Anya

Kellett nélküle majd' ugyanannyi év, mint amennyit éltem vele, és 15 év önmagamat nem kímélő aknamunka ahhoz, hogy minden lapot kiterítve, mindennel szembesülve és szembesítve őt, igazán, szívből azt érezhessem, hogy hiányzik.

Hogy végre jelenthessen valamit az utolsó három év fordulata. Hogy a tizennégy évi bántalmazás helyett érvényesülni tudjon az, amit kétségtelenül és elvitathatatlanul egyedül tőle kaptam: hogy  szeretett, és hogy miatta tudom, hogyan kell igazán szeretni. Sokaknak talán ismeretlen az az élmény, hogy gyerekként az egész világodban egyetlen embert érdekel a boldogságod, és mindenki más nemhogy közömbös, de egyenesen ártalmas a számodra. Mondjuk ahogy mostanában egyre többször hallom, rengeteg gyereknek még egy fél anya sem jut, aki tiszta szívből szereti őt, ellenben folyamatosan frusztrált és pusztító felnőttek kegyetlenkedésének céltáblája, és ha belegondolok, mit jelentett egy félig szerető, félig bántalmazó anyával, illetve a széles család univerzális boxzsákjaként felnőni, akkor tudom, hogy milyen igazán, mélyen, menthetetlenül tragikus ez a helyzet. És ne gondoljuk, hogy egy kivételes vagy ritka jelenségről van szó.

De most, életemben először érzem, hogy lehetőségem van arra koncentrálni, amit kaptam tőle. Mindig is tisztában voltam azzal, milyen különleges a közöttünk lévő kapcsolat, de sokáig sajnos mégsem ez határozta meg az életemet, és ez nem választás kérdése volt. Annyit tehettem, hogy a családban generációk óta továbbörökített démonok ellen felvettem a harcot, hogy elsőként végre tényleg megtörjem az ördögi kört. Ő is ezt akarta, de még túl sok volt számára a teher, és beleroppant. Őszintén, egyáltalán nem csodálkozom rajta. Azon már annál inkább, hogy 17 évig bírta. Nem kellett volna, nem így kellett volna... Most először tűnik valóságosnak, hogy talán mégis sikerül, és nagyon szeretném, hogy az a csoda, ami létezett, ne párologjon el a bántalmazás tüzében.

Mert amit ő tudott, az csoda volt. Igazán szeretni, igazán figyelni, örülni nekem, a boldogságomat akarni, azért tenni, azért küzdeni, akkor is, ha ez minden alkalommal szembesíti őt saját élete boldogtalanságával. Az egyetlen ember volt a családomban, aki annak ellenére, hogy talán a legnehezebb sors jutott neki, mégis függetleníteni akarta ezt az életünktől. Ő tényleg jobbat akart nekünk. Sok hibát követett el az úton - nagyon nem véletlenül -, és ez 15 évembe került, aminek sikeres végeredményére egyáltalán nem volt garancia, de most végre mindettől megszabadulva figyelhetek vegytisztán arra, amit adott, anélkül, hogy úgy érezném, az egész életemmel kell fizetnem érte.

Ő az, akitől tudom, hogy létezik igazi szeretet, és ő az, aki miatt tudom, hogy élhető a csoda. Azt látom, hogy sok ember eleve boldogtalanságra kárhoztatja magát, mivel elképzelni sem tudja, hogy az igazi kapcsolódás nem csak egy soha el nem érhető vágyálomként lebeghet a szeme előtt, és nem csak arra való, hogy a lehetetlenségébe belehaljunk.

A szeretet számomra egy nagyon pontos élmény, és nagyon pontos definícióm van rá. A legfontosabb eleme, amelyben általában különbözik mások szeretetfogalmától, az az a felelősségvállalás, hogy kíméletlen módon nem hazudunk önmagunknak, soha. És főként akkor nem, ha sokkal kényelmesebb lenne ugyan, ám azzal a másikat is becsapjuk. Mert ha magunknak hazudunk, elkerülhetetlenül a másiknak is hazudunk. Ennek elkerüléséhez pedig nagymértékű önismeret szükséges, amely számomra a felnőtt ember sajátja. A gyermeki szeretet egy függő ragaszkodás, amely teljesen a helyén van, ám az minden esetben egy egyenlőtlen viszony keretein belül értelmezhető csak - éppen ezért olyan óriási a felelősség azon, aki gyermeket vállal, hiszen a neki kiszolgáltatott kis lény ragaszkodása feltétlen, ezért  szinte alapértelmezetten megkapjuk, ám annál könnyebb eljátszani, ha visszaélünk vele. A felnőtt ember nem így szeret. A felnőtt ember mérlegeli, hogy tettei milyen hatással lesznek a másik emberre, és ha szereti a másikat, akkor nem tesz olyat, amellyel tudva-tudván fájdalmat okoz neki, illetve önismeretének köszönhetően nem racionalizálja meg a fájdalomokozást azzal, hogy miközben bántja a másikat, valójában ad számára valamit. Ez egy nagyon kényelmes álláspont, csakhogy nem igaz, bármilyen csábító is a gondolat.

Az igazság az, hogy a szeretetbe nem kell belehalni. A szeretet lehet élni, a maga teljességében, és az, hogy emberi végességünk korlátai között valósul meg, nem tönkreteszi, hanem felemeli és megsokszorozza azt. Mi lehetne annál csodásabb, mint arra ébredni, hogy akit szeretsz, a valóságod részét képezi? Talán egy piedesztálra állított ideál a megvalósíthatatlannak ítélt gondolatok világába száműzve? Nem, ez nem az, hiszen ez csak arra jó, hogy mindig három lépés távolságban tartsuk magunkat a boldogságtól. Ilyenkor a kishitűségre kondicionált elme azt gondolja, hogy azáltal, hogy látótávolságon belül van, már közelebb kerültünk hozzá, mint arról valaha álmodni mertünk, valójában azonban örökre elvágjuk magunkat a megvalósulásának lehetőségétől. Az én Anyukám megtanította nekem, hogy van valódi szeretet. Megtanította, hogy álmodhatok és joggal várhatok többet annál, mint az örökké karnyújtásnyira előttem lebegő boldogság képe, amelyet mindig mások érhetnek el, de én soha. Sok időbe telt, hogy mindez felül tudjon kerekedni a fájdalmakon, de sikerült.

És most, életemben először hiányzik igazán, mindenféle taszítás nélkül, amellyel a szeretettel örökké összefonódó bántástól kellett eddig védenem magam. Furcsa, hogy még soha nem jutott eszembe, de hát persze, hogy ha senki nem érti is, mit tettek velünk, ő megértené. Már életében jött egy fordulat, és bár akkor nem beszélhettünk róla, nagyon korai volt még ahhoz, ma már tudom, hogy felismerte és nagyon bántotta, hogy milyen fájdalmakat okozott nekünk, és ez a kulcs. A többiek ugyanis a mai napig nem tették meg ezt, és élősködnek - élősködnének -, miközben nem tűnik fel nekik, hogy mindez nem természetes. És főként nem értik, amikor nem vagyok hajlandó tovább kiszolgálni az önigazolási igényeiket. Ő azonban értené, sőt, érti, mert ahogy a bántást, úgy azt sem lehet elvitatni tőle, hogy mennyire szeretett. Én vagyok rá az élő - és végre élő - bizonyíték, illetve azok az emberek az életemben, akikkel ugyanilyen őszinte és kölcsönösen örömet okozó kapcsolatot tudtam kialakítani. Itt az ideje hát, hogy megszabaduljak azoktól, akik csak hátráltatnak, gáncsolnak vagy leláncolnak,  még akkor is, ha ők éppen azok, akiknek a legjobban kellene számítanom. Nem így van, és ezzel nem tudok mást tenni, csak hogy elfogadni, és egyúttal nem kiszolgálni tovább azt a kizárólag a saját hallgatásomon és alkalmazkodásomon alapuló elképzelésüket, hogy milyen sokat jelentek nekik. Én sosem éreztem ebből semmit, tehát itt az ideje, hogy ők is szembesüljenek a valósággal.

Én pedig megyek végre a saját utamon, magam mögött hagyva azokat, akik csak saját jóérzésük megteremtéséhez és lelkiismeretük elhallgattatásához használtak; körülvéve azokkal, akik hátsó szándék nélkül örülnek nekem, és végre teljességgel a lelkemben Anyával.

Anyák napja margójára

Nagyon örülök annak, hogy vannak, akik anyák napján őszintén köszönetet mondhatnak nagymamájuknak, keresztanyjuknak vagy a családon belül más anyafigurának mindazért, amit értük tettek. Én nem tudok, mert nem igazán kaptam semmit tőlük, amiért köszönettel tartozom nekik, mivel minden egyes elém tett ebédre jutott két megalázó megjegyzés arról, hogy túl sokat eszem, vagy hogy kövér vagyok, minden egyes nekem varrt ruhadarabra két becsmérlő kommentár a testemről vagy a külsőmről, vagy figyelmeztetés arról, hogy mennyire nem érdemlem meg az erőfeszítésüket, és ha el merem szakítani a ruhát, én leszek a legrosszabb ember a világon; a kitűnő bizonyítványommal a városban tett minden egyes diadalittas, képmutató körmenetükre két, az eredményeimet kisebbítő prédikáció arról, hogy tőlem a tökéletes eredmény természetes, az pedig, hogy ne hibázzak, egyenesen elvárás. Az unokatesóim iskolai motivációjuk és szorgalmuk hiánya miatti minden egyes kioktatására – az én kitűnő eredményeimmel való példálózás kíséretében – két kritika arról, hogy soha nem járok szórakozni, és hogy az állandó tanulás bizony nem egészséges, és egyáltalán nem tesz jót nekem.

Ha kiszámoljuk, hamar rájövünk, hogy amikor minden egyes adott dologért cserébe kettőt elvesznek tőled, óriási mínuszban találod magad. Óriásiban. Amikor kiszolgáltatott gyermeki lelked és életed az önbecsüléshiányos fel-nőttek (nem felnőttek, csak fel-nőttek) játszóteréül szolgál saját frusztrációjuk kiéléséhez, az állandó megaláztatások, becsmérlések, ítéletek, gúny és legjobb esetben közömbösség miatt csak kételkedni tudsz magadban, szégyelled magad és annál inkább próbálkozol, mert elhiszed, hogy a te hibád, hogy ahelyett, hogy szeretnének, mindössze bántani képesek téged. Így aztán kétségbeesetten szerethiányos leszel, de sehonnan nem kapod meg azt, amire vágysz. És ahogy ilyen énképpel lassan felnősz, rengeteg időre lesz szükséged ahhoz, hogy rájöjj, veled az égvilágon semmi gond nincs, ám velük annál inkább. És még annál is több idő kell majd ahhoz, hogy megyógyítsd magad és rendbejöjj. Tudom, miről beszélek. 17 éven keresztül olyan emberek között éltem, akik kihasználtak, akik bántottak, és soha nem számítottam nekik igazán. 13 éve arról szól az életem, hogy megtaláljam azt a szeretet magamban, amelyet soha nem kaptam meg azoktól, akiktől egy gyereknek ezt meg kell kapnia. Ez alatt a 13 év alatt újra és újra olyan helyzetekbe kerültem, amelyek ugyanúgy bántottak és megaláztak, mint azt korábban tették velem, hogy aztán végül felismerjem, hogy hogyan akadályozhatom meg, hogy azok az emberek, akik nem tesznek mást, csak a meglévő mínuszomat halmozzák, belépjenek az életembe. Most pedig végre azt mondhatom, hogy átléptem a napos oldalra.

Tehát hurrá minden nagymamának, keresztanyának és más anyafigurának a családban, akik megérdemlik az elismerést, és reméljük, hogy egyre több ember fogja megérteni, hogy egy gyermek megszülése nem azt jelenti, hogy végre korlátlan hatalmat kaptott egy másik emberi lény fölött, amellyel gátlástalanul visszaélhet, és hogy a gyermekedet soha nem hibáztathatod azért, hogy úgy döntöttél, életre hívod őt. A gyermekszülés nem jelent automatikusan életre szóló elismerést azért, mert "anya vagy". Ez egy állás, amelyben meg kell felelni, és amelyet kib***tt jól kell csinálni, mert annál kevesebb egyszerűen nem elég. Léteznie kell a szeretetednek, és át kell ültetned azt a gyakorlatba, valamint értékelned kell azt a tőled független másik életet, amelyet saját döntésednek köszönhetően létrehoztál – ezek nincsenek benne a kezdő csomagban, ez a te feladatod.

 

És meg kell értened azt is, hogy a saját életed feladása a gyermekeidért nem egyenlő a szeretettel. Egy gyermek számára óriási teher – ha tudattalanul is, de – megélni azt, hogy a szülei, édesanyja, nagymamája stb. boldogsága kizárólag az ő viselkedésétől, teljesítményétől és hangulatától függ. Ha egy gyermek sosem rosszalkodhat, ha nem hibázhat az iskolában vagy az életben, vagy egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy rosszkedvű legyen, mert az elviselhetetlenül elszomorítaná a szüleit, akkor börtönbe van zárva. Az anyai szeretet valóban úgy ad, hogy nem kér érte cserébe semmit. Ha egy anya jól végzi a munkáját, gyermekéből józan és hálás felnőtt lesz, bármi történjék is. De sosem szabad felnőtt felelősséget elvárni egy gyermektől; ez egyszerűen természetellenes. Ha egy gyermek 5 évesen nem tud mindig viselkedni, az nem jelenti azt, hogy 25 évesen sem fog. A gyermekeknek az a dolguk, hogy feszegessék a határaikat, miközben felfedezik a világot. Gyermekként semmi más dolguk nincs, mint hogy kíváncsiak legyenek, miközben egyre jobban megismerik a világot és önmagukat. Az édesanyák és nagymamák és keresztanyák azonban felelősek azért, hogy szeressék a gyermeket, és engedjék, hogy azok feszegessék a határaikat, védelmet nyújtva számukra akkor, amikor túl messzire mennének (vagy mentek), miközben megtanítják őket arra, hogy legközelebb hogyan kerüljék el ezt a helyzetet. De sosem várhatják el a gyermektől azt, hogy előre tisztában legyen a következményeivel annak, amit éppen akkor tapasztal életében először.

Ha valaki a gyermek igényeit szem előtt tartva és biztosítva anya/nagymama/keresztanya, akkor megérdemli az anyák napi ünneplést. Ha csak megnyomorítja a saját gyermeke/unokája/keresztgyermeke életét, vagy egyszerűen nem érdekli az, akkor pedig nem. Ez ilyen egyszerű.