Köszönjük, Radnóti Miklós.
Annak a napnak a reggelén, amikor rátaláltam erre a képre, saját élményeimen gondolkodva eszembe jutott Radnóti története, és az, hogy ha az anyád belehal a születésedbe, azt nem nagyon lehet ép ésszel és ép lélekkel túlélni. Főként, ha egy ikertestvér halála - vagy élete - is érintett.
Részben nálam is ez történt, ezért tudom, hogy beleszületni egy általad megpecsételt, halálra ítélt sorsba nem túl jó útlevél az élethez.
A gyermeknél így van, és azért éli meg felnőttként is minden kapcsolatában, párkapcsolatában is ezt valaki, aki ebbe született. Vagy bármely más mintát, amely az univerzumát alkotja, amely az egyetlen lehetséges valóságként képeződik le benne a gondolkodását megelőző, tudatalatti szinten. És ezért olyan nehéz ezzel a programmal felvenni a tudatos harcot.
De ha anya csak egy van - ezt szó szerint értem, valóban nincs másik, bármennyire hasznos lenne is olykor -, potenciális társból több létezik. És míg az anyától kapott ütést a túlélésért cserébe csecsemőként, kisgyerekként, kiszolgáltatott lényként állni kell - főleg, ha nincs más, akibe kapaszkodhat a gyermek, és az esetek túlnyomó többségében bizony nincs -, felnőttként, amikor a puszta létezésünk már valójában nem függ egy másik emberhez bármi áron történő ragaszkodástól, a boldogságunk zálogának hitt férfitől/nőtől kapott egyetlen ütést, bármilyen jellegű ütést sem kell elviselni. Nem kell, és nem is szabad. Az elsőnél ki kell szállni, majd megtanulni, hogyan ne engedje magát megütni az ember. Hogy létezik a mindkét felet kiteljesítő szeretet, amelyben adni nem teher, nem lemondás, nem önfeláldozás - hogy aztán az ezeket magukra vállaló társunk belső felemésztődéséből eredő károsodások egyszer a bántalmazás valamely formájában rajtunk csapódjanak le.
Hogy magad szeresd először, mert anélkül nem tudsz másokat, az nem közhely, hanem a legnagyobb bölcsesség, amelyet valaha felismertek, csak éppen az emberek többsége nem érti a lényegét, és hajlamos felületesen közhellyé degradálni. A lényeg abból a felismerésből fakad, hogy ha saját magunkat háttérbe szorítva próbálunk adni, azaz magunkat fogyasztva, felőrölve, saját vágyainkat elfojtva élünk, bármit teszünk is, annak pusztulás lesz a vége. Újabb közhellyel élve: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. És mindaddig, amíg azt hisszük, hogy ez felmenti és nemesíti ezeket a jó szándékból elkövetett tetteket, közhely is marad. Ha felismerjük, hogy a jó szándéktól függetlenül a végcél mindenképpen és elkerülhetetlenül a pokol, tehát semmilyen eszköz nem üdvözül meg az oda vezető úton, az a gyógyulás kezdete.
Ha túléljük az egyetlentől kapott ütéseket, felnőttként addig tudatosítsuk magunkban, ameddig magunk is megéljük, érezzük, elhisszük és tudjuk azt, hogy ha anya csak egy van is, mindenki másból: barátokból, munkatársakból, főnökökből, és legfőképp társból lehetséges megtalálni a legjobbat, és nem kell megalkudni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése