Amikor semmi nincs

Borbély Szilárd író halála - minden valószínűség szerint öngyilkossága -, az öngyilkosság keresztény szemszögű feldolgozásáról szóló jelenlegi fordításom és a Bafta-díjátadó együttállása elgondolkodtatott.

Történt ugyanis, hogy a díjátadón a legjobb elsőfilmesnek járó szobor végletekig meghatott, 30-as/40-es éveiben járó birtokosa a beszédében köszönetet mondott a szüleinek: "Köszönöm anyukámnak, aki gyerekkoromban leültetett Hitchcock-filmeket nézni, és apukámnak, aki 50 mérföldet buszozott velem, hogy elkísérjen a főiskolára. Ezek azok a pillanatok azok, amelyek miatt itt állhatok." Az angol eredetiben a "reason", vagyis az "ok" szó hangzik el, amit különösen fontosnak tartok, méghozzá egy mindannyiunk által ismert elképzelés miatt.

Szokás azt mondani, hogy felnőttként már nem jogos a szüleinket hibáztatni azért, ha az életünk nem úgy alakul, ahogy szeretnénk, ha boldogtalanok vagyunk, ha nem tudtunk megszabadulni félelmeinktől, bizonytalanságunktól. Miközben a külső kontrollos viselkedés valóban nem visz előre, nagyon fontos hangsúlyozni, hogy bizony vannak olyan esetek, nagy számban, amikor a szülő teszi tönkre a gyereke életét, akiből így - lássuk be, ez elég egyértelmű, és mégsem vesszük figyelembe - nem lehet teljesen egészséges lelkületű felnőtt. Ha valaki gyerekkorában súlyos betegség miatt maradandó károsodást szenved, például járványos gyermekbénulás miatt mozgáskorlátozott lesz, nem várjuk tőle, hogy felnőtt korára "kiheverje" csak azért, mert ez gyerekkori betegség. Ugyanez igaz a lélekre is; a súlyos, maradandó károsodások nem tűnnek el villámcsapásszerűen csak azért, mert eltelik néhány év.

Statisztikákból tudom, hogy a világon minden 3., Magyarországon elvileg minden 5. nőt bántalmaznak. Kíváncsi lennék a gyermekekre vonatkozó adatokra, amelyeket sajnos nem ismerek, de ha figyelembe vesszük, hogy egy bántalmazott anya gyereke automatikusan bántalmazás áldozata (agresszív, az anyát bántó apa + egy bántalmazott, kiszolgáltatott anya - elég egyértelmű, hogy ilyen környezetben semmilyen gyerek nem érezheti biztonságban magát, és a rá irányuló, közvetlen bántalmazásról akkor még nem is beszéltem), az arány legalább ugyanakkora. Mindemellett úgy gondolom, hogy a statisztikák nagyon sokmindent nem vesznek figyelembe - mert nem tudnak figyelembe venni. Ha csak abból indulok ki, hogy az én anyám is bántalmazásba halt bele, annak ellenére, hogy soha nem csattant el házastársi pofon az arcán, az talán rávilágít arra, miről beszélek. De ha azt feltételezzük is, hogy minden második embert bántalmaznak gyerekkorában - ami egy borzasztóan nagy szám -, akkor is jut minden egyes bántalmazottra egy nem bántalmazott, ami viszont nekem tűnik óriási számnak. Óriási, mert az pontosan 100%-kal több "nem bántalmazás", mint amiben nekem volt részem. Ez egy teljesen ismeretlen világ a számomra, ahol úgy nőhetsz fel és úgy élheted meg az öntudatra ébredésedet, hogy szeretnek, hogy támogatnak, vagy hogy a tartósan kiemelkedő teljesítményed nem csupán kötelező kompenzáció azért a soha helyre nem hozható hibáért, hogy létezel, hanem büszkeséggel tölti el szüleidet. Felnőtt fejjel tudom, hogy milyennek kellene lennie, látom másoknál, filmekben, de nem éltem át soha. Van, aminek a lehetősége örökre elvész. Biztos, hogy én soha nem leszek boldog gyerek; soha nem fogom átélni a tinédzserkori útkeresés izgalmát, soha nem fogom megtudni, milyen a megaláztatástól való debilizáló félelem nélkül, örök harmadik szem nélkül felnőni. Első önreflektív élményem kiscsoportból maradt meg - tudtam, hogy érzek valahogy, és bűntudatom volt amiatt, hogy nem tudok úgy érezni, ahogy kellene. Az csak jóval később vált világossá, hogy ha egy gyerek nem "szeret egyformán", annak mindig - mindig - a felnőttekben keresendő az oka - hogy a szülői szeretetet ki kell érdemelni, és az, aki megaláz és kárt tesz benned, vagy levegőnek néz és magadra hagy, aki számára nem létezel, vagy bárcsak ne léteznél, azt nem lehet, és nem is kell szeretni.

Borbély Szilárd súlyos terheket cipelt. Bevallom, korábban nem ismertem a munkásságát, de amit eddig a halálhíre okán olvastam róla, illetve tavaly megjelent, önéletrajzi ihletésű regényéről, a Nincstelenekről, abból több mint egyértelmű, hogy ő is pokolba született. Márpedig ezek az élmények alapvetően meghatározzák későbbi lehetőségeidet az önmegvalósításra. Az egyéni, velünk született potenciál sokat jelent, de a módszeres és menekülőút nélküli bántalmazást nem lehet megúszni. Az a legszörnyűbb benne, hogy magát az esélyt ássa alá arra, hogy kibontakoztathasd a saját személyiségedben rejlő - de még csak rejlő - lehetőségeket. Nem pusztán igazságtalanság történik, ami fáj, de ami ellen egészséges önbecsüléssel felvértezve védekezhetsz - az önbecsülésed, egészséges személyiséged kialakulását lehetetlenítik el, és ezzel súlyos akadályt gördítenek a későbbi normális élet elé.

Amikor semmi nincs. Mert van olyan, akkor is, ha te személyesen el sem tudod képzelni.

Ha azok a sikeres emberek, akik 30-40-50 éves korukra érik el az áttörést, mélyen tisztában vannak vele, hogy szüleik gyerekkorukban nyújtott szeretete és támogatása az oka annak, hogy eljuthattak idáig - hiszen nagyon sokan dolgoznak hozzájuk hasonlóan keményen, de sokaknak nem a sikerbe, hanem a túlélésbe kell fektetniük ezeket az energiákat -, akkor talán ideje lenne felülvizsgálni azt a kijelentést, miszerint nem hivatkozhatunk a szüleinkre, ha felnőttként nem úgy alakul az életünk, ahogy szeretnénk. Miért is gondoljuk, hogy ha a sikerek letéteményesei a szülők, akkor évtizedekig tartó, megváltás nélküli módszeres fizikai és lelki (!) bántalmazásuk megnyomorító hatásait egy mozdulattal le kellene tudni ráznunk magunkról?

Tény, hogy beleülni, dagonyázni ebben az információban örökké nem tanácsos, mert nem visz előre, de a gyógyulás azzal kezdődhet, ha elismerjük a valóságot. Márpedig ha gyerekként embertelen dolgokat műveltek valakivel, akkor a valóság egy végtelenül traumatizált lélek, ami a leghátrányosabb helyzet, amit ma a társadalomban ismerek.

Meg nem történtté tenni nem tudjuk az eseményeket; azt nem várhatjuk, hogy márpedig nekünk legyen boldog gyerekkorunk és a szüleink szeressenek - vagy szeressenek eléggé ahhoz, hogy ne nyomják ránk saját fájdalmukat, és ne minket hibáztassanak azért, hogy az életük nem úgy alakult, ahogy szerették volna - de ki kell mondani a felelősséget, és tisztában kell lennünk azzal, hogy - immár felnőttként - bizony ugyanez a felelősség terhel bennünket a világgal, és majd saját gyerekeinkkel szemben.

És ez az igazi fordulópont, ugyanis - szemben frusztrációnk világra való ráborításával - vannak valódi felelősök. De éppen velük nem merünk szembeszállni, mert akkor be kell vallanunk magunknak, hogy nem szerettek, és bántottak ők, a szüleink, akikben minden hitünk és reményünk volt. Ehhez nagyon erős lélekre van szükség, mert hatalmas fájdalmat és gyászt okoz ez a tudat, szinte elviselhetetlen. És nem véletlen, hogy a bántalmazottak többsége még felnőtt korában is képtelen megtenni ezt, hiszen nem alakult ki az az önálló személyiség, amely másoktól függetlenül bízik a maga erejében. A trauma pedig dolgozik, és mindenki megszenvedi - egyedül csak a valódi felelősöket nem vontjuk kérdőre. Azért kell tehát kimondani, hogy a szüleink bántalmazása nyomorított meg bennünket, és ilyen irányban elindulni a trauma feldolgozása felé, mert ez az egyetlen módja annak, hogy ne a gyerekeinkre örökítsük tovább a bántalmazás hatásait. Augusztus Oklahomában, valaki? És ha bárki azt mondja, hogy de, majd én feláldozom magam a gyerekem boldogságáért, ha már nekem úgyis mindegy, de majd a gyerekem boldog lesz, csak azt mondhatom, hogy köszönöm, de már találkoztam a helyzettel, és a legfinomabban talán úgy fogalmazhatok, hogy nem jött be. Megkérdezném erről a másik érintetett is, de már nem lehet. Ennek elég meggyőzőnek kellene lennie.

Amit meg kell tenni...

Hatalmas küzdelem megpróbálni egész embert faragni magunkból, ha súlyos traumákat okoztak nekünk azok, akiknek egyedüliként az lett volna a kötelessége, hogy a világban kiszámíthatatlanul érő bántástól megóvjanak, amíg elég nagyok és így erősek leszünk ahhoz, hogy magunk nézzünk szembe az "élettel". A bántalmazott gyerek és felnőtt énje egy kontinuum, amit hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni. Attól, hogy eltelnek az évek, nem tűnik el varázsütésre a kár, amit okoztak nekünk, így nem elvárható, hogy egy bántalmazott ember felnőttként ugyanolyan "normális" életet tudjon élni, mint az, aki szeretetben nőtt fel. Iszonyatos kemény harc, ha valaki felvállalja, hogy megpróbálja visszabontani a sérült személyiséget és újra felépíteni azt - immár valós önmagaként -, és tartsuk szem előtt, hogy a legtöbben bizony így teszünk. És azt is, hogy kívülről sikertelennek, vagy a reményeket be nem váltónak tűnő életünk, "megmagyarázhatatlan" szorongásunk, lemaradásunk, "felnőtthöz nem méltó" bizonytalanságunk és félelmeink nem a mi hibánk. Mi tehetünk ellenük, egyedül mi, ez nagyon fontos, de nem a mi hibánkból alakultak ki, és legfőképp nem velünk született, lényegi személyiségjegyek, amelyeken egyszerűen felül lehet emelkedni. Aki ebbe születik, az folyamatosan küzd a démonaival, és a sikert itt egész más mértékegységben mérik.

És ha valakinek végül nem sikerül győznie, az sem az ő hibája. A depresszió és az öngyilkosság nem az égből - akarom mondani, a pokolból - terem. Nem random szedi az áldozatait, hanem nagyon pontos, és sokszor nagyon nyilvánvaló okok állnak a hátterében - ha hajlandók vagyunk egészében szemlélni egy ember életét, nem lehasítva a számunkra értelmezhetetlen részeket. Ne legyenek illúzióink afelől, hogy véletlenekről van szó, vagy valamiféle vaktában csapkodó ördögi tervről; és önzésről, vagy akár beszámítható döntésről sem. Nem "velünk", a túlélőkkel teszik ezt, hanem saját fájdalmuk válik szó szerint elviselhetetlenné. És soha ne feltételezzük, hogy tudhatjuk, milyen poklot járt meg a másik. Ha valaki azt gondolja, hogy vele ez nem történhet meg, az mindössze azt jelenti: nincs tisztában vele, hogy nem immunis a lélek megtörésére, csak szerencsés, mert nem került még - és főként gyerekként nem került - olyan helyzetbe, amely elég erősen pusztító lett volna ahhoz, hogy a kétségbeesés szélére sodorja őt.

Elismerésem minden harcosnak, aki szembenéz a démonaival. Minden nap győznek, a világnak pedig fontos tudnia, hogy a cél a boldogság, és odáig mindennapi győzelmekkel együtt is küzdelmes út vezet.