Everybigotshutup!

És akkor a megfelelő - feministának jelölt, véleményem szerint humanista - válasz Robin Thicke "Blurred Lines" című, a nők elleni nemi erőszak kultúráját hirdető dalára. "Defined Lines", 3 nő, és a lecke mindazoknak, akik még mindig nem értik, hogy miért is elfogadhatatlan az eredeti szöveg és klip.

“If you want to get nasty, just don’t harass me. You can’t just grab me.

That’s a sex crime. Yeah, we don’t want it, it’s chauvinistic.”

A rappelős rész alapos és nagy éleslátással megírt sorain kívül a fenti részt tartom a legfontosabbnak, mert tökélesen összefoglalja mindazt, ami miatt Robin Thicke - és az erőszak kultúrájában, a férfiak fizikai és intellektuális felsőbbrendűségének illúziójában élő társadalom - egyszerűen csak rettenetesen téved, amikor azt hiszi, hogy "ő tudja". Ezúton értesítem őket, hogy nem, valójában nem tudják - a Law Revue együttes tagjai viszont nagyon szívesen felvilágosítják arról, hogy is van valójában.

A legszomorúbb az, hogy megjelenésekor a YouTube felhasználóinak értékelése alapján "nem elfogadható tartalma" miatt betiltották a fenti videót. Ez önmagában megerősíti azt a kettős mércét, amellyel társadalmi szinten a férfiak és a nők szexualitáshoz való viszonyát szemléljük. Később a lányok fellebbeztek, így a videó visszakerült a YouTube-ra, de a többség sajnos továbbra sem érti, miért óriási probléma az, ha a férfiak kifinomult (és kevésbé kifinomult) erőszakot tartalmazó, "tudom, hogy akarod, akkor is, ha nem" retorikáját természetesnek tekintjük, miközben mindenki erkölcsrendészetet kiált, ha egy nő kezében megjelenik egy vibrátor, vagy a nemi aktusra utaló szavak hangzanak el a szájából - nem mellesleg az eredetihez képest sokszoros intelligenciahányadosról árulkodó dalszövegbe ágyazva. 

Mert a kifinomult - vagy akár egyértelmű - kritikát és szarkazmust tartalmazó szöveget a többség sajnos ugyanúgy nem érti, mint az alapjául szolgáló sorok felháborító erőszakosságát. Pedig nem olyan nehéz:

"I apologise
if you think my lines are crass,
tell me how it feels
to get verbally harrassed."

U.i.: a továbbiakban erre a verzióra szeretnék táncolni. Köszönöm.

Emancipáció, feminizmus, egyenjogúság, nőuralom, homoszexuailtás, feminácik és társaik

Az egymilliárd nő nők és gyermekek elleni erőszakkal szembeni világméretű megmozdulása kapcsán olvastam hajmeresztőbbnél hajmeresztőbben szélsőséges, és a józan gondolkodást nélkülöző félreértéseket a fenti fogalmakról, így képtelen vagyok megállni, hogy némileg korlátozott filozófiai és társadalomelméleti tanulmányaim, kicsit szerteágazóbb irodalomelméleti ismereteim, és legfőképp nagy mélységeket és magasságokat megjárt élettapasztalataim fényében írjak valami tisztázó jellegűt.

Nem filozófiai, hanem emberi dimenzióban. Mert ebben a témában minden elmélkedés végső lényege a gyakorlat.

Egy. A feminizmus alapvető törekvése nem a nőuralom létrehozása - azaz a férfiak kizárólagos hatalmának átruházása a nőkre -, hanem az egyenjogúság. Mert IGEN, ma, a 21. században - ahogy a történelem során eddig mindig - társadalmi szinten még mindig hátrány éri a nőket pusztán amiatt, hogy nőnek születtek. És az a férfi, aki azzal érvel, hogy ugyan már, mégis hol, milyen formában történik ez meg, vagy - ami még szörnyűbb - közli, hogy az erőszakot elszenvedő nő maga tehet az őt ért sérelemről, no pláne akarta azt (ilyet is olvastam!), máris kimerítette a nők elleni erőszak fogalmát. Hogyan? Úgy, hogy egyszerűen semmisnek nyilvánította a saját világképébe kényelmetlenül nem illeszkedő erőszak tényét, amivel azonnal visszaküldte a nőt korábban kijelölt helyére, ahol hangtalanul kell tűrnie és játszania a patriarchális társadalom által rá kiszabott szerepet - és ezzel eleve alapértelmezettnek tekinti a nők alárendelt helyzetét.

Miközben nem csupán az a lényeg, hogy ez a szerep mit tartalmaz, hanem már maga a tény is, hogy a férfiak jelölik ki ezt a nők számára ahelyett, hogy a nők maguk választhatnának. Ez a bántalmazás alapja is: amikor valaki azt hiszi, hogy pusztán a nemi hovatartozás alapján rendelkezhet más élete, gondolatai, teste fölött .

Kettő. A női egyenjogúságért folyó küzdelem NEM (csak) a leszbikusok mozgalma. Miközben semmi sértőt nem találok abban, ha a meggyőződésem miatt "leleszbiznek", fontos, hogy ne keverjük vagy mossuk össze ezeket a fogalmakat. És nem azért, mert valahol belül mégiscsak sértő ez a megjelölés (nem az), hanem mert ez újra csak súlyos leegyszerűsítése a kérdésnek, sőt, egyenesen kitérés a felelősség elől. Hiszen ha a férfiak azt állítják, hogy csak a férfiak nélkül élni akaró nők azok, akik egyenjogúságért kampányolnak, akkor éppen a női-férfi párkapcsolati dinamikában olyan fontos egyenlőtlen helyzet, elnyomás és bántalmazás problémáját iktatják ki a képből egy könnyedén figyelmen kívül hagyott logikai bukfenccel. Nem, nem. Mi, nők, bármilyen szexuális irányultsággal, azt szeretnénk elérni, hogy a társadalomban és a családon belül egyaránt ugyanolyan tisztelettel bánjanak velünk, mint a férfiakkal; hogy elsősorban embernek tekintsenek minket, és munkánk vagy mindennapi életünk során történő megítélésünkben másodlagos legyen a biológiai meghatározottság. Mi, nők olyan férfiakkal szeretnénk párkapcsolatban élni, akik ugyanúgy felnéznek ránk, ahogy mi rájuk, akik nem tekintenek hülyének, akik tisztelnek bennünket, akik ha kell, megóvnak, de testi erőfölényükkel nem élnek vissza, és akik nem ijednek meg attól, hogy elismerjék a képességeinket, a tudásunkat, és nem érzik fenyegetve magukat, saját társadalmi megítélésüket pusztán amiatt, hogy - akár emberileg, akár szakmailag - egy nő is lehet kiemelkedő, vagy azt, hogy a kizárólagos észosztással szemben egy férfi is kaphat, tanulhat valamit a másik nem képviselőitől. Mert ha valaki ezt fenyegetőnek érzi, az bizony a saját problémájáról beszél, és nem arról, hogy a nőkkel van olyan baj, amiért el kell hallgattatni, láthatatlanságba kell kényszeríteni őket.

A másik oldalon ott áll az a hülyeség, hogy a mellrák elleni küzdelem is a patriarchális társadalom nőképét szolgálja, mert végső soron arról szól, hogy megmaradhassunk szexuális tárgynak, hogy ne veszítsük el azon tulajdonságainkat, amelyekkel a férfiak vágyait valós és virtuális formában kielégíthetjük. Ezt a baromságot! Lenne ennek a feltevésnek továbbgondolásra érdemes vetülete, ha éppen nem egy végzetes betegségről beszélnénk. Mintha a mellrákkal az lenne a legnagyobb baj, hogy valaki esetleg elveszítheti a szexuális szempontból tárgyiasító jellegét!?! Tény, hogy halottan senki sem olyan vonzó. De könyörgöm, legyünk észnél. Ne mossuk össze a potenciálisan halálos kórral kapcsolatos tudatosságnövelést valamiféle demagóg propagandával, a probléma nem itt kezdődik. Sokkal mélyebb, alapvetőbb, mélyen a társadalmi hagyományokban gyökerező berögződéseket kell átalakítani, ellenkezőjébe fordítani.

Egy olyan társadalomban, ahol a nők elleni erőszakkal szembeni fellépésre a férfiak első válasza az, hogy csípőből visszatüzelnek védekező, és a nőket degradáló, a véleménynyilvánításuk miatt elítélő megjegyzésekkel, mielőtt egyáltalán elgondolkodnának azon, hogy mi az oka a megmozdulásnak, nagyon komoly feladatok várnak a változtatni akarókra.

Ehhez pedig elengedhetetlen a figyelemfelhívás, a bántalmazottakban saját helyzetük felismerésének tudatosítása, a lehetőség és a bátorság ahhoz, hogy kilépjenek az ördögi körből, és végül saját gyermekeiket is - lányaikat és fiaikat egyaránt - erőszakmentes módon neveljék fel, hogy a bántalmazó közegben felnövő emberek később ne termeljék újra az erőszaktevő szülők rétegét.

Ajánlom a Gyerekkönyek blogot minden olyan férfi figyelmébe, aki szerint az 1 milliárd nő tánca és a hasonló kezdeményezések mindössze a "feminista propaganda" részei - bármit értsenek is ezalatt. Innen világosan, kiderül, hogy milyen gyakori a nők elleni erőszak hazánkban, és hogy a gyermekeket érő bántalmazás milyen szoros következménye a terrorizált nők, anyák helyzetének.

Ha egy nő szabad döntést, szabad akaratot és szabad életet akar, elnyomástól, bántalmazástól, verbális és testi erőszaktól mentesen, mások által kijelölt szerepek helyett önálló választásokkal, és ehhez olyan társat szeretne, aki egyenrangúnak tekinti és úgy is bánik vele, nem nézi életképtelen, tehetetlen gyereknek vagy bizonyos viselkedésre szoktatandó háziállatnak, bízik az eszében, a lelkierejében, az állhatatosságában, akkor nem "femináci", hanem igenis természetesen elvárható életre vágyik. Hogy ettől azok a férfiak, akik erejüket kizárólag a status quóból merítik, leizzadnak és megremegnek, az ugyanennek a problémaéremnek a másik oldala, amelyre szintén megoldást kell találni. A nők elleni erőszak, a nők kiemelkedő tulajdonságainak, teljesítményének figyelmen kívül hagyása, elnyomása, elhallgattatása, sárba tiprása, látszólagos semmissé tétele azonban nem megoldás. A mesterségesen fenntartott hatalmi lufi előbb-utóbb kipukkad, és eljön az az idő, amelyben a valódi értékek számítanak. Akár férfi valaki, akár nő.

2013. február 14-én a Valentin nap a boldog párkapcsolatokról, a szeretetteljes családi életről, a férfiakat és nőket egyaránt kiteljesítő, szabad, erőszakmentes létezés lehetőségéről is szól. Én ezért táncolok.

Gyarlóság, tudatlanság a neved

Politikusaink ismét szegénységi bizonyítványt állítottak ki magukról. Persze a legfájdalmasabb a dologban az, hogy miközben irtó okosnak és éleslátónak próbálnak tűnni, alapvető és súlyos logikai bukfenceket hánynak, ami részben már ki is zárja a mondandójuk tartalma mögött feltételezhető két dolog egyikét, a szándékos rosszindulatot.

A másik azonban egyértelműen a veszélyesebb. Közveszélyes tudatlanságnak hívom. Felelős pozícióban ugyanis nem lehet akármit nyilatkozni. Például azt, hogy a családon belüli erőszak kérdése nem kellően nagy probléma ahhoz, hogy önálló jogi tényállás legyen, és hogy a férfiakat veszélyeztető visszaélések lehetősége miatt inkább nem iktatjuk törvénybe. Ugye, már ez a kijelentés is több sebből vérzik. A családon belüli erőszaknak ugyanis - noha nagyrészt a nőket érinti - akár a férfiak is áldozatul eshetnek (de erről még kevésbé lehet társadalmi szinten beszélni, mert a férfi egyenesen megszűnik férfi lenni, ha egy nő erőszakot alkalmazhat rajta), és elfelejtjük, hogy a bántalmazott nők, pontosabban az anyák mellett a gyermeküket is éri az erőszak. Sőt, sokszor a gyerek lesz az egyetemes céltáblája a szülők problémáik miatti frusztrációja kiélésének.

Majd egy mondatban eljutunk odáig, hogy az általuk elszenvedett erőszakról egyenesen maguk a nők tehetnek. Mert az emancipáció miatt elfelejtenek gyereket szülni, márpedig ha otthon maradnának és gyereket szülnének, mint „régen”, nem lenne semmi gond – nem lenne többé verés, ordítozás, lehülyézés, lekurvázás, megerőszakolás. Mert „régen” ugye nem létezett családon belüli erőszak. Ahogy igazából ma sem létezik, de ha a nők visszatérnének az anyagép szerepébe, még kevésbé létezne (bukfenc, bukfenc). Mert tudjuk, hogy csak a gyermektelen családokban fordul elő erőszak, és ilyenkor is kizárólag a férfi veri a nőt, és persze az erőszak kizárólag az asszony kék-zöld-lila foltokkal, csonttöréssel, sérüléssel járó verését takarja. Gyermekbántalmazásról pedig még csak nem is hallottunk.

Fogalmi zavarok sokaságával terheltek ezek a kijelentések. Először is, a családon belüli erőszak és a női egyenjogúság kérdését ne mossuk egybe mondvacsinált összefüggések magyarázásával. Az emancipáció ugyanis nem nőuralom, hanem egyenjogúság. Továbbá, már az, hogy egy férfi kijelenti, hogy a nőnek azt kell tennie, ami szerinte üdvözítő – legyen az 4-5 gyerek szülése avagy banánültetvény-művelés napi 15 órában, vagy éppen a kirakatfeleség szerepe –, és mindezt társadalmi szinten, általános érvénnyel teszi, önmagában kimeríti az erőszak fogalmát. Ami nem azonos kizárólag a veréssel (és a köztudatban is ide sorolt szexuális erőszakkal), sőt, a legkifinomultabb formái azok, amelyekről nem állapítható meg első ránézésre, hogy erőszak történik: tehát a verbális terror, a fizikai erőszakkal való folyamatos fenyegetőzés, az alkoholizmus miatti önkívület kiszámíthatatlansága - az, hogy egy alkoholista, a mindennapi létezésből rendszeresen magát kivonó emberre nem lehet számítani, nem lehet megbízni benne, nem lehet tisztelni; a pszichés labilitás vagy betegségek, függőségek és különösen a (leginkább gyermekek esetében, főleg alkoholizmus, függőségek és pszichés problémák miatt történő) elhanyagolás szintén ide tartozik.

Tehát a családon belüli erőszak mindenhol és sokkal nagyobb mértékben jelen van a társadalomban, mint gondolnánk, de sokan nem ismerik fel, még a nyilvánvalóbb formáit sem. És nem csak a kívülállók, hanem az elszenvedői sem. Persze az, hogy konkrétan belehalnak nők és gyerekek a családtagjaik által elkövetett fizikai bántalmazásba, és a nem tisztelt, XY kromoszómájú képviselők (mert uraknak nem nevezhetők) szerint ez nem elég súlyos ahhoz, hogy ki kelljen lépniük az anális, frusztrált, az ezer éves nemi szerepekbe tíz körömmel kapaszkodó komfortzónájukból, és bűncselekménnyé nyilvánítsák, lesújtó. Mindezt miért? A férfiak (!) rovására elkövetett lehetséges jövőbeni visszaélések miatt. Mert egyébként gyilkossággal nem vádolnak ám meg ártatlan embereket, és csak ez az oka annak, hogy anno törvénybe iktatták az emberölés büntethetőségét... (Igen, kedves XY kromoszómával rendelkező, nem tisztelt képviselő, ez irónia volt). Ezzel a potenciális visszaéléssel szemben azonban a – hibás alapértelmezés szerint csak – nők és a gyerekek rovására elkövetett családon belüli erőszak valós áldozatai nem indokolják kellően a családon belüli erőszak jogi tényállásának bevezetését. Bukfenc, nagy bukfenc. Erkölcsi, logikai és mindenbukfenc. Választási bukfenc. Narancsos bukta.

Ez a sarokba állítós politika a büntető pedagógia analógiája; hiába távolodott a világ nagyon messzire ettől a megkövült módszertől, kormánypárti képviselőinknél még mindig ez a valóság. Már Umbridge Rózsa miniszter asszony esetében meggyőződhettünk arról, hogy taknyos gyerekként kezelik a társadalmat - és itt jön a svédcsavar, hogy ezúttal sem pusztán a nőket, de a férfiakat is -, amelyet szabályozni és elnyomni kell, megmondani, mit tehet és mit nem, hogy biztosan ne támadjon jobb ötlete a helyzet megoldására annál, mint amihez ők, az őskövületek esetleg képtelenek lennének alkalmazkodni.

Fogalmi zavarok 2.0. A női emancipáció épp az ilyen hatalmukat féltő, patriarchális beállítódású férfiak számára egyet jelent a nőuralommal. Tessék kérem szépen filozófiát, szociológiát, irodalomelméletet tanulni, vagy egyszerűbb stratégiaként elővenni egy értelmező szótárat, és máris kiderül, hogy nem kell annyira előreszaladni, "csupán" egyenjogúságról van szó. Az, hogy a szülőgép és az őket igába hajtó amazon/hárpia/sárkány között ezek a férfiak nem tudnak árnyaltabb női szerepeket elképzelni, nagyon szomorú. És talán 3-4 évtizeddel ezelőtt még meg is értettem volna őket, de azóta eltelt 30-40 év, és ha valaki figyelt… Tehát igen, léteznek árnyaltabb helyzetek, és ez a férfiak szerepére is igaz. A nemi alapú egyenjogúságot megteremtő (vagyis szándékozó, mert úgy tűnik, mi még mindig nem tartunk ott) emancipációs mozgalmak legfőbb eredménye az volt, hogy a civilizált társadalmak rájöttek, elsősorban emberek vagyunk, és csak másodsorban férfiak és nők. Ez az, amit észre kellett volna venni. Hogy vannak a biológiai meghatározottságon túlmutató emberi értékek, amelyekkel érdemes rendelkezni akár férfiként, akár nőként, ha embernek akarja tudni magát valaki. Ezek egyike számomra a másik ember tisztelete, egyenrangú partnerként kezelése, és a vele folytatott erőszakmentes kommunikáció.

Ha előírjuk a nők számára, hogy hogyan kellene élniük és ebben még jól is érezni magukat, az önmagában erőszak. Mert ebben a gondolatban megvalósul az az előfeltevés, hogy a férfinak joga van kijelölni a nő számára, mit kell tennie, és mit nem tehet. Tehát eleve alárendelt szerepbe kényszeríti, egyenjogúságról szó sincs, és ezzel már erőszakot követ el, mert megfosztja a döntési szabadságától, ami minden embert nemtől függetlenül megillet. Tehát ha ellenkezem is a fent említett kijelentések ellen, az sem feltétlenül azt jelenti, hogy nem akarok gyereket szülni, akár többet is, de XY kromoszómával rendelkező, nem tisztelt képviselőtársaink bizonyára ezt sem értik. Csupán az ellen tiltakozom, hogy megszabják, mit kell tennem; hogy helyettem döntsenek. Ez a magánéletem, és a saját lehetőségeimet figyelembe véve, azzal az egyetlen (esetemben) férfivel szeretnék dönteni róla, akit érint; a jövendő gyermeke(i)m érdekeit is szem előtt tartva.

Mert beszéljünk akkor konkrétumokról, hogy lássuk, még a kormánypárti képviselők saját univerzumában is abszurdum mindaz, amiről beszélnek. Ha a családon belüli erőszakért a nők döntési szabadsága felelős, megelőzésének záloga pedig az, ha az asszony visszatér a családi tűzhelyhez és otthon marad a 3-4-5 gyerekkel, akkor legyen. Sőt, tegyük fel, hogy nőként minden vágyam a főállású anyaság, hát nézzük. Hogyan gondolják a képviselő urak megoldani azt, hogy ma Magyarországon egyetlen fizetésből tartósan megéljen egy 5-6-7 fős család? Gyanítom, erre a kérdésre nem kapnék választ, de őszintén kíváncsi vagyok a reakcióra. Talán családi pótlékból lehetne a folyamatosan emelkedő árak és ellehetetlenülő körülmények között ezt megvalósítani? Mert olyan bért és fizetést nem tud garantálni az állam, ami ezt lehetővé tenné.

És ha már családokról beszélünk, ugyan miért feltételezik, hogy teljes elhallgattatásuk közben a gyerekstopot persze mindig kizárólag a nők mondják ki, és az ellen a sok-sok gyereket akaró apukáknak (?!) nincs apelláta? Nem fordulhat elő esetleg, hogy talán egy férfinek sincs kedve belegebedni a munkába, és a szülőgép mellett eltartógépet játszani egész életében a tisztes magyar társadalom javára? Netalántán esetleg, egészen véletlenül ez is benne lehet a pakliban. És ezért gondolom úgy, hogy a férfiakat is éppúgy bábként kezeli a politika, mert őket sem kérdezték meg, hogy kellene-e ez nekik. Kellene-e ez a nyomás, hogy csak akkor vagy igazi férfi, ha el tudsz tartani egy 5-6-7 fős családot. Én megkérdezném, hogy van-e értelme ezt erőltetni a mai Magyarországon. És legfőképp az foglalkoztat, hogy ilyen esetben vajon kevésbé lennének-e feszültek a sodrukból olykor kijövő férfiemberek, és kevésbé vezetnék-e le a feszültséget azokon, akik miatt ebbe a helyzetbe kényszerülnek. Mert nem mindenki él képviselői fizetésből, bizony szempont az, hogy hány gyerek számára tudok minőségi életet biztosítani, és ma, Magyarországon ez elsődleges szempont.

(Arról nem is beszélve, hogy bár a nőknek ebben a rendszerben nincs joga lázadni, de a négy fal közé kényszerítettség érzése is olyan elégedetlenség forrása, amelyből a gyermekbántalmazás számtalan formája származik, és annak is a családon belüli erőszak megelőzésével kapcsolatos társadalmi felelősség részét kellene képeznie, hogy nem kényszerítjük lehetetlen, embertelen körülmények közé a szülőket - legyen az nő vagy férfi.)

Lehet, hogy ha valóban meg mernék hallgatni a nőket, olyasmiket mondanának, amiket az XY kromoszómával rendelkező, nem tisztelt képviselőknek kényelmetlen lenne hallania. Hogy nem csak a szülési hajlandósággal van itt a gond, sokkal inkább a körülményekkel. Gyakorlati és elméleti síkon egyaránt. Én például ebben a pillanatban erősen gondolkodóba estem, hogy szeretnék-e egy ilyen erkölcsi állásfoglalást egyetemesítő politika által vezetett társadalomba gyereket szülni. És arra jutottam, hogy nem. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem akarok vagy fogok gyereket szülni, de a kormánypárti képviselők áldásos tevékenységének köszönhetően egyre kevésbé valószínű, hogy ennek a társadalomnak a létszámát fogom gyarapítani velük. Igen, ha minden úgy alakul, ahogy szeretném, többen lesznek. És olyan családba fognak születni, amelyik férfi és nő egymás iránti őszinte tiszteletére és szeretetére épül, ahol apuka sem riad meg majd attól, hogy otthon maradjon a gyerekekkel, ha nekem van jelenésem valahol, és berakja a mosást vagy kiveszi a fakanalat a kezemből, ha éppen másik száz végtagra lenne szükségem, hogy mindent meg tudjak oldani egy időben, miközben én sem fogok tanácstalanul állni a feladat előtt, hogy az első pár év után fizető munkát vállaljak, vagy adott esetben én legyek a kereső fél, ha éppen úgy alakul. És emiatt senki nem lesz frusztrált, nem fogja a másikat okolni a hagyományos nemi szerepekkel nem összeegyeztethető helyzetekért – hiszen ezek a szerepek már nem életszerűek –, hanem erőszakmentesen és őszintén átbeszélünk mindent, és közösen döntünk, a lehetőségeinket mérlegelve. Kényszer nélkül, mindannyiunk boldogságára.

Tehát még egyszer a lényeg: az általuk elszenvedett erőszakért a nőket felelőssé tenni, és a megoldás zálogaként az elnyomásba való visszatérésüket hirdetni önmagában kimeríti az erőszak tényét. Ami itt történt, az társadalmi szinten legitimizálja a nők (és közvetve gyermekeik) alárendelt, kiszolgáltatott szerepét, aminek köszönhetően a családon belüli erőszaknak is könnyebben esnek áldozatául, ráadásul esélyük sem marad arra, hogy törvényes segítséget kérjenek vagy kapjanak. Az erőszak tényének tagadása, szőnyeg alá söprése erőszak. Magukra hagyni az áldozatokat erőszak. Verbálisan alacsonyabb rendűnek titulálni egy adott társadalmi csoport tagjait erőszak.

A közveszélyes tudatlansággal pont az a baj, mint a szándékos rosszindulattal - nem lehet érvelési alap. Amíg tehát a kormánypolitika erőszakos retorikával érvel, addig valóban nehéz elképzelni, hogy az igazságszolgáltatás megvédi majd az annak leginkább kiszolgáltatottakat a családon belüli erőszaktól. De ilyen felháborító módon ignorálni azt egyenesen bűn. Ez nem maradhat ennyiben. Remélem, egyszer lesz igazi, civilizált, 21. századi alternatíva a választásban, mert egyelőre nem biztatók a társadalmi kilátások.