Amit mindenkinek értenie kellene

"Ma Magyarországon mindig kell nekünk valami árnyjáték, meg valami báb, akit a valós dolgaink helyett gyűlölhetünk. Minket általában a szüleink bántanak, a barátaink, a főnökeink és a szerelmeink. Ehelyett gyűlöljük a buzikat, meg a leszbiket, meg a cigányokat, meg a zsidókat, meg a politikát, meg az MSZP-t, meg a Viktorozást... és minden mást gyűlölünk, csak hogy ne kelljen szembenézni a saját félelmeinkkel és a saját problémáinkkal." 

Amikor életem egy sorsfordító pillanatában az apámnak szegeztem, hogy a problémái gyökerét a családfájában fölfelé kellene keresnie, kifakadt, hogy "most akkor hibáztassam az anyámat azért, hogy rossz volt nekem, és attól mi lesz jobb?" Na igen, csakhogy az egyáltalán nem tűnt problémának számára, hogy egész életében minden sérelmét rajtam, a gyerekén torolta meg. Az valahogy természetesnek tűnt. Természetesnek tűnt engem okolni azért, hogy megszülettem, holott erről ő tehetett, az ő felelőssége volt. Természetesnek tűnt a létezésemet hibáztatni azért, hogy egy boldogtalan házasság és élet lett a sorsa, holott erre közvetlenül a saját anyja kényszerítette. És ha annyira megnyomorították lelkileg, hogy felnőttként nem volt képes kiállni saját magáért, az még egy okkal több arra, hogy ott keresse a válaszokat elrontott élete miértjeire, ahol meg is találhatja azt.

Csak ugye továbbnyomni a saját szarunkat a nálunk kiszolgáltatottabbra, aki nem tud védekezni ellene, az könnyű. Szembenézni a valódi sérelmekkel, leszámolni a szüleinkről a fejünkben és a lelkünkben élő ideákkal és végzetesen árván maradni - azaz felnőni, valamint számon kérni a valódi felelősökön a bántalmazást ahelyett, hogy méregként ártatlanok életébe csatornázzuk, na az kurva nehéz. 

Igen, az, tanúsíthatom, hogy kurva nehéz. De ez az egyetlen módja annak, hogy a meddő nyavalygással leszámolva elinduljunk a valódi megoldás felé. Ettől nem kapjuk vissza azt, ami elveszett - ha röviden akarnám összefoglalni, az egészséges lelkülettel megélt, boldog gyerekkort és öntudatra ébredést. A katarzis nem abból fakad, hogy kiderül, mégis csodálatosan szerető szüleink vannak, akikkel lehetséges a békülés és felnőttként egy új alapokra épülő kapcsolat kialakítása. Biztos van ilyen is, és az nagyon szerencsés helyzet. Többnyire azonban nem számíthatunk belátásra; a lényeg az, hogy függetlenítsük magunkat a mérgező hatásoktól, bármilyen fájdalmasnak tűnik is elsőre. Egy felelősségteljes, de szabad, és a boldogság lehetőségét végre magában hordozó élet lesz a jutalmunk. Egy olyan élet, amelynek szereplői számunkra fontos emberek. És ha ezek között egyetlen családtag sincs, semmi gond. Ha ők voltak a hosszú évekig tartó szenvedés okozói, csupán természetes, hogy nem visszük tovább magunkkal őket az új életbe. Mert olykor szembe kell nézni azzal, hogy nem fognak megváltozni, enélkül pedig semmit nem lehet rendezni. Ilyenkor csak egy út van: előre.

Nem mindent lehet, és nem is kell mindent megjavítani. Ha vállaljuk, hogy kapcsolataink megmentése érdekében őszintén a mélyükre nézünk, vállalnunk kell azt is, hogy esetleg meglátjuk: nem lehet rajtuk segíteni. Hogy a megoldás olykor az, hogy vége, hiszen az, amire szükségünk lett volna, soha nem is volt. Fájdalmas, az igaz, de egyúttal felszabadító is. És pontosan azért, mert csak így lehetünk biztosak benne, hogy rendbe jövünk, és odafigyeléssel nem vetítjük tovább gyermekeinkre vagy valódi szeretteinkre megoldatlan sérelmeinket. Sem önkényesen kiválasztott társadalmi csoportokra, akiknek kevesebb köze nem is lehetne ahhoz, hogy mi miért érezzük nyomorultul magunkat a saját életünkben.

Mert minket általában a szüleink, a barátaink, a főnökeink és a szerelmeink bántanak...keressük hát a helyén a megoldást.