Politikusaink ismét szegénységi bizonyítványt állítottak ki magukról. Persze
a legfájdalmasabb a dologban az, hogy miközben irtó okosnak és éleslátónak
próbálnak tűnni, alapvető és súlyos logikai bukfenceket hánynak, ami részben
már ki is zárja a mondandójuk tartalma mögött feltételezhető két dolog egyikét,
a szándékos rosszindulatot.
A másik azonban egyértelműen a veszélyesebb. Közveszélyes tudatlanságnak
hívom. Felelős pozícióban ugyanis nem lehet akármit nyilatkozni. Például azt,
hogy a családon belüli erőszak kérdése nem kellően nagy probléma ahhoz, hogy
önálló jogi tényállás legyen, és hogy a férfiakat veszélyeztető visszaélések
lehetősége miatt inkább nem iktatjuk törvénybe. Ugye, már ez a kijelentés is
több sebből vérzik. A családon belüli erőszaknak ugyanis - noha nagyrészt a
nőket érinti - akár a férfiak is áldozatul eshetnek (de erről még kevésbé lehet
társadalmi szinten beszélni, mert a férfi egyenesen megszűnik férfi lenni, ha
egy nő erőszakot alkalmazhat rajta), és elfelejtjük, hogy a bántalmazott nők, pontosabban az
anyák mellett a gyermeküket is éri az erőszak. Sőt, sokszor a gyerek lesz az egyetemes
céltáblája a szülők problémáik miatti frusztrációja kiélésének.
Majd egy mondatban eljutunk odáig, hogy az általuk elszenvedett erőszakról
egyenesen maguk a nők tehetnek. Mert az emancipáció miatt elfelejtenek gyereket
szülni, márpedig ha otthon maradnának és gyereket szülnének, mint „régen”, nem
lenne semmi gond – nem lenne többé verés, ordítozás, lehülyézés, lekurvázás,
megerőszakolás. Mert „régen” ugye nem létezett családon belüli erőszak. Ahogy igazából
ma sem létezik, de ha a nők visszatérnének az anyagép szerepébe, még kevésbé létezne (bukfenc, bukfenc).
Mert tudjuk, hogy csak a gyermektelen családokban fordul elő erőszak, és
ilyenkor is kizárólag a férfi veri a nőt, és persze az erőszak kizárólag az
asszony kék-zöld-lila foltokkal, csonttöréssel, sérüléssel járó verését takarja.
Gyermekbántalmazásról pedig még csak nem is hallottunk.
Fogalmi zavarok sokaságával terheltek ezek a kijelentések. Először is, a
családon belüli erőszak és a női egyenjogúság kérdését ne mossuk egybe
mondvacsinált összefüggések magyarázásával. Az emancipáció ugyanis nem nőuralom,
hanem egyenjogúság. Továbbá, már az, hogy egy férfi kijelenti, hogy a nőnek azt
kell tennie, ami szerinte üdvözítő – legyen az 4-5 gyerek szülése avagy
banánültetvény-művelés napi 15 órában, vagy éppen a kirakatfeleség szerepe –,
és mindezt társadalmi szinten, általános érvénnyel teszi, önmagában kimeríti az
erőszak fogalmát. Ami nem azonos kizárólag a veréssel (és a köztudatban is ide sorolt szexuális
erőszakkal), sőt, a legkifinomultabb formái azok, amelyekről nem állapítható
meg első ránézésre, hogy erőszak történik: tehát a verbális terror, a fizikai
erőszakkal való folyamatos fenyegetőzés, az alkoholizmus miatti önkívület kiszámíthatatlansága
- az, hogy egy alkoholista, a mindennapi létezésből rendszeresen magát kivonó emberre
nem lehet számítani, nem lehet megbízni benne, nem lehet tisztelni; a pszichés
labilitás vagy betegségek, függőségek és különösen a (leginkább gyermekek esetében, főleg alkoholizmus,
függőségek és pszichés problémák miatt történő) elhanyagolás szintén ide
tartozik.
Tehát a családon belüli erőszak mindenhol és sokkal nagyobb mértékben jelen
van a társadalomban, mint gondolnánk, de sokan nem ismerik fel, még a
nyilvánvalóbb formáit sem. És nem csak a kívülállók, hanem az elszenvedői sem.
Persze az, hogy konkrétan belehalnak nők és gyerekek a családtagjaik által
elkövetett fizikai bántalmazásba, és a nem tisztelt, XY kromoszómájú képviselők
(mert uraknak nem nevezhetők) szerint ez nem elég súlyos ahhoz, hogy ki kelljen
lépniük az anális, frusztrált, az ezer éves nemi szerepekbe tíz körömmel
kapaszkodó komfortzónájukból, és bűncselekménnyé nyilvánítsák, lesújtó. Mindezt
miért? A férfiak (!) rovására elkövetett lehetséges jövőbeni visszaélések
miatt. Mert egyébként gyilkossággal nem vádolnak ám meg ártatlan embereket, és
csak ez az oka annak, hogy anno törvénybe iktatták az emberölés
büntethetőségét... (Igen, kedves XY kromoszómával rendelkező, nem tisztelt
képviselő, ez irónia volt). Ezzel a potenciális visszaéléssel szemben azonban a
– hibás alapértelmezés szerint csak – nők és a gyerekek rovására elkövetett
családon belüli erőszak valós áldozatai nem indokolják kellően a családon
belüli erőszak jogi tényállásának bevezetését. Bukfenc, nagy bukfenc. Erkölcsi,
logikai és mindenbukfenc. Választási bukfenc. Narancsos bukta.
Ez a sarokba állítós politika a büntető pedagógia analógiája; hiába
távolodott a világ nagyon messzire ettől a megkövült módszertől, kormánypárti
képviselőinknél még mindig ez a valóság. Már Umbridge Rózsa miniszter asszony
esetében meggyőződhettünk arról, hogy taknyos gyerekként kezelik a társadalmat
- és itt jön a svédcsavar, hogy ezúttal sem pusztán a nőket, de a férfiakat is
-, amelyet szabályozni és elnyomni kell, megmondani, mit tehet és mit nem, hogy
biztosan ne támadjon jobb ötlete a helyzet megoldására annál, mint amihez ők,
az őskövületek esetleg képtelenek lennének alkalmazkodni.
Fogalmi zavarok 2.0. A női emancipáció épp az ilyen
hatalmukat féltő, patriarchális beállítódású férfiak számára egyet jelent a
nőuralommal. Tessék kérem szépen filozófiát, szociológiát, irodalomelméletet
tanulni, vagy egyszerűbb stratégiaként elővenni egy értelmező szótárat, és
máris kiderül, hogy nem kell annyira előreszaladni, "csupán"
egyenjogúságról van szó. Az, hogy a szülőgép és az őket igába hajtó
amazon/hárpia/sárkány között ezek a férfiak nem tudnak árnyaltabb női
szerepeket elképzelni, nagyon szomorú. És talán 3-4 évtizeddel ezelőtt még meg
is értettem volna őket, de azóta eltelt 30-40 év, és ha valaki figyelt… Tehát
igen, léteznek árnyaltabb helyzetek, és ez a férfiak szerepére is igaz. A nemi alapú
egyenjogúságot megteremtő (vagyis szándékozó, mert úgy tűnik, mi még mindig nem
tartunk ott) emancipációs mozgalmak legfőbb eredménye az volt, hogy a
civilizált társadalmak rájöttek, elsősorban emberek vagyunk, és csak
másodsorban férfiak és nők. Ez az, amit észre kellett volna venni. Hogy vannak
a biológiai meghatározottságon túlmutató emberi értékek, amelyekkel érdemes
rendelkezni akár férfiként, akár nőként, ha embernek akarja tudni magát valaki.
Ezek egyike számomra a másik ember tisztelete, egyenrangú partnerként kezelése,
és a vele folytatott erőszakmentes kommunikáció.
Ha előírjuk a nők számára, hogy hogyan kellene élniük és
ebben még jól is érezni magukat, az önmagában erőszak. Mert ebben a gondolatban
megvalósul az az előfeltevés, hogy a férfinak joga van kijelölni a nő számára,
mit kell tennie, és mit nem tehet. Tehát eleve alárendelt szerepbe kényszeríti,
egyenjogúságról szó sincs, és ezzel már erőszakot követ el, mert megfosztja a
döntési szabadságától, ami minden embert nemtől függetlenül megillet. Tehát ha
ellenkezem is a fent említett kijelentések ellen, az sem feltétlenül azt
jelenti, hogy nem akarok gyereket szülni, akár többet is, de XY kromoszómával
rendelkező, nem tisztelt képviselőtársaink bizonyára ezt sem értik. Csupán az
ellen tiltakozom, hogy megszabják, mit kell tennem; hogy helyettem döntsenek.
Ez a magánéletem, és a saját lehetőségeimet figyelembe véve, azzal az egyetlen
(esetemben) férfivel szeretnék dönteni róla, akit érint; a jövendő
gyermeke(i)m érdekeit is szem előtt tartva.
Mert beszéljünk akkor konkrétumokról, hogy lássuk, még a
kormánypárti képviselők saját univerzumában is abszurdum mindaz, amiről
beszélnek. Ha a családon belüli erőszakért a nők döntési szabadsága felelős,
megelőzésének záloga pedig az, ha az asszony visszatér a családi tűzhelyhez és
otthon marad a 3-4-5 gyerekkel, akkor legyen. Sőt, tegyük fel, hogy nőként
minden vágyam a főállású anyaság, hát nézzük. Hogyan gondolják a képviselő urak
megoldani azt, hogy ma Magyarországon egyetlen fizetésből tartósan megéljen egy
5-6-7 fős család? Gyanítom, erre a kérdésre nem kapnék választ, de őszintén
kíváncsi vagyok a reakcióra. Talán családi pótlékból lehetne a folyamatosan
emelkedő árak és ellehetetlenülő körülmények között ezt megvalósítani? Mert olyan bért és fizetést nem tud garantálni az állam, ami ezt lehetővé tenné.
És ha már családokról beszélünk,
ugyan miért feltételezik, hogy teljes elhallgattatásuk közben a gyerekstopot
persze mindig kizárólag a nők mondják ki, és az ellen a sok-sok gyereket akaró
apukáknak (?!) nincs apelláta? Nem fordulhat elő esetleg, hogy talán egy
férfinek sincs kedve belegebedni a munkába, és a szülőgép mellett eltartógépet
játszani egész életében a tisztes magyar társadalom javára? Netalántán esetleg,
egészen véletlenül ez is benne lehet a pakliban. És ezért gondolom úgy, hogy a
férfiakat is éppúgy bábként kezeli a politika, mert őket sem kérdezték meg,
hogy kellene-e ez nekik. Kellene-e ez a nyomás, hogy csak akkor vagy igazi
férfi, ha el tudsz tartani egy 5-6-7 fős családot. Én megkérdezném, hogy van-e
értelme ezt erőltetni a mai
Magyarországon. És legfőképp az foglalkoztat, hogy ilyen
esetben vajon kevésbé lennének-e feszültek a sodrukból olykor kijövő
férfiemberek, és kevésbé vezetnék-e le a feszültséget azokon, akik miatt ebbe a
helyzetbe kényszerülnek. Mert nem mindenki él képviselői fizetésből, bizony
szempont az, hogy hány gyerek számára tudok minőségi életet biztosítani, és ma,
Magyarországon ez elsődleges szempont.
(Arról nem is beszélve, hogy bár a nőknek ebben a rendszerben nincs joga lázadni, de a négy fal közé kényszerítettség érzése is olyan elégedetlenség forrása, amelyből a gyermekbántalmazás számtalan formája származik, és annak is a családon belüli erőszak megelőzésével kapcsolatos társadalmi felelősség részét kellene képeznie, hogy nem kényszerítjük lehetetlen, embertelen körülmények közé a szülőket - legyen az nő vagy férfi.)
Lehet, hogy ha valóban meg mernék hallgatni a nőket,
olyasmiket mondanának, amiket az XY kromoszómával rendelkező, nem tisztelt
képviselőknek kényelmetlen lenne hallania. Hogy nem csak a szülési
hajlandósággal van itt a gond, sokkal inkább a körülményekkel. Gyakorlati és
elméleti síkon egyaránt. Én például ebben a pillanatban erősen gondolkodóba estem,
hogy szeretnék-e egy ilyen erkölcsi állásfoglalást egyetemesítő politika által vezetett társadalomba gyereket
szülni. És arra jutottam, hogy nem. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem akarok
vagy fogok gyereket szülni, de a kormánypárti képviselők áldásos
tevékenységének köszönhetően egyre kevésbé valószínű, hogy ennek a
társadalomnak a létszámát fogom gyarapítani velük. Igen, ha minden úgy alakul,
ahogy szeretném, többen lesznek. És olyan családba fognak születni, amelyik
férfi és nő egymás iránti őszinte tiszteletére és szeretetére épül, ahol apuka
sem riad meg majd attól, hogy otthon maradjon a gyerekekkel, ha nekem van
jelenésem valahol, és berakja a mosást vagy kiveszi a fakanalat a kezemből, ha éppen
másik száz végtagra lenne szükségem, hogy mindent meg tudjak oldani egy időben,
miközben én sem fogok tanácstalanul állni a feladat előtt, hogy az első pár év
után fizető munkát vállaljak, vagy adott esetben én legyek a kereső fél, ha
éppen úgy alakul. És emiatt senki nem lesz frusztrált, nem fogja a másikat
okolni a hagyományos nemi szerepekkel nem összeegyeztethető helyzetekért –
hiszen ezek a szerepek már nem életszerűek –, hanem erőszakmentesen és őszintén átbeszélünk mindent, és közösen döntünk, a lehetőségeinket
mérlegelve. Kényszer nélkül, mindannyiunk boldogságára.
Tehát még egyszer a lényeg: az általuk elszenvedett erőszakért a nőket
felelőssé tenni, és a megoldás zálogaként az elnyomásba való visszatérésüket
hirdetni önmagában kimeríti az erőszak tényét. Ami itt történt, az
társadalmi szinten legitimizálja a nők (és közvetve gyermekeik) alárendelt,
kiszolgáltatott szerepét, aminek köszönhetően a családon belüli erőszaknak is könnyebben
esnek áldozatául, ráadásul esélyük sem marad arra, hogy törvényes segítséget
kérjenek vagy kapjanak. Az erőszak tényének tagadása, szőnyeg alá söprése
erőszak. Magukra hagyni az áldozatokat erőszak. Verbálisan alacsonyabb rendűnek
titulálni egy adott társadalmi csoport tagjait erőszak.
A közveszélyes tudatlansággal pont az a baj, mint a szándékos rosszindulattal - nem lehet érvelési alap. Amíg tehát a
kormánypolitika erőszakos retorikával érvel, addig valóban nehéz elképzelni,
hogy az igazságszolgáltatás megvédi majd az annak leginkább kiszolgáltatottakat
a családon belüli erőszaktól. De ilyen felháborító módon ignorálni azt egyenesen bűn. Ez nem maradhat ennyiben. Remélem, egyszer lesz igazi, civilizált, 21. századi alternatíva a választásban, mert egyelőre nem biztatók a társadalmi kilátások.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése