A tanú

Amióta felnőttünk, életemben először jutottam el egy barátnőm esküvőjére mindenféle fenntartás nélkül. Tudom, hogy oka van annak, hogy mindeddig nem akaródzott, ezúttal viszont én voltam a menyasszony tanúja, és őszinte örömmel mentem. Egyrészt van valami felemelő a nemzetközi esküvőkben; ilyenkor érzem otthon magam, másrészt vártam az új feladatot, amely valójában nem áll többől, mint amennyit a fényképekről is ismerünk: kíséret, ülés, állás, ülés aláírás, ülés, utasítások követése. Persze jó lett volna tudni, hogy amikor bevonulunk, mosolyogjak-e vagy komolyan nézzek előre, esetleg mennyire kell lemaradni az ünnepeltektől, hogy ne vonjam el a figyelmet róluk, miközben a Love Actually után szabadon minden arc hátrafelé fordulva, fültől-fülig széles vigyorral az érkező ifjú párt - és a tanúkat - vizslatja. Tényleg olyan, mint a filmekben, akkor is, ha összesen húsz főből áll a násznép. Letaglózó, meghökkentő. Továbbá két emlékeztetőt is feljegyeztem a mentális füzetembe: a tanú elsődleges feladata szigorúan nem jobban elérzékenyülni, mint az ifjú pár, és az esküvőmön nem az Amelie csodálatos élete zenéjére fogunk bevonulni, hogy a tanú minden erőfeszítése ellenére már a ceremónia kezdete előtt jól kihúzzuk a talajt nehezen összeszedett lélekjelenlétének lába alól.

Miután a szüleim és nagyszüleim esküvői képeiről mindig is az volt a benyomásom, hogy akár temetésen is készülhettek volna, olyan búval bélelt volt mindenkinek az ábrázata, én már régen elhatároztam, hogy boldog esküvőkre fogok csak menni, és mosolyogni fogok, mert nem létezik, hogy mindenki annyira rosszul érezze magát, mint ahogy a képeken láttam. Nos, ma tapasztalati alapon végzett tudományos kísérlettel sikerült megállapítanom a mögöttes okot: a tanú elsődleges feladatának teljesítésére való törekvés közben az arcizmok lehető legmeghatóbb zenei bejátszások közepette történő megregulázása kizárólag szigorú fogösszeszorítással és egy pontra előre meredő koncentrálással lehetséges - ami kétségtelenül nem mutat túl jól a fotókon. Bármiféle érzelmi hatás felengedése azonban azzal a veszéllyel fenyeget, hogy úrrá lesz rajtad a meghatottság, és a tanú elsődleges feladatának teljesítése csúfos kudarcba fullad. Szerencsére a főszereplők tudták oldani a hangulatot, úgyhogy talán félig-meddig sikerült megvalósítanom a gyerekkori célt.

Ma végre egy boldog párt láttam, akik tudták, miért kötik össze az életüket, és ha tisztában vagyok is a kedélyes, látszólag boldog családi idill mögötti, súlyosabbnál súlyosabb igazságokkal, Sz. és A. megtörheti a hagyományt. Ők most tényleg, mindkét ágon. Számukra feltétlenül ez a lényeg, így kell lennie, és én is szívből örülök ennek. Az egész alkalom engem érintő jelentőségét azonban egy kis közjáték sűrítette magába tökéletesen.

A ceremónia után odajött hozzám a tolmács, hogy gratuláljon nekem is, mint tanúnak (ismét tanultam valamit), majd hozzátette:

- Szóval te vagy a legjobb barátnő!

...

Igen, azt hiszem, én volnék. És ez óriási dolog.

Demóna

Tegnap láttam egy filmet, egy gyönyörű, felemelő, intelligens és a szó legnemesebb értelmében teljes szívet betöltő filmet. Igen, a Demónáról - a "gonosz" tündér meséjéről van szó. Számtalan szempontból zseniálisnak tartom ezt a történetet, a legfontosabbakat gyűjtöttem itt össze.

A bennünk élő gonosz sosem eredendő, mindig megvan annak az alapos és komoly oka, többnyire valamilyen trauma, például bántalmazás és erőszak formájában.

Érző szívek nem potyognak csak úgy az égből. Igen, tudom, hogy itt majdnem, de aztán ugye mégsem. Tehát nem.

Az érző szív az, ami: érző. Képes a szeretetre, de képes a gyűlöletre is, illetve a kettő közötti milliónyi árnyalat - akár ellentmondásos - átélésére. Egyre nem képes: hazudni önmagának, és túlmenni a határon, amikor ténylegesen szembesül az élet-halál kérdést jelentő döntéssel. Mert érez. Mert szeret. Akkor is, ha gyűlölni akar valakit, akire valójában csak egy másik, valóban gyűlöletes személy iránti érzelmeit vetítené ki.

Az érző szív intelligens, tehát tanul. Ezért van meg benne a megváltás lehetősége, és ezért nem őrül bele saját hazugságaiba.

Az érző szívnek semmi köze a vérrokonsághoz. A gyermek tudja, hogy ki az, aki szereti, ki az, aki jó neki, és igen üdítő élmény, amikor (már automatikusan az ellenkezőjére számítva) ennek akár csak közvetett - ám épp ezért magától értetődőnek tekintett -  megerősítésével szembesülök.

Ha képes vagy felismerni érző szíved valódi vágyát, szárnyaszegett lelked újra magasra repül. Szükségképpen így lesz. Szabad leszel.

A Demóna érző szíve maradéktalanul megegyezik az én szeretetfogalmammal. És akár tudomásul vesszük, akár nem, a lélek így működik. Kérdezd csak meg a gyerekeket, ők mindig tudják, ki az, aki maradéktalanul jó nekik, hozzájuk. Félelmetes radarjuk van a hazug vagy éretlen szívek leleplezéséhez. 

A film pontosan ezt teszi, azaz megkérdőjelezi az örök alapértelmezett nézőpontot: a felnőttét. A Demóna annak a személynek a története, akit a Csipkerózsika című mese főhőseként jól (?) ismerünk - ám ezúttal az általa átélt verziót látjuk. És bizony, ha Auróra, a gyermek így érezte, az így is volt. Ez az a gyermeki képességünk, amelyet soha nem szabadna lerombolni, elnyomni bennünk, de persze a fájdalmas valóságot mutató tükörtől a felnőttek többsége olyannyira fél, hogy inkább az új élet határtalan boldogságot hozó szárnyát szegi. Ez is ismerős lehet már egy másik meséből - így függnek össze az emberi történetek.

És nem, ez a film nem rossz értelemben vett feminista kiáltvány, hanem egy mélyen emberi történet; az érett és éretlen személyiség, a vélt vagy valós érzelmek és következményeik közötti döntő különbség ódája, történetesen - bár nyilvánvalóan nem véletlenül - női főszereplőkkel. A szó legjobb értelmében szívet melengető élmény egy, a szó legjobb értelmében szerethető (!) főhőssel, és egyedülálló helyet foglal el a mindenkori kedvenceim listáján. Metaforaként, de számomra például azonos valós élmények tükreként is hiánypótló film, amelyet látni, DVD-n birtokolni és sokszor újranézni kell. Mindenkinek.

Nyugdíjnak szülve

Ismét kicsapta valami a biztosítékot. Kormányunk a nyugdíjrendszer megreformálását úgy kívánja megvalósítani, hogy réges-rég túlhaladott, elavult, idejétmúlt, elnyomó, zsarnoki politikával gyermekvállalásra kényszeríti a családokat. Igazán ideálisnak tűnő alap a boldog családi élethez, nem igaz? Sőt, az sem mindegy, hogy mi lesz a gyerekből, legalább egy diploma kell, de ha több van, annál jobb, mivel ettől növekszik majd a szülő nyugdíja. Szép kilátások a születendő gyerekek számára. Én személy szerint nem szeretnék nyugdíjgyerek lenni, akinek a létezését kizárólag az a keret határozza meg, hogy milyen szinten szolgálja szülei időskori állami ellátását.

 

Két súlyos és alapvető problémám van ezzel az elgondolással. Az egyik az, hogy a gyerek akkor sem tehető a szülei jóléte tekintetében felelőssé a saját életében hozott döntéseiért, ha egyébként gyermekkorában mindent megadtak neki a sikeres és boldog élethez. Egy normális társadalomban felelős, felnőtt emberek alapítanak családot, akik érzelmi és anyagi szempontból is úgy érzik, felkészültek arra, hogy gondoskodjanak egy (vagy több) új életről. Ezek a felnőtt emberek a gyermekvállalással nem kapnak felmentést az alól, hogy felelősséget vállaljanak későbbi életükért, anyagi biztonságukért. Saját döntésük, hogy vállalják a gyerekekkel kapcsolatos költségeket, és azzal, hogy életet adnak nekik, nem tolják át rájuk az időskori anyagi gondoskodás felelősségét - pláne nem az állam helyett. Amikor igazi problémával magánorvoshoz kell vinni a gyereket, mert érdemi állami szolgáltatás nincs, vagy ugyanúgy vastagon fizetni kell érte, amikor az iskolarendszertől külön felkészítés nélkül nem várható megfelelő előrelépés és esélyteremtés vagy a felsőoktatási, vagy a munkaerő-piaci érvényesülés tekintetében, tehát amikor a gyerek emberhez méltó életre nevelése lényegében elérhetetlen ambíció állami keretek között, akkor nem beszélhetünk arról, hogy bármivel is tartoznának a felnevelt gyerekek az államnak. Egyébként is, ez a "tartozik érte" retorika úgy hibás, ahogy van, ez minden esetben kontraproduktív.

A másik probléma sokkal általánosabb, ugyanis az állam nem diszkriminálhat ilyen alapon ember és ember között, és semmi köze nincs ahhoz, hogy milyen magánjellegű döntéseket hozok - hogy szülök-e gyereket vagy sem, és ha igen, akkor hányat, és az az X számú gyerek milyen formában fogja élni az életét. Ez utóbbiba még én sem szólhatok bele, ugyanúgy, ahogy az állam nem szólhat bele abba, hogy szülök-e, mikor, mennyit, miért annyit. Az ilyen mennyiségi szemlélet - a pszichológiából régóta tudjuk ugye, már aki - az emberi élet minősége tekintetében nem állja meg a helyét. Márpedig nem elég megszülni és esetleg akarata ellenére valami egyetemre küldeni a gyereket, aki lehet, hogy művész szeretne lenni, vagy éppen milliárdos bútorkereskedő, mint az - egyébként diploma nélküli - egyik tanítványom. A minőség ebben az esetben szorosan összefügg a későbbi mennyiséggel, ugyanis minél teljesebb emberré nő fel valaki, annál eredményesebben fogja tudni szolgálni a társadalmat - akár csak szigorúan anyagi szinten is. És akkor még nem beszéltünk arról az égbekiáltó igazságtalanságról, ami a meddő vagy más okból gyereket vállalni nem tudó nőket érheti.

Ilyenkor mindig A.-ra gondolok. Ő az, akinek az életemet köszönhetem. Az életemet, amit érdemes élni, amiben érdemes volt 15 évig küzdeni, hogy mostanra eljussak odáig, hogy tiszta szívvel mondhatom, képes voltam/vagyok megszabadulni az ártó hatásoktól és kinyitni a lelkem a boldogságnak. Nagyon nehéz dolog ez.

Ha a gyereknevelés végcéljának egy életképes, boldog, elégedett és produktív, felelősségteljes felnőtt ember létrehozását tekintjük, akkor A.-nak legalább két gyereke van, míg például az apámnak egy sincs. Továbbá az anyám mindenképpen többet érdemelne apámnál, de a boldogságunkért tett erőfeszítései rá nehezedő terhe annyira megtörte, hogy már nincs módjában felvenni az államtól kvázi jogos jussát. (És ilyenkor mi van? Mi van azzal az emberrel, aki belehal a robotba, az állandó erőn felüli munkába, amiben társa segítsége helyett egy harmadik, "nagy gyerek" csak további nehézségeket állít elé? Ezt csak úgy mellékesen megjegyzem...) Ám visszatérve az eredetit témára, attól, hogy valaki nem szült gyereket, még a piszkos anyagiak és kizárólag matematikai statisztikák szintjén vizsgálva is érdemben hozzájárulhat a társadalom fejlődéséhez. Ha valaki részt vesz egy másik ember - adott esetben gyerek - ÉLETMINŐSÉGÉNEK javításában, aki pedig így felnőtt korában nem segélyen vagy a pszichiátrián tengődve próbál napról napra túlélni, nem megy bele féléletű kapcsolatokba, amikben aztán eleve féléletre kárhoztatott gyerekeket vállal, hogy végül neki is legyen kin levezetnie a feszültséget, ha már az egész világ ellene van, és rúghasson már bele ő is valakibe, ha amúgy mindenki belerúg, hanem képes - adott esetben jobb anyagi körülmények között - jóval nagyobb mértékű termelő erővé válni a társadalomban és több, érdemi életre szült gyereket vállalni, akkor az bizony számszerűsíthető hozzájárulás.

Annyira képmutató, hogy szó nélkül elvették a tömegek évtizedes nyugdíjmegtakarításait, eltapsolták, illetve ki tudja, kiknek a zsebében landolt - azért jó tanítványokkal rendelkezni, mert első kézből kapom az információt arról, hogy a köznép által elképzelhetőnek tartott összeesküvés-elméleteknél sokkal, de sokkal durvább lenyúlások mennek a mindenkori kormányszinten -, és természetesen kizárólag a nőket (!) sarokbaállítós, infantilizáló, büntető pedagógiában látják a megoldást: kötelezővé, vagy legalábbis az ellenkező döntést ellehetetlenítő választássá kell tenni a szülést. Ha nem szülsz, és főképp, nem diplomásat szülsz, kevesebbet fogsz érni az állam számára, ne is számíts arra, hogy ha 40 évet ledolgozol - persze nem 8 órában, és nem kíméletes körülmények között, csak hogy túlélj - ne számíts rá, hogy majd esetleg nem hagyunk 65 évesen megdögleni a küszöbön, hiszen a te bedarált, szebb reményű éveid kevesek ahhoz, hogy igazold a nyugdíjas korodban állami pénzen folytatott életed létjogosultságát. Ahhoz gyerek kell, sőt, diplomás gyerek, mert az köztudott, hogy a diplomás gyerek több pénzt hoz az államkasszának - csak akkor nem tudom, hogy miért menekülnek diplomás tanítványaim tömegesen külföldre, mert itthon nincs jövőképük, mert a havi 120 ezer nettóból a funkcionális nyomorra kárhoztatnák magukat, és miért is az egyetlen nem diplomás tanítványomnak van milliárdos üzlete - amelyben egyébként irdatlan keményen dolgozik, és 40 évesen hajlandó angolul tanulni, mert igénye van rá, hogy igényesnek tűnjön külföldi partnerei előtt. Szóval a szimpla szexizmuson és az erőszakos kommunikáción túl ezernyi téveszméből is vérzik ez a javaslat. Ez pont az, ami nem vezet sehová; amit bármelyik diplomás megtanul a kötelező féléves pszichológiakurzusán, legyen szó bármilyen szakról. Ja, kérem, hogy egy politikusnak sem kell diploma, így ők ezt nem tudhatják...?

A gyerekvállaláshoz, ahogy azt a nőjogi aktivisták is megfogalmazták, tervezhető jövőkép kell, és az állam nem folytathatja az ámokfutását arra számítva, hogy aki elég erősen akar élni és elérni valamit, az erején felül is megpróbálja magát kivonni az egyenletből, és az esélyek ellenére méltó élethez elegendő pénzt keresni úgy, hogy arra ne menjen rá éppen a méltó élete. Ennek hiányában marad az irányváltás. Nyugat felé.

A világ jó. Nagyon jó.

Ezúttal Humans of New York, vagyis New York-i Emberek, mert azt gondolom, hogy zseniális, amit ez a fotográfus, Brandon Stanton művel (bár ez a szó sok szempontból kevés annak leírásához, amiről itt szó van: fotózás, portrékészítés, költészet, közösségépítés, emberekbőlalegjobbatkihozás), másrészt rendkívül sok értelmezésre van lehetőség, és lenyűgöző, ahogy mindenki megtalálja ezekben a pársoros létesszenciákban a saját életét. Velem is sokszor megtörtént már, de ezúttal rátaláltam a képen szereplő úr hozzászólására is, amely a képaláírással együtt - és különösen a tegnapi moziéjszakán megtekintett Demóna című film után - tökélesen elmeséli azt a számomra sorsfordító felismerést, hogy a világ bizony sok esetben sokkal, mérföldekkel, alapvetően jobb, mint az önmeghatározásunk szempontjából az univerzumot kizárólagosan jelentő szülők, és nem a világtól kell félni, illetve nem kell félni tőle.

"I wrote an essay about my mother. I decided she put a destructive algorithm in my head when I was a child. I call it a 'mal-gorithm.' My mother always had very low self-esteem, so she never wanted me to have any confidence. She felt threatened by confident people, so her way of keeping control was to never give me any encouragement or approval. I remember one time I spent all day wrapping a gift for my grandmother. I decorated it with all sorts of designs, and glued cotton balls on the package. My mother took one look at it and said: 'What did you do that for? Grandma isn't going to care about that.' I think I realized then that I was never going to get her approval."
"How does this affect you as an adult?"
"It's very difficult for me to have the confidence to do things. I'm always anticipating the negative feelings of others But I'm working on it."

És az úr hozzászólása a számomra elképesztő mennyiségű pozitív és éleslátó kommentre válaszul:

Hi all you wonderful HoNY folks. I am the red-shirted guy in the picture. I have to tell you, I am so overwhelmed and touched by all your generous and thoughtful love and support that I can’t find the words to adequately express my profound gratitude. Brandon’s first question to me was, “What advice would you give your 18-year-old self?” After a second’s thought, I said, “Stop listening to your mother,” and the whole conversation evolved from there. Afterward, I was amazed at how he got me to open up, and I was a bit afraid that I came off as whiny. But you have all been so affirming and so downright magnificent that I now see how wrong I was to think that (there I go expecting those negative reactions; thanks for showing me how wrong I was!). I wish I could send each of you a personal thank you gift, but since I can’t, here is my best representation of a cotton ball-wrapped present for all you guys: o[*]o Much love to you. Thanks for your healing warmth. What an amazing community. Kisses and cotton balls!

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxoooooooooooooooooooo

Örülök neki, hogy sokan megértették a nyavalygást, illetve a javuláshoz szükséges helyzetfelmérés közötti különbséget: "But I'm working on it." Ez a minden.

A 9. Roland Garros trófea margójára

Véletlenül belebotlottam a legjobb kommentbe, amit valaha olvastam. Rámutat arra, ami engem is nagyon zavar a sportrajongók (vagy általában az emberek?) viselkedésével kapcsolatban, de amíg én csak a dühöngésig jutok, Chrillz Gutschmeister a lehető legpozitívabb hangon tudja lezárni a vitát. Mindig, mindenből tanulhatunk, akkor is, ha nem mi vívtuk meg a csatát, ám a felismeréseket a saját életünkben csak tettek formájában tudjuk kamatoztatni. Éppen ezért a "kanapékrumplik" helyett a cselekvő embereké a világ; a duma nem vezet sehová.

És persze gratulálok, Rafa! :)

I have a confession to make. And I am ashamed to admit it.

But I had doubts.

I didn't believe in Rafa before this Roland Garros started. I thought Djokovic was too strong. He's without a doubt the toughest player Rafa has ever played, after all. The only one who could really measure up against Nadal. Who wasn't afraid. Who knew how to play him. Who knew how to BEAT him.

But there are no excuses. Rafael Nadal has through his whole career proven doubters as myself wrong. People have written him off more times than any other player in history.

"He'll never recover from this injury."
"He'll never win slams outside clay."
"He'll never come close of Federer."
"He's done. It's over. You don't recover from 7 months absence."
"No way Nadal is going to win slams at 25, are you kidding me? His playing style is too tough on the body. He might even have retired at 25."
"No way Nadal will beat Djokovic again, are you blind? He doesn't stand a chance."

And on it goes...

But this guy is more than a tennis player. He's a phenomenon. In every sense of the word. One of the best athletes of all time. And probably THE best when it comes to the spirit of a champion; to never give up; to fight to the bitter end. To accept success and defeat with equal amount of humbleness.

He's constantly mocked, ridiculed, laughed at, hated and abused by haters on the internet, people who find pleasure in seeing him down, for various reasons, but the difference between them and Nadal is that they have no idea what it takes to be a champion; they have no idea what it takes to even show up, to give yourself a chance in life - regardless of result. It's easy to be tough and judgmental behind a computer screen, isn't it?

It doesn't matter if Nadal wins more slams. Or if he holds his ranking. It doesn't matter if Nadal ends his career at 30 or 35. It doesn't matter how much hatred he gets, if anything - it just shows people's true colors, cheering for others misery - can you get much lower than that? Nadal has nothing more to prove. He's won grand slams for 10 straight years now and above all, he's had the chance to live out his dream, and that was the only thing he ever asked for.

If anything, the success of Rafael Nadal proves that you can accomplish almost anything in life if you're willing to SUFFER for it. If you're willing to WORK for it. If you're willing to put your soul into what you do, every single day, and if you do that enough times - you'll be successful.

This is not the day to talk about records, or speculations about the future. I certainly have my thoughts on how far I believe Nadal will go in terms of grand slam wins, but it doesn't matter what we THINK - the only thing that matters is what we DO.

And Rafael Nadal has proven once again that you should NEVER write him off. He could be 90 years old in a wheelchair, but man - I'd STILL not count him out. I've learned my lesson. And I apologize.

Sincerely,
A very emotional fan.

(A komment az ATP honlapján szereplő beszámoló alatt jelent meg.)

Biztosan van barátod...

2014. május. Váratlanul kilépek délután, megelégelve a nemhaladást, a bezártságot, a nemevést, és a szigorú diéta elszánt és súlyos megszegésére készülve a mindenmentessüti-bolt felé veszem az irányt, mielőtt végre, megint egy hónap után márpedig edzeni fogok. Éppen bejött a nyáridő, és éppen időben gondoskodott a GAPS-diéta arról, hogy újra felvehessem a nyári ruháimat, így aztán kisnadrágban, magassarkúban, talpig lábban haladok a cél felé. 3-as metró Arany János utcai megálló. Észreveszem, hogy észrevesz. Látványosan másfelé nézek, nem akarok kommunikálni, ehhez most egyáltalán nincs kedvem, haladni akarok, előre az életben, bármit jelentsen is ez. Részben tudom is, hogy mit jelent - ma délután a csupa egészséges alapanyagból készült, cukor-, sőt, mindenmentes süteményt, ami sajnos nekem ebben a pillanatban ugyanolyan bűn, mint egy mekdolnádzos csupacsoki lenne, és azt, hogy jussak már el végre egy nyomorult edzésre a hónapban.

Deákon átszállás, a fejem tele mindennel, régen elfelejtettem a ránézést-félrenézést, amikor egyszercsak ott terem mellettem: "Biztos, hogy van barátod, de ha esetleg mégsem lenne, van kedved meginni velem valamikor valamit?" Szóval ilyen ez...ilyen egyszerű. Valahogy érzem, hogy nem pszichopatával van dolgom, és tudom, hogy igent fogok mondani.  Nem lepődöm  meg annyira, mint amennyire az arcizmaim és végtagjaim által a szokatlan helyzetben produkált reakciókból tűnik. Valahogy érzem, ez mindössze természetes; mintha csak a helyére került volna minden. Hát persze, hogy pont én. Ha már nem szorongok is, az ilyenkor aktuális válaszok még mindig hiányoznak a szótáramból, az élményeimből, az életemből. Sebaj. Teljes ellenállásom és komorságom sem tántorított el valakit attól, hogy bevállalja az elutasítást. Mert ő tényleg úgy gondolta, hogy biztosan van barátom, nem létezik, hogy nincs, de nem hagyhatta ki a lehetőséget. Meglepő élmény a minden akadályt legyőzni hajlandó és a lehetséges hoppon maradást is vállaló érdeklődés középpontjába kerülni. És mégis, a korábbi megalkuvások és megalázó helyzetek ellenére érzem, hogy ez a normális. Nem ott, ahonnan jövök, de ahová érkeztem, itt, mindenképpen. Mert megérkeztem, és ezt éppen az ilyen események jelzik.

Csakhogy itt a következő probléma ezzel a merőben új élménnyel, mert így, újonnan egészben, tele tervekkel, megvalósulás alatt álló változásokkal kristálytiszta, hogy ez az egész kérdés semmilyen szinten nem aktuális számomra. És lehet részleges érveket felsorakoztatni amellett, hogy kedves, hogy vonzó - igen, az -, hogy van abban valami lenyűgöző, amikor valaki pont a külsőd miatt nem tud szó nélkül hagyni elmenni (hogy ez mennyire abszurd, azt csak én tudhatom, meg az, aki átélte ugyanazt, amit én is...értem én, hogy a vonzalom szubjektív, de itt azért rengetegminden másról is van szó egyszerre), és aztán váratlanul kiderül számára, hogy azon túl is "különleges" vagy; hogy micsoda tapasztalat, hogy lehet ennyire felszabadultan létezni egy másik ember mellett, vagy hogy velem is megtörténik végre valami olyasmi, ami mindig csak másokkal szokott, de az igazság az, hogy hiába első élmény, máris tudom, hogy ez nagyon kevés. A tapasztalás közben növök fel a feladathoz, mint Simona Halep élete első grand slam döntőjében. Mert annak ellenére, hogy ilyen mértékben kapok egy csomó, korábban példátlan élményt, hiányzik az, ami miatt hajlandó lennék vagy szeretnék változtatni a terveimen. Igen, sok idő a munka, és a hajam tépem tőle, hogy bezár, de van egy célom, ami miatt csinálom, és ez fontosabb, mert ez az én életem, márpedig bármilyen "mi" előtt egy teljes értékű énre van szükségem. Lehet, hogy jóval korábban lenne menetrendszerű eljutni odáig, hogy felfedezem a szabadságot, hogy "kiélem magam", de egész eddig állandóan másra kellett tekintettel lennem, most pedig azt teszem, ami nekem jó. És nekem jó így. Nekem jó a barátaimmal - akár kéthetente beszélünk, akár tíz év után folytatjuk onnan, ahol abbahagytuk -, és jó a családom nélkül. Sajnálom, hogy eddig tartott rájönnöm, hogy ez a megoldás - végleg kizárni azokat az életemből, akik csak elvesznek belőle. Jó, ha szabadidőmben - vagyis a munkából kiszakított időmben - egyedül Roland Garrost nézek, olvasok, moziba megyek, színházjegyet veszek, nyelvet tanulok, vagy táncolni megyek, feladatokat vállalok, amik időigényesek, de akarom őket, mert fontosak nekem, esetleg a barátaimmal éjszakázom, másnap pedig alszom, és egyáltalán, magammal foglalkozom, hiszen annyi mindenre nem volt időm az elmúlt 15 évben, amikor lehetetlen mértékű felelősséget vállaltam magamra lelkileg, anyagilag, mentálisan...mindenhogy. Tőlem egy dolgot soha nem kérdezett meg senki: hogy én mit szeretnék - ez soha nem volt téma, az pedig, hogy aszerint is cselekedjen valaki, amire én igazán vágytam, végképp kérdésen felül állt. És én magam is csak most először tudom igazán meghallgatni azt a belső hangot, amely már nagyon régóta és nagyon pontosan tudja, és mondja, hogy mire van szüksége.

Olyan sokáig szenvedtem amiatt, hogy úgy éreztem, szükségem van egy másikra. Arra a másikra. Rá. És most, hogy egyre teljesebbé válik a lelkem, rájövök, hogy már nincs így. Egyre biztosabban érzem, hogy egyszer majd jön az az ember, akire akarok időt szánni, aki miatt újratervezem az életemet, de mindaddig vannak ennél sokkal, de sokkal fontosabb, értékesebb és kiteljesítőbb tevékenységek, és főként kapcsolatok az életemben, amelyekről nem vagyok hajlandó lemondani. Most ezeknek van itt az ideje, pusztán azért, mert ezek a legjobbak számomra. Nagyon kemény kimondani valakinek, hogy kedves vagy, fantasztikus élmény vagy, és őszintén értékelem, amit adsz nekem, de az, amit te szeretnél, nekem nem fér bele, mert ahhoz nem vagy elég fontos - de ki kell.

Főleg az én múltammal nagyon kettős érzés ez, de így van. És persze nincs ebben semmi különleges, mert mindez csak természetes. Tény, hogy kellemetlen is, és esetleg fájdalmas lehet, de mindenkor őszinte, és ezért vállalható. Fura, hogy mennyire megijedünk attól, ha valaki azt meri tenni, ami számára a legjobb. Kicsit még nekem is félelmetes, pedig tudom, hogy ez a helyes. Mert az élet addig is lehet jó, amíg kitartóan törekszem a számomra tökéletesre. Most pontosan ez történik.

És a lányodnak?

A csakazolvassa blog valahogy mindig beletalál. Részleteket nem érdemes kiemelni, mert minden írás sallangmentesen csak a lényegről szól. Ahogy a mai is. A fontosak között is legfontosabb gondolatokat megjelöltem, bár valójában mindnek óriási súlya van. A vége pedig - szokás szerint - üt.

Az önálló nő

Ott ültünk talpig genderben, és felmerült a beszélgetésben, hogyan kellene fokozni a tudatosságot, hogyan lehet a nőket jobban megmutatni a médiában, hogy ne csak cicababákként, degradálóan, vágytárgyként legyenek jelen.

Többféle női szerep van, mondta az egyik résztvevő, és fontos, hogy ne csak az önálló nő jelenjen meg…

Én tudom, hogy vannak családanyák. De megkérdeztem: milyen további női szerepet tudsz még elképzelni? A függőt?

Szerintem ez megint olyasmi (a gazdaságilag nem függő, maga lábán is megállni képes nő), ami origó, nulla, ami alatt nem is tárgyalunk. Must have, sine qua non.

Miért van annak előjele, hogy önálló nő? Miért külön jelző? Ez a minimum volna, minden felnőtt lény ki sem különösebben emelt tulajdonsága: megáll a maga lábán, nem kell, hogy kitalálják, eltartsák. Ehelyett az önmegvalósító, karrierista, szingli stb., amelyekkel leírjuk ezt az életmódot, gyakorlatilag szitokszavak, ha nőre vonatkoznak: mintha az, aki tanult, önállóan él, pénzt keres, még vagy egyáltalán nincs gyereke, valami gonosz, kíméletlen, túlzásba esett valaki volna, akinek valójában nem ez volna a dolga, elfajult, divatot követ. És ha tartós kapcsolata sincs, hát akkor aztán…! Az egyszemélyes háztartások, amelyekben magukat eltartani képes emberek élnek, hasonlóképp gyanúsak.

Teljesen általános a közbeszédben, újságírásban, társadalmi vitákban azt hibáztatni, aki nő létére komolyan veszi a tanulmányait, nem adja magát olcsón a munkaerőpiacon, vannak céljai, nem fő projektje huszon- és kora harmincéveiben a családalapítás, magánéletében nem elégszik meg akárkivel, illetve nem köt kompromisszumot csak azért, hogy legyen párkapcsolata. Gúnyos lesajnálás az osztályrésze, ha így nem talál párt, mert “túlzó elvárásai vannak”, ha “lekésik a gyerekprojektről”, holott a magyar férfiakról szegénységi bizonyítvány, ha az önálló keresetű, magukat becsülő, neadjisten világlátott nőkkel nem tudnak mit kezdeni. Megy a maszatolás az ideális barátnőről-feleségről, hogy gyengéd meg nőies meg nem uralkodó meg házias meg hagyományos értékrendű, esetleg keresztény, a lényeg az, hogy a méltó partner szemébe nézés nem megy valahogy: ha komolyan kell venni a másikat, akkor mintha elvették volna a játékukat. Az majd esetleg többet ér el a munkahelyen, többet keres, vagy jobban érzi magát szabadidejében, van mozgástere, vannak igényei, saját lénye, és akkor mi lesz, uramisten, távozz tőlem, sátán. Az majd esetleg észrevesz más embereket, más létezési módokat, más is érdekli, nem csak a családi tűzhely. Eleve, családi tűzhelye elektromos, és képes lesz megszerelni, ha zárlatos. Az majd esetleg nem áll feltétel nélkül rendelkezésre mint szexpartner. Nem szül, vagy nem annyit. Az majd esetleg elválik. Csóválják a fejüket fölötte: hát az évezredes értékek, a gyermekszülés, a hagyomány, nagyszüleink milyen szépen élnek.

Az önálló nő iránti homályos indulatok árnyékában tenyészik az érvelés, hogy a családanyák meg otthon lébecolnak, semmit nem csinálnak, nem tudják, mi a valódi élet, minden a seggük alá van tolva, szegény keményen dolgozó férj, aki kint harcol az élet zivatarában. E kettőből, az önálló nő iránti gyanakvásból és a családanyák lesajnálásából aztán biztosak lehetünk, hogy potenciális partnereink mint társadalmi csoport féltik az előnyeiket. Szeretnének nem aggódni, biztos pontként tekinteni a nőre, aki olyan, amilyen nekik jó. Közben, részben a privilégiumok miatti elkényeztetettség, részben az anyakomplexus eredményeként szűkölnek nő után, józsefattilásan. Kívülre helyezték a tengelyüket, és extrém mértékben függenek attól, hogy legyen nő, mert a nő a legfőbb jó, akit áhítunk és gyűlölünk, mert nem adja magát, mert nem olyan, mint amilyen nekünk kényelmes volna. Hallgasson, végezze azt, ami a dolga, és mindenekelőtt: legyen.

Hogy én hogy képzelem? Férfi egy egység, nő egy egység, egymáshoz tartozásuk nem önálló identitásuk, életprojektjük (“XY felesége vagyok”). Mindkettő komolyan veszi magát, nem egymás kiegészítői, felmutatható teljesítményei. Nem használják a kislányt a komoly báty kiscselédjeként, nem neki kell engednie a civakodásban, nem az ő kétkilós hízása a poén a vasárnapi ebédnél. Tanul, és nem környékezi meg az adjunktus. Teljesítményét méltányolják, biztonságban van, de lazulhat is, lehet kicsit vagy nagyon renitens, nem lesz kurva, nem kezdik el azonnal a diszkóvécéket emlegetni, ha akar, belemehet olyan kapcsolatba, ami egy fiúnak sem ciki, nem firtatják az erkölcseit, és nem rá van tolva a fogamzásgátlás. Egy egység a munkaerőpiacon, emelt fejű, nem kell elszámolnia, van-e barátja, nem teszi a főszerkesztő úr a felvételi beszélgetésen a térdére a kezét, nem dicséri, hogy csinos, nem kell megalázó megjegyzéseket hallgatnia. Ha sikeres, ha mámoros a munkájától, senki nem kezd aggódni. Senki nem faggatja, mikor lesz már valakid, nem aggódik, hogy le fogod késni a családalapítást, vigyázz a vonalaidra. Ez a nő pénzt keres, éli az életét. Örököl, lakást vesz. Nem ígér alá másoknak, hogy legyen már valakije. Nem csak nős emberek maradnak a kínálatban. Nem kell olyat tennie, amivel megtagadja önmagát, csak hogy ne hagyják el.

Aztán, ha úgy alakul, és ha heteroszexuális egyáltalán, találkozik egy másik egységgel. A másik egység a szemébe néz, méltón. Közel kerülnek egymáshoz, közös célokat fogalmaznak meg. Beszélnek egymással. Ha nem működnek, nem ragadnak érzelmi függésbe, búcsút intenek egymásnak, nincs szemétkurva-mindenférfidisznó retorika. Ha működnek, elköteleződnek, közös életük kezdete csapdát nem rejtő helyzet: nő nem nyögi férfi tartásdíját, korábbi gyerekeit, házassági konfliktusát, nő vagy férfi lakása nem válik közös tulajdonná, férfi nem használja magától értetődően családon belül alkalmazott ingyen munkaerőnek a papíron inaktív nőt. Nő nincs kitéve a férfi családtagjainak sanda méregetésének, ha mégis, a férfi melléáll, nem hozza kínos helyzetbe nőt. Vagy mindketten monogámok, vagy nyitott kapcsolatban élnek.

Gyerekeik is lesznek, lehetnek, gondozásukban közös felelősséggel vesznek részt, nőnek nem lesz identitása és elzárkózásra alkalmas bástyája a gyerek, férfi nem duzzog, nem vonul ki, mindvégig, ezt az előbb elfelejtettem írni, nézik egymást, egymást nézik, elsősorban egymást látják, mert ha ők megszűnnek pár lenni, semmi sincs.

És így is tudják jól, nincs garancia, nem tulajdonuk, teljes létük elhordozója a másik, nincs helye szemrehányásnak. Azért tudják, mert nem mentek bele az egyenlőtlen, a boldogtalanságot szinte garantáló felállásba. Így is lehet, hogy vége van, nem egyfelé alakulnak, mástól boldogok, másféle emberi tartalom tenné őket teljessé. Ezt képesek éretten, játszmák nélkül kezelni, nem tagadva, hogy nehéz.

A pszichológusom szerint tekintve a patriarchátust egyfelől, a monogám, élethosszig tartó házasság intézményét másfelől, ritkán jönnek ki igazságos, minden résztvevőt boldogító megoldások. Ezért jól tesszük, ha nem moralizálunk, hanem a valóságra függesztjük a tekintetünket. Nincs megoldás.

Kiköptem a rágómat a szőnyegre. Az a megoldás, hogy a feminista picsák egyedül maradnak! Igen, Éva, az, mondta valami borzongató nyugalommal. Vagy nem akarnak egyedül maradni, és akkor súlyos kompromisszumokat kötnek a párkapcsolatért. És még a férfiak is szenvednek.

Ám jön a nézőpontot hirtelen kifordító, vagyis a valódi tengelyébe befordító kérdés, amelyről már én is évek óta tudom, hogy tesztel, bizony:

Ha feltesszük a “mit kívánnál a lányodnak” tesztkérdést, amely mindig eltakarítja a mellébeszélést, és éles fényt vet a lényegre, akkor kiderül, melyek a kívánatos, elfogadható, a kölcsönös boldogság esélyét hordozó életesemények vagy helyzetek, és mi az, amit csak megmagyarázunk a saját sorsunkban, mert könnyebb úgy a trauma (nehéz volt, de szép volt), mert futunk a pénzünk után, illetve mert nem becsüljük magunkat semmire.

Úgy szeressük magunkat, ahogy lányainkat szeretjük.

És úgy szeressék a férfiak is a nőket, és bánjanak úgy velük, amilyen bánásmódot később a lányaiknak szeretnének más férfiak részéről. Ugye, hogy nincs több mellébeszélés...