Final Cut - Hölgyeim és Uraim!

(Spoilerveszély: a leírás egy későbbi megtekintésnek a film részleteivel kapcsolatos ismeretek hiányából eredő élvezeti értékének megzavarására alkalmas elemeket tartalmaz.) 

Amit nem bírok magamban tartani. Készült egy zseniális formanyelvű film. Egy magyar rendező munkája. Valóban az anyagi támogatás hiánya miatt alkotta meg már létező filmek jeleneteinek összevágásával. Valóban azért jött most létre ez a mű, mert másikra nem kapott pénzt. De. Én rettenetesen örülök, hogy elkészült, még akkor is, ha, mint utóbb kiderült, majd' húsz éve létező terv került a fiókból a vágóasztalra. Akkor is örülök, ha más helyett van. Réz András szerint az nem jó, mert akkor az ember nem foglalkozik azzal, ami létrejött, hanem arra kíváncsi, aminek helyette el kellett volna készülnie. Csakhogy én elég jól megtanultam már, hogy azzal foglalkozzak, ami van, azzal pedig, ami lehetne, de nincs, nem érdemes. És hogy egy másik film gondolatait idézzem, ha nem a terveink szerint alakul az élet, általában jobb dolgok történnek, mint amelyeket el tudtunk volna képzelni.

Valahogy így látom most ezt én is a Final Cut esetében. Kaptam egy magyar filmet, amelyre a híre alapján azóta vadásztam, hogy kiderült, jön, és aztán a fesztiválokon - többek között Cannes-ban - imádták. Mert itt az újabb bökkenő. Nincs pénz, tehát a 450 felhasznált film, valamint a szerepeltetett filmzenék szerzői jogainak rendezésére nincs mód. Azaz új film támogatása mellett erre sincs, noha egy alacsonyabb költségvetésű nagyjátékfilm árának felelne meg. Így tehát csak ingyenes vetítésen látható, és örülhetünk, hogy legalább így elérhető (bár nekünk a mai vetítés nagyon nem ingyen volt, mivel az étterem, ahol tartották, 990,- Ft-os kötelező fogyasztáshoz kötötte a belépést, amiről a helyszínre érkezés előtt sehol nem tájékoztattak. Persze talán jobb így, mert esetleg még meggondoltam volna magam, ami - most már belátom - nagy hiba lett volna). Ahogy mondtam, én egyáltalán nem bánom, hogy nem egy újabb minősíthetetlen, rosszindulatú kritikusok ízérző szervének köszörűkövéül szolgáló magyar film jött létre, hanem ez a minden ízében forradalmi és izgalmas alkotás. Recycled film, avagy új nevén - a mai közönség soraiban elhangzott - első mash-up film. Igen, a pénzhiány hívta életre egyáltalán, viszont az is igaz, hogy ha ez az alkotás megkapná a szerzői jogok rendezéséhez szükséges összeget és moziforgalmazásba kerülne, úgy rohannék - meggyőződésem szerint rengeteg ember társaságában - megnézni, mint egyetlen magyar filmet sem még eddig (kivéve Az ajtót, de az kötelező volt - nem beszélve arról, hogy a film adott módon kétségbe vont magyarsága mindkét esetben érvényes lehet, de erről később). És igen, a filmklubok, rendezvények keretében tartott vetítések nézettsége már most messze meghaladja a magyar filmek iránti érdeklődés szintjét - ma is csak egymás hegyén-hátán fértünk be -, tehát talán érdemes lenne komolyan venni ezt az alkotást. Bármely más ország megetette volna, és óriási sikert aratott volna vele - mint pl. A némafilmessel -, a magyar szakma /kritikusok, alkotók/ azonban leragadnak annak boncolgatásánál, hogy kényszer szülte (de kit érdekel, amikor kenterbe veri a támogatást kapó magyar filmek 95%-át???), és hogy tekinthető-e magyar filmnek, beleillik-e a Final Cut a magyar játékfilmes hagyományba.

Szerintem nem. És ennek csak örülni lehet, mert annál sokkal frissebb, újítóbb, kreatívabb és értékesebb, művészi és élvezeti szempontból egyaránt. Arról nem is beszélve, hogy semmilyen hagyományba nem illik bele, hiszen egyedülálló alkotás, és éppen ez a lényege. Ettől egy csoda. Igen, valóban elfogja az embert a lelkesedés, hogy megpróbálja felismerni a filmrészletek forrásait, de leginkább is magával ragad az a - szakmai szempontból félelmetesen magas színvonalú és aprólékos munkát igénylő, de a néző számára nem nyilvánvaló - természetesség, amellyel az egymástól teljesen eltérő formavilágú forrásból származó képek egységes egésszé olvadnak össze egy önálló történetben. Az 1895-ös némafilm váltakozik a legújabb technikával készült 21. századi alkotás snittjeivel, és mindez teljesen magától értetődő. Erről (is) mesél ez a film. Hogy a lényeg nem változott, hogy nem a pénzen múlik, ha művészettel ki akarunk fejezni valamit (bár 3 évnyi munka van ebben a filmben, ami önmagában kőkemény anyagiakat is jelent, még ha támogatást nem kapott is), és hogy a posztmodernen belüli "recycling" lehet a forrása valami teljesen újnak és egyedinek, ahol a plágium vádja fel sem merülhet. És annál, hogy felismerjük-e a szívünknek kedves vagy épp nem kedves filmek részleteit, sokkal fontosabb az is, hogy az eredeti részlet kontextusának ismeretében az új szövegkörnyezetben történő felhasználás egy plusz jelentés forrásává válik. Ezt imádom a posztmodernben, ebben muszáj tobzódni, ez az óriási.

Magyarnak nevezhető-e ez a film? Először nem is értettem a kérdést. Lassan (nagyon lassan) esett le, hogy az idegen nyelvű filmekből vett részleteket kifogásolják. Mégis engem igazol Réz András magyarázata: "mert hát a magyar filmben azért általában vannak magyar színészek, akik magyarul beszélnek..." Valóban. És kérem, ez a Final Cut-nál sincs másként. Szerepelnek benne magyar színészek - sőt, a korábbi magyar színjátszás legjavát felvonultatja ,- sok párbeszéd pedig magyarul hangzik el benne. Ja kérem, hogy vannak benne feliratos részek angolul, németül, olaszul és más európai és ázsiai nyelveken? Ez igaz, de ma rengeteg többnyelvű film készül, és az igazi mozibubusokat nem ijeszti meg, hogy némi olvasásra kényszerülnek a képernyő előtt. (És ezen az alapon Az ajtó vajon magyar film, hiszen két külföldi főszereplője van? Ahogy már a Mephistónál is felmerült a kérdés - ami persze az Oscar díjátadó estélyén hirtelen már senkit sem foglalkoztatott...pontosabban ott már természetesen magyar alkotásról beszéltek.) Egy magyar rendező, magyar vágók, magyar dramaturg 3 évnyi munkája van ebben a műben, amelyet a film művészetének szeretete, kreativitásuk ereje hozott létre, a magyarországi filmipar cudar helyzete ellenére is. Pedig biztos vagyok abban, hogy külföldön kapott volna támogatást. Óriási ötlet, és több, mint a korát meghaladó megvalósítás.

Felmerült a kritika, hogy ezt bármelyik tinédzser megcsinálja a mobiljával és felteszi a youtube-ra. Az egyik vágó tökéletesen cáfolta ezt a kijelentést azzal, hogy a neten található ilyen szösszenetek sosem terjednek tovább egy poénon, egy gegen. Tehát a Final Cut fomanyelvében hasonló, azonban sokkal átfogóbb, szervezettebb, filmművészeti - írói, dramaturgiai, vágói, rendezői, zenei szerkesztői, világosítói (!) - tehetséget, munkát igénylő alkotás, egy egész estés játékfilm, amelyet így nem lehet a pár perces montázsokhoz hasonlítani. Így igaz. Itt a snittek teljesen új tartalommal teltek meg, és ahogy Réz András mondta - és ez annyira, de annyira igaz volt -, mindenki megalkothatta volna a saját filmjét, hiszen miközben néztük, jöttek a számunkra emlékezetes jelenetekre válaszoló asszociációk, és kissé csalódottak voltunk, amikor nem a mi fejünkben lévő képpel folytatódott a történet. Két ilyen konkrét élményem volt, amelyekre emlékszem, és valószínűleg minél többször nézném újra a filmet, annál több lenne. Óriási, ahogy az egyes képek egyrészt valóban eredeti céljuktól teljesen függetlenül kerültek bele ebbe a történetbe, hogy betöltsék a Final Cut cselekményének előmozdítását szolgáló szerepüket, másrészt azonban felfedezhető a tudatos szerkesztés is, ami pedig rengeteg humor forrása.

Őszintén mondom, hogy a számomra egyik legfantasztikusabb magyar filmet láttam ma este, ez kérdésen felül áll. Már csak a felelősöknek kellene rájönniük arra, hogy - kényszer ide vagy oda - mekkora magyar kincs jött létre, és a megfelelő magasságokba kellene emelniük ezt az alkotást. Ennek a műnek léteznie kell, mert előbb-utóbb megcsinálja más egy másik országban, és mindenki azt fogja hinni, hogy ott született. A magyarok pedig ismét a filmtörténetkönyvek apróbetűs részébe szorulnak majd, hogy legalább mi emlékezzünk arra, hogy a mi nevünk is szerepelhetne a tananyagban.