Miért nem keresel magadnak valakit, aki… (paraméterek)?
Hű, ezt mennyit mondták nekem, középkorú, bölcs és/vagy kajánul
kíváncsi nők. Valaha és újabban megint. Nem értették. Hogy én csak úgy
vagyok, várok, sőt, nem is várok, hát miért nem, miért nem…?
Basszátok. Nem keresek.
Lesz, vagy nem lesz. Mindkét állapotnak van méltósága — mindkét állapotnak csak így van méltósága.
Kell? Így? Ennyire? Nem, akarni nem lehet.
Az ember nem keres, mert ez nem így működik, hogy most nagyon kellene
nekem egy partner, mert itt vagyok egyedül, meg fiatal vagyok, meg de
jó lenne valakivel kirándulni, szexelni. Az ember legfeljebb figyel,
fogékony, de hogy van-e kire…? Az a sors. Nem lehet szétpiszkálni a
szirmokat mégoly finom eszközzel sem.
Én meg figyelni sem szoktam. Annyira ritka az ilyesmi. Szinte soha.
“Imádok szerelmes lenni”, nyilatkozzák popénekesnők, többnyire már,
hogyan mondjuk ezt szépen, már túl a zeniten. Ez nem így megy. A
vonzalom vagy megtörténik, vagy nem. Ha történik, úthenger, akkor is, ha
nem is vártuk volna, akkor is, ha alkalmatlan az érkezése. Ha nem
történik, minek erőltetni?
Leginkább nem történik meg. Vannak mindenféle történeteink, de
többnyire akarás van, aszimmetria, alku, akkor meg inkább ne legyen.
Csak a nagyon igaz szóért, metszően szerető pillantásért, megreszkető
ujjhegyekért érdemes.
Milyen jó ezt kivárni, tisztának maradni…! Nem erkölcsileg jó, tehát
nem helyes, hanem élményként jó: akkor jó, hogy nem infláltuk el
pillantásainkat, szavainkat, várakozásainkat, mozdulatainkat és
orgazmusainkat, amikor váratlanul mégiscsak megtörténik. Ha megtörténik,
akkor nem forgatókönyv, és a létezőt nem írja felül az akart. Ha
megtörténik, az ember csodálkozva ocsúdik: hát ez az. Hát ilyen, ez a
tőmondatos boldogság. Nekem is lehet? Lehet. Nem kell valamit tenni,
teljesíteni, kiérdemelni? És nem. Mosolyog az Isten. Bokáig, szügyig
gázolok benne.
Akkor történjen meg, amikor az ember maga is egész lett, amikor
egyedül is jó. A szerelem nem terápia, nem vigasz, nem plüssmackó,
hanem, akár a legjobb ízek, vagy a katarzis, önmagáért való. Azért van,
mert jó — csak az öröm. Mellékhatásként persze épít, melenget,
diadalmassá tesz, erőt ad a szarhoz is, de az értelme nem ez.
Soha életemben nem volt még ilyen, mármint nem szerelem, hanem ilyen
méltóság. Mert én mindig kétségbeesett voltam, mindig vártam valamit,
választ, megoldást a kínzó kérdésekre, identitást. És emellett mindig
szörnyű hájpnak tartottam ezt, romboló, függésben tartó hájpnak, hogy
jaj, kéne valaki, kéne egy pasi, vagy amikor valaki tetszeni és
szükségképp manipulálni akar, mert ez kilúgozza az emberséget a
kapcsolódásból, ez a nagy akarás, ezek az örökké egyforma mondatok, ez
az éberség, hogy na, talán ő, és mit kéne tenni, hogy észrevegyen,
kelljek, és az legyen, ami nekem jó.
Az ember szemérmes és lényegileg önmagának való. Az ember igazából
nem vár semmit, mit is várhatna, nem jár az ilyesmi, meg aztán megvan
már egy csomó válasz, gyerek, identitás, megélhetés, jövőkép. Csak úgy
cseveg, levelez, visszanéz. Egyébként meg örül, szenvedéllyel tolja,
ami fontos, a maga életét, nyom egy kávét, fut hétezerhétszáz lépést,
betakarja a nyulacskáit. Aztán megtorpan mégis, mert mintha látott volna
valamit a dús sövényben, és egyszerre észreveszi azt a kastélyt.
És félrehajtja a tövises ágakat, és ott áll a kapujában, nagy a fényesség, és még mindig nem tudja, belépjen-e.
Aztán belép.
Csodálkozik önmagán: képes látni a másikat. És azt szeretné, a
másiknak, de csak ennek az egyetlen, kivételes Másiknak legyen jó,
könnyű, és nem a maga forgatókönyvét, könnyűségét erőlteti, hanem
figyel, lassan már nem is fél. A bőre fényes lesz, áramló nedvek
indulnak meg nem is sejtett erezetekben, gyűlnek össze csak ekkor
érzékelhető üregekben. Képes arra, amire soha máskor, hogy kitegye a
meztelen szívét középre. Közben tudván tud, nem függ, és nem illúziózza
túl, mert elég bőven, ami történik. Olyasmit lát egyszer csak egy emberi
arcon, ami máskor nem látható, senkién. Sehol nincs a kétségbeesés. Nem
kereste, nem hitte volna, és mégis.
A bejegyzés természetesen nem rólam szól, minden hasonlóság a…
...véletlen műve. Mert ez egészen pontosan rólam szól. Részben mindig is, és most végre egészen. Most van az a méltóság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése