Az ápolt, jól szituált... és kéregető tini

Ma hazafelé megállított egy csinos fiatal lány - festett fekete haj, rajzolt szemöldök, szoláriumozott bőr, smink, fekete bőrdzseki, hosszú szárú lapos csizmába tűrt cigarettafarmer. Mindez nem azért fontos, mert előítéleteim vannak ezzel a típussal kapcsolatban – hiszen gyakorlatilag szinte minden fiatal lány így néz ma ki –, hanem mert ez az ápolt és divatos megjelenés számomra normális anyagi körülményeket feltételez. És mégis, megállít, hogy pénzt kérjen, mert senki nem akar segíteni, és neki tényleg nagyon kellene az apró, hogy felhívhassa az anyukáját Angliában. Jó, nem a szokványos "nincs mit ennem" szöveg – bár tény, hogy nem ismerem az "ipart" –, a 21. századi Magyarországon még hihető is, éppen annyira, hogy a pénztárcámban maradt összvagyon csekélységén felbuzdulva előhalásszam, amim van, és adjak neki belőle. És akkor felötlik bennem a nyilvánvaló kérdés, hogy mégis mennyi kellene, hiszen egy 20-as nem sokat fog segíteni rajta a külföldre telefonálás ügyében. Közli, hogy egy ezrest próbál összegyűjteni. Persze folyamatosan gyanakszom, hogy átvernek, de fizetek, mert minden észérvemet lefegyverzi, hogy nem tudom összeegyeztetni a kéregetést az előttem álló személlyel.

Mi történik? Nem ez az első eset, hogy ápolt, láthatóan normális anyagi körülmények között élő tinik leszólítanak pénzért. Úgy tűnik, hogy a hajléktalanokon és koldusokon, vagy még akár a nélkülöző kisgyerekes szülőn túl egy új kéregető csoport jelenik meg. Korábbi hatásra ilyenkor mindig beugrik, hogy ez talán valami fogadás, vagy szociológiai kísérlet; lehet, hogy az emberek reakcióját tesztelik, vagy megnézik, hányan írnak blogot az élmény hatására, de ezek persze inkább összeesküvés-elméletek (noha biztos vagyok abban, hogy ilyen is előfordul). Sokkal kézenfekvőbbnek - és egyúttal riasztóbbnak - tűnik az, hogy a tinik egyre inkább a zsebpénz-kiegészítésnek ezt a kevésbé elegáns módját választják.

Tudom, tudom, ott van még az a lehetőség, hogy igazat mondott a lány, és valóban az anyukáját szeretné hívni Angliában. De hogyhogy erre az utcán kell összekéregetnie ezer forintot? És igazából nem is az a lényeg, hogy mire fogja költeni a megszerzett pénzt, hanem az, hogy bármilyen célra gyűjt is – mert ha családi telefon helyett buliról vagy alkoholról van szó, akkor sem a túlélésre kell neki - miért ezt a módját választja a pénzkeresetnek? Ha nem elég a zsebpénze, miért nem osztja be jobban, ha tudja, hogy kelleni fog majd a külföldi hívásra (vagy bármi másra, amiért még koldulni is hajlandó)? Ha nem kap, vagy sosem elég a szükségleteire, miért nem vállal valamilyen diákmunkát? Hogy jut eszébe jó körülmények között élő, iskolázott fiataloknak, hogy más korukbeli vagy kicsit idősebb társaiktól kéregessenek, akik talán szintén zsebpénzből fedezik az extra kiadásokat, nota bene megdolgoznak azért a pénzért? Milyen kultúrába, erkölcsbe fér ez bele? Hol van az ilyen emberek tartása, méltósága? Hogyhogy nem érzik kellemetlenül magukat annyira, hogy más megoldást találjanak? Miért csak azt élik meg kudarcnak, ha nem járnak sikerrel, és ha szembesíteném őket a szövegük hiteltelenségével; ha számon kérném rajtuk, hogy miért akarnak átverni, még engem néznének hülyének?

A villamosmegállóban újabb „áldozatot” szed hősünk. Én még egyszer jól megnézem magamnak a divatos táskát, a mintaszerűen megrajzolt-kisminkelt arcot, és a kilenc-tizedikes forma lányt, aki döbbenetében gépiesen előveszi a pénztárcáját, fizet, és ugyanolyan hitetlenkedő arccal néz a lány után, mint ahogy én tettem. Furcsa dolgok történnek.

Lizzy és Mr. Darcy 15 év után újra találkoznak...

Szenzációs jelenet A király beszédében, a többszörös áthallás miatt is, amire még önkéntelenül is sikerül rájátszani az alkotóknak. Próbáltam, de egyszerűen képtelen vagyok úgy nézni, hogy nem Lizzy-t és Darcy-t látom. Persze a karakterek nem is lehetnének eltérőbbek elődeiktől, viszont mintha mindenki - a színészek, a rendező, az operatőr - tudná, hogy senki, aki látta a '95-ös BBC sorozatot, nem fog tudni elvonatkoztatni az intertextuális utalástól. Vagy ez csak az én fejemben tűnik egyértelműnek? Akárhogyis, imádom A király beszédét, f*ck-f*ck-f*ck-f*cking brilliant! :)

"Öltözékbaki" (a.k.a. wardrobe malfunction) a diplomaosztón

Szuper. Végre lefogyok annyira, hogy felvehetek egy kis feketét; végre lediplomázom, tehát van is alkalom, hogy felvegyem, erre mi történik? Egy perccel a ceremónia kezdete előtt szétmegy a cipzár a kis fekete hátulján. Úgy, hogy még csak nem is szűk a ruha, végigszalad a derekamig, és hatalmas lyuk tátong a hátamon. A rektorhelyettes beszéde alatt - amely az értelmesebbek és érdekesebbek közül való, és amely egy szenzációs Lázár Ervin mesével zárul, az én agyam azon kattog, hogy mégis mi a fenét csináljak, hiszen kabátban felmenni igen nagy illetlenség. Amikor aztán elkezdik sorolni a neveket, kétségbeesésem a tetőfokára hág, mivel gondosan kivárják, hogy mindenki jól beazonosíthatóan, egyesével lépjen fel kezet fogni a rektorhelyettes asszonnyal, tehát esélyem sincs elsunnyogni a balfenéken, miközben az előttem és utánam következőkre figyel már a közönség.

Nincs más megoldás, ezt nem fogom megúszni. Azért tovább kattogtatom a fogaskerekeket, de sajnos a biztosítótűzés vagy a szoknyává alakítás esélytelen, hiszen már bent ülök a helyemen. Bárcsak előbb történt volna, akkor a mosdóban még próbálkozhattam volna. Így viszont egyéb ruhadarabok jelenléte híján kénytelen vagyok fekete kabátban felmenni a pódiumra, miközben mindenki értetlenül bámul rám, amiért ilyen tapló módon nem vetkőztem le megfelelően. Ott fent már nem is olyan szürreális az élmény, és azt hiszem, hogy egész jól megúsztam a dolgot, de visszanézve még zavarba ejtőbb, hogy nagykabátban sorjáztam fel oda. Az tuti, hogy a biztosítótű-készletemtől egy percre sem válok meg ezek után.

Persze nézzük a pozitív oldalát, legalább volt miben felmennem, illetve nem akkor pattant szét a cipzár, amikor éppen a közönségnek háttal álltam. Magamat ismerve azért ez is valami. Ja, és végre van egy diplomám, amire büszke vagyok. Legközelebb a ruhám is bombabiztos lesz.

Mese arról, hogy miért nem vettem (fel) 5 éve hosszú nadrágot

5 éve minden télen eljön az a pillanat, amikor kint mínusz 10 fokra hűl az idő, rajtam pedig eluralkodik a sok nő számára ismerős tehetetlenség, mert nincs mit felvennem. Azonban esetemben nem a klasszikus értelemben vett dilemmáról van szó (vagyis tele van a szekrény, de éppen egyetlen egymáshoz illő darabot sem találok), hanem szó szerint: NINCS mit felvennem. 5 éve nélkülözi ugyanis a ruhatáram a hosszú nadrágokat.

Legjobb számításaim szerint utoljára 2006-ban vettem hosszú nadrágot, ami talán abban az évben volt rajtam utoljára. Vagyis már 4 telet húztam ki térdnadrágokban, vastag harisnyában és hosszú szárú csizmában - általában meglepett vagy szánakozó pillantásoktól kísérve. Az oka pedig egyszerű: részben szakmai ártalomként, részben némi súlyfelesleg eredményeként az aránytalanul vastag combomra nem találtam egyetlen olyan nadrágot sem, ami nem esett le a derekamról, de fel tudtam passzírozni a hátsómra, és nem volt 20 centivel hosszabb, mint a számomra szükséges méret. (A térdnadrágoknál a hossz-, illetve a gravitációs probléma nem áll fenn, ezért azokból még ki tudtam fogni viszonylag hordható darabokat.)

Photosop ide vagy oda, experimentális módszerekkel tudományosan bizonyított tény, hogy létezik olyan méretű comb, amire kényelmesen rámennek a szabványnadrágok. A kísérletek másik végeredménye azt is egyértelművé tette, hogy az enyém nem ilyen.

Pedig Tudodki a tanú rá, hogy én próbálkoztam. Egyébként sem adom fel egykönnyen, de ez alkalommal még önmagamon is túltettem. Folyamatosan fogyókúrázva, állandóan két méret között - bármelyik két méret, de között - tengődve milliónyi hosszú nadrágot próbáltam fel, teljesen sikertelenül - annak ellenére, hogy amatőr táncosként minden jóérzésemet figyelmen kívül hagyva már az XL-es méretnek is megadtam magam, csak legyen végre egy, ami hordható. A 100%-os kudarc már egy vígjátékban, még abszurd humorforrásnak is hiteltelen lenne, nem beszélve arról, hogy minden egyes alkalommal egy nem feltétlenül létfontosságú felsővel gazdagodott a ruhatáram, a combom helyett fogyott a pénztárcám, miközben a célomhoz még mindig nem kerültem közelebb, és mivel rájöttem, hogy a csalódásaimat mogyorókrémbe vagy csokoládéba fojtva nem fogom elérni a kívánt hatást, egy alkalommal végleg felhagytam a próbálkozással.

Egy hete azonban - részben a tejcukor-érzékenység, valamint az évtizedes fogyókúra eredményeként bekövetkezett súlycsökkenésemen, illetve ezen a panyizsuzsi összeállításon felbuzdulva úgy döntöttem, hogy nekem hosszú, ráadásul cigarettafarmer kell - a legelőnytelenebb, ámde még éppen divatos fajta. Tegnap találtam is egy megfelelő szürke és fekete darabot, 40-es, illetve 38-as méretben. Persze a 40-es harisnyára próbálva elment, az ülepénél már megszokott buggyossággal együtt is legalább belefért a hátsófelem. A 38-as fekete már nehezebb ügy volt, de úgy tűnt, meg tudunk egyezni egymással.

Ahogy nem áll rajtam a cigarettafarmer

Ma aztán felpróbáltam a szürkét harisnya nélkül, és persze mindenhol nagyon bő, miközben a combomon éppen jó, tehát a fekete mellett döntöttem, amikor az öltözködésre került a sor. Ez harisnya nélkül ugyan valamennyivel könnyebben csusszant fel rám, viszont a szabása csak rásegített az alkatomnak és a gravitációnak megfelelő mozgására, így néhány lépés után az emós srácokat meghazudtoló módon lógott ki az ülepem és a járulékos ruhadarab a nadrágból, miközben a farzsebem a combomra csúszott. Nem jó jel. Még ki sem értem a buszmegállóba, már hatalmába kerített egy kényelmetlen érzés, a metrónál pedig végképp elhatároztam, hogy visszatérek a rövidnadrágokhoz. Pedig már kezdtem elhinni, hogy 5 év kirekesztettség után végre én is embernek érezhetem magam az aktuális szabású ruhadarabok piacán, de rá kellett jönnöm, hogy még nagyon sok spinning óra, comb- és farizomgyakorlat és tejtartalmú étel elfogyasztása kell ahhoz, hogy "szabványcombom" legyen. Nem modellalkathoz illő, nem is XS-es, csak legalább egy rendeltetésszerűen viselkedő, ami belemegy a mindenkori nadrágokba - és ott is marad, akármekkora méretről legyen is szó.

Kulturálódom

Mai két kulturális élményem: egy könnyed(nek tűnő) vígjáték és egy döbbenetesen drámai és lenyűgöző olvasmány.

Természetesen a könyvvel kezdtem, amit ma sikerült kiolvasnom, ezt követően szükségem volt valami lélekemelőre a nap végére. Így Kazuo Ishiguro Never Let Me Go (Ne engedj el...) című regényét befejezve estére megszavaztuk az Easy A (Könnyű nőcske) c. vígjátékot. Ezt a két dolgot legalább már biztosan kihúzhatom a bakancslistámról.

A könyv: spoilerek nélkül csak annyit róla, hogy lebilincselő olvasmány, folyamatosan feszültségben tart, és nem is a végkifejlet a drámai, hanem az a mélység és megrendítő humánum, amivel Ishiguro az emberi kapcsolatokat, illetve az azok elvesztése miatti fájdalmat szavakba tudja önteni. Ezt a képességét már a sokszor olvasott The Remains of the Day-ben (A napok romjai) is megfigyeltem, most pedig egy teljesen más témában, évekkel később újra letaglózott. Nem a metrón olvasandó darab, az biztos, főképp a vége felé. *SPOILER* Tudom, hogy lehetetlen elkerülni, de én soha többet nem szeretném átélni ezt a veszteséget, mert úgy érzem, nem bírnám ki. Pedig tudom, hogy hacsak nem burkolózom teljes magányba - amit nem fogok -, akkor számolnom kell még ilyen élményekkel, akkor is, ha valakinek a túl korán megtapasztalt és tátongó űrt hagyó elvesztését valamiféle felmentésnek érzem minden további hasonló esemény alól. *SPOILER VÉGE*

Így aztán szükségem volt a regenerálódásra, és a laktózmentes palacsintán túl a Könnyű nőcskére esett a választásom. *SPOILER* Végre, egy o-k-o-s vígjáték, irodalmi és filmes allúziókkal, amelyeket értek - főként a Skarlátbetűből -, kevésbé direkt referenciákkal (Akkor hozzam azért a Sylvia Plath-t? Á, ne, ha kifogynánk a témából, majd bedugjuk a fejünket a gázsütőbe.:)), hatalmas poénokkal, a forgatókönyv nyelvi (és persze tartalmi) igényességével, a vallásos bigottságot remek humorral érzékeltető cselekményszállal *SPOILER VÉGE* és fantasztikus színészi alakításokkal (Emma Stone, Patricia Clarkson, Stanley Tucci, Lisa Kudrow, Thomas Aden Church).

Nagyon méltatlannak tartom, hogy amíg a kritikailag is nagyot bukott Alice Csodaországbant jelölték Golden Globe-ra, addig ez a vígjáték nem kapott helyet az öt legjobb között (noha Emma Stone-t azért nem lehetett megkerülni, mint az egyik legjobb vígjátékban nyújtott színésznői alakítást). Pedig végre egy színvonalas "tinivígjáték", amelyben bár a szex áll a középpontban, és minden erről szól, nincs egyetlen alpári, ízléstelen vagy olcsó és hatásvadász poén sem erre kihegyezve. Le a kalappal!

Ez a nap így volt kerek, a Never Let Me Go filmváltozatát pedig remélhetőleg hamarosan DVD-n már mi is élvezhetjük. Ahogy Á. mondta - a film vegyes kritikai fogadtatására utalva -, "én elhatároztam, hogy nekem tetszeni fog".

Sütkéreztem

Wow, hát ez a történelmi pillanat is eljött: sütöttem szójatejes, a.k.a. laktózmentes palacsintát.

Ránézésre egészen olyan, mint a tehéntejjel készült, és igazából én az ízével is meg vagyok elégedve, bár Á. azért érezte a különbséget. Nagyi-féle sárgabarack-lekváros és kakaós ízesítést sikerült összehoznunk a kongó éléskamránkból.

Miután három éve vettem utoljára a kezembe serpenyőt, és mindössze két kisebb égési sérüléssel megúsztam, valamint a hozzávalók is majdnem elfogytak, azt hiszem, elégedett vagyok az eredménnyel. Persze a töltés Á. érdeme; mondjuk úgy, hogy nem fukarkodott a mennyiségekkel. Ó, és még el is mosogattam. Azt hiszem, nagyot nőtt a házitündér-faktorom, bár kétséges, hogy a közeljövőben fogom-e tudni tovább növelni. Ez a művelet ugyanis legkevesebb 2 órát vett igénybe, és a jelenlegi körülmények között rendszeresen biztosan nem tudok ennyit áldozni a napi konyhai tevékenységekre. Na de ami késik...

Oscar jelölések 2011.

Yaaay, Oscar jelölések!!

Itt a teljes lista: http://www.imdb.com/features/oscars/2011/nominations

:) - Annette Bening, Michelle Williams - női főszereplő, Colin Firth - férfi főszereplő, Another Year, The Kids Are All Right - eredeti forgatókönyv, Az illuzionista - animációs film

:( - Nincs: Díva (Burlesque) - betétdal (hamegintvalamicountrydalnyerfőbelövömmagam!!!), Eredet - vágás, Andrew Garfield - férfi főszereplő

Az persze igaz, hogy idén tényleg jó filmek kerültek be, bár van vita a 10-es listáról, sokan hiányolják a The Town-t és nehezményezik a The Fightert. A harc egyébként úgyis A király beszéde és Social network - A közösségi háló között fog eldőlni.