Az ápolt, jól szituált... és kéregető tini

Ma hazafelé megállított egy csinos fiatal lány - festett fekete haj, rajzolt szemöldök, szoláriumozott bőr, smink, fekete bőrdzseki, hosszú szárú lapos csizmába tűrt cigarettafarmer. Mindez nem azért fontos, mert előítéleteim vannak ezzel a típussal kapcsolatban – hiszen gyakorlatilag szinte minden fiatal lány így néz ma ki –, hanem mert ez az ápolt és divatos megjelenés számomra normális anyagi körülményeket feltételez. És mégis, megállít, hogy pénzt kérjen, mert senki nem akar segíteni, és neki tényleg nagyon kellene az apró, hogy felhívhassa az anyukáját Angliában. Jó, nem a szokványos "nincs mit ennem" szöveg – bár tény, hogy nem ismerem az "ipart" –, a 21. századi Magyarországon még hihető is, éppen annyira, hogy a pénztárcámban maradt összvagyon csekélységén felbuzdulva előhalásszam, amim van, és adjak neki belőle. És akkor felötlik bennem a nyilvánvaló kérdés, hogy mégis mennyi kellene, hiszen egy 20-as nem sokat fog segíteni rajta a külföldre telefonálás ügyében. Közli, hogy egy ezrest próbál összegyűjteni. Persze folyamatosan gyanakszom, hogy átvernek, de fizetek, mert minden észérvemet lefegyverzi, hogy nem tudom összeegyeztetni a kéregetést az előttem álló személlyel.

Mi történik? Nem ez az első eset, hogy ápolt, láthatóan normális anyagi körülmények között élő tinik leszólítanak pénzért. Úgy tűnik, hogy a hajléktalanokon és koldusokon, vagy még akár a nélkülöző kisgyerekes szülőn túl egy új kéregető csoport jelenik meg. Korábbi hatásra ilyenkor mindig beugrik, hogy ez talán valami fogadás, vagy szociológiai kísérlet; lehet, hogy az emberek reakcióját tesztelik, vagy megnézik, hányan írnak blogot az élmény hatására, de ezek persze inkább összeesküvés-elméletek (noha biztos vagyok abban, hogy ilyen is előfordul). Sokkal kézenfekvőbbnek - és egyúttal riasztóbbnak - tűnik az, hogy a tinik egyre inkább a zsebpénz-kiegészítésnek ezt a kevésbé elegáns módját választják.

Tudom, tudom, ott van még az a lehetőség, hogy igazat mondott a lány, és valóban az anyukáját szeretné hívni Angliában. De hogyhogy erre az utcán kell összekéregetnie ezer forintot? És igazából nem is az a lényeg, hogy mire fogja költeni a megszerzett pénzt, hanem az, hogy bármilyen célra gyűjt is – mert ha családi telefon helyett buliról vagy alkoholról van szó, akkor sem a túlélésre kell neki - miért ezt a módját választja a pénzkeresetnek? Ha nem elég a zsebpénze, miért nem osztja be jobban, ha tudja, hogy kelleni fog majd a külföldi hívásra (vagy bármi másra, amiért még koldulni is hajlandó)? Ha nem kap, vagy sosem elég a szükségleteire, miért nem vállal valamilyen diákmunkát? Hogy jut eszébe jó körülmények között élő, iskolázott fiataloknak, hogy más korukbeli vagy kicsit idősebb társaiktól kéregessenek, akik talán szintén zsebpénzből fedezik az extra kiadásokat, nota bene megdolgoznak azért a pénzért? Milyen kultúrába, erkölcsbe fér ez bele? Hol van az ilyen emberek tartása, méltósága? Hogyhogy nem érzik kellemetlenül magukat annyira, hogy más megoldást találjanak? Miért csak azt élik meg kudarcnak, ha nem járnak sikerrel, és ha szembesíteném őket a szövegük hiteltelenségével; ha számon kérném rajtuk, hogy miért akarnak átverni, még engem néznének hülyének?

A villamosmegállóban újabb „áldozatot” szed hősünk. Én még egyszer jól megnézem magamnak a divatos táskát, a mintaszerűen megrajzolt-kisminkelt arcot, és a kilenc-tizedikes forma lányt, aki döbbenetében gépiesen előveszi a pénztárcáját, fizet, és ugyanolyan hitetlenkedő arccal néz a lány után, mint ahogy én tettem. Furcsa dolgok történnek.