5 éve minden télen eljön az a pillanat, amikor kint mínusz 10 fokra hűl az idő, rajtam pedig eluralkodik a sok nő számára ismerős tehetetlenség, mert nincs mit felvennem. Azonban esetemben nem a klasszikus értelemben vett dilemmáról van szó (vagyis tele van a szekrény, de éppen egyetlen egymáshoz illő darabot sem találok), hanem szó szerint: NINCS mit felvennem. 5 éve nélkülözi ugyanis a ruhatáram a hosszú nadrágokat.
Legjobb számításaim szerint utoljára 2006-ban vettem hosszú nadrágot, ami talán abban az évben volt rajtam utoljára. Vagyis már 4 telet húztam ki térdnadrágokban, vastag harisnyában és hosszú szárú csizmában - általában meglepett vagy szánakozó pillantásoktól kísérve. Az oka pedig egyszerű: részben szakmai ártalomként, részben némi súlyfelesleg eredményeként az aránytalanul vastag combomra nem találtam egyetlen olyan nadrágot sem, ami nem esett le a derekamról, de fel tudtam passzírozni a hátsómra, és nem volt 20 centivel hosszabb, mint a számomra szükséges méret. (A térdnadrágoknál a hossz-, illetve a gravitációs probléma nem áll fenn, ezért azokból még ki tudtam fogni viszonylag hordható darabokat.)
Photosop ide vagy oda, experimentális módszerekkel tudományosan bizonyított tény, hogy létezik olyan méretű comb, amire kényelmesen rámennek a szabványnadrágok. A kísérletek másik végeredménye azt is egyértelművé tette, hogy az enyém nem ilyen.
Pedig Tudodki a tanú rá, hogy én próbálkoztam. Egyébként sem adom fel egykönnyen, de ez alkalommal még önmagamon is túltettem. Folyamatosan fogyókúrázva, állandóan két méret között - bármelyik két méret, de között - tengődve milliónyi hosszú nadrágot próbáltam fel, teljesen sikertelenül - annak ellenére, hogy amatőr táncosként minden jóérzésemet figyelmen kívül hagyva már az XL-es méretnek is megadtam magam, csak legyen végre egy, ami hordható. A 100%-os kudarc már egy vígjátékban, még abszurd humorforrásnak is hiteltelen lenne, nem beszélve arról, hogy minden egyes alkalommal egy nem feltétlenül létfontosságú felsővel gazdagodott a ruhatáram, a combom helyett fogyott a pénztárcám, miközben a célomhoz még mindig nem kerültem közelebb, és mivel rájöttem, hogy a csalódásaimat mogyorókrémbe vagy csokoládéba fojtva nem fogom elérni a kívánt hatást, egy alkalommal végleg felhagytam a próbálkozással.
Egy hete azonban - részben a tejcukor-érzékenység, valamint az évtizedes fogyókúra eredményeként bekövetkezett súlycsökkenésemen, illetve
ezen a panyizsuzsi összeállításon felbuzdulva
úgy döntöttem, hogy nekem hosszú, ráadásul cigarettafarmer kell - a legelőnytelenebb, ámde még éppen divatos fajta. Tegnap találtam is egy megfelelő szürke és fekete darabot, 40-es, illetve 38-as méretben. Persze a 40-es harisnyára próbálva elment, az ülepénél már megszokott buggyossággal együtt is legalább belefért a hátsófelem. A 38-as fekete már nehezebb ügy volt, de úgy tűnt, meg tudunk egyezni egymással.
Ahogy nem áll rajtam a cigarettafarmerMa aztán felpróbáltam a szürkét harisnya nélkül, és persze mindenhol nagyon bő, miközben a combomon éppen jó, tehát a fekete mellett döntöttem, amikor az öltözködésre került a sor. Ez harisnya nélkül ugyan valamennyivel könnyebben csusszant fel rám, viszont a szabása csak rásegített az alkatomnak és a gravitációnak megfelelő mozgására, így néhány lépés után az emós srácokat meghazudtoló módon lógott ki az ülepem és a járulékos ruhadarab a nadrágból, miközben a farzsebem a combomra csúszott. Nem jó jel. Még ki sem értem a buszmegállóba, már hatalmába kerített egy kényelmetlen érzés, a metrónál pedig végképp elhatároztam, hogy visszatérek a rövidnadrágokhoz. Pedig már kezdtem elhinni, hogy 5 év kirekesztettség után végre én is embernek érezhetem magam az aktuális szabású ruhadarabok piacán, de rá kellett jönnöm, hogy még nagyon sok spinning óra, comb- és farizomgyakorlat és tejtartalmú étel elfogyasztása kell ahhoz, hogy "szabványcombom" legyen. Nem modellalkathoz illő, nem is XS-es, csak legalább egy rendeltetésszerűen viselkedő, ami belemegy a mindenkori nadrágokba - és ott is marad, akármekkora méretről legyen is szó.
