You've gotta be kidding me, right?

Muszáj volt újra megnéznem, hogy jól emlékszem-e. Íme, a 2010-es évre kiadott tejcukormentes termékek TELJES listája:

http://holisztikus.blogspot.com/p/laktozmentes-elelmiszerek-listaja.html

Ugye ez egy VICC??? Jól értsem, hogy egyetlen baromfiból készült sovány húskészítmény sincs közte, viszont az Univer majonéz, amitől nyomdafestéket és ételekről szóló blogbejegyzést nem tűrő tüneteim lettek - összetéveszthetetlen laktóz-reakció - bezzeg szerepel rajta!!! Nem elég, hogy bármilyen termék, amit megveszek, és NINCS rajta feltüntetve semmi tejszármazék, még az ALLERGÉNEK KÖZÖTT SEM, az előbb említett hatást váltja ki, de még a hivatalos listára is tesznek olyat, amitől rögtön rohan az ember (vagyis nem rögtön, hanem valószínűleg órákkal később, a legalkalmatlanabb pillanatban lesz rosszul), miközben egy csomó, hivatalosan is laktózmentes termék hiányzik róla. Például a Magic Milk túrórudi (pedig az egyetlen életmentő az édességabsztinenciában) vagy a laktózmentes medve sajt.

És hol a fenében van végre egy társaság, érintettekből vagy szakemberekből álló közösség vagy fórum, ahol valódi válaszokat kaphatok a kérdéseimre??? Egyetlen halvány utalás van valamilyen tejcukor-érzékenységgel foglalkozó orvosi társaság létezésére, de szintén VICC, hogy csak cím és egy vonalas telefonszám van megadva az elérhetőségnél, honlap sehol. Kissé kőkorszaki. Az édesség mindennemű formájáról való lemondással járó frusztrációm pedig egyre növekszik, és a sok félinformáció, meg tejet elvileg nem tartalmazó Ricinus-utánzat nem segít. Grrr...

Babák, pasik és a harmadik X

Úgy látszik, így a harmadik X közeledtével feldúsulnak az ember életében a babás események. Csak épp a legnyilvánvalóbbnak tűnő módon nem, viszont mindenhogy máshogy igen. Ezért aztán a korommal való megbékélés mellett azt is sürgősen meg kell tanulnom, hogy hogyan reagáljak a babahepöningekre. Ma például egyik tanítványom anyukája jelent meg az egyhetes kisöcsivel, én pedig bőszen sütögettem ki az agyi idegpályáimat, hogy rátaláljak arra, amit ilyenkor illik/szokásos/természetes mondani. Nem sikerült. Megkérdeztem, hogy hogy hívják, és hogy mi a neve, és őszinte csodálattal mosolyogtam rá, de az egyébként igen magától értetődő "gratulálok" szó egyszerűen csak nem jutott eszembe. Még csak véletlenül sem. De majd beletanulok. Valahogy úgy is érzem, hogy harminc fölött nincs tovább kibúvó, muszáj, hogy ez is az életem részévé váljon - még ha egyelőre csak mások babáiról van is szó.

Nade...az egész agymenés ott kezdődött, hogy hazafelé jövet elgondolkodtam, nekem nincsenek olyan barátaim, akik meglepetéspartit rendeznének egy olyan jelentős esemény jóvoltából, mint a harmadik X. Pedig ketten is vagyunk...vagy talán éppen emiatt. A lényeg, hogy innen a gondolataim gyorsan a szűk (nagyon!) családomra terelődtek, akik valószínűleg egy ugyanolyan sms-sel fogják elintézni ezt a születésnapot is, mint a többit...és akkor belém hasított az érzés, életemben először, hogy milyen lehet 30-on túlinak lenni. Hirtelen nagyon öregnek éreztem magam. Már három évtizede élek, és ez megrémiszt. Mert ez már felelősség. Mintha 30 felett már valóban nem lennének kifogások, el kell számolni azzal, hogy mire vitted, vagy fogod még. Ilyenkor még utat keresni pedig valahogy már nem tűnik legitimnek. És hát mondanom sem kell, nem állok valami jól ezügyben.

Természetesen nem is kellett sokat várnom, hogy az élet újra arcomba nyomja lemaradásom tényét. A buszon sikerült ugyanis egy idős hölgy és egy roma fiatal(os)asszony mögé leülnöm, akik fennhangon beszélgettek. Az első mondat, amit utóbbi tolmácsolásában elkaptam, a következő volt:

"A két lány majdnem egyszerre lett terhes, három hónap van a két kicsi között. Most 5 évesek."
Erre jött a kontra előbbitől, hogy
"Én is mondom mindig a fiamnak, hogy itt lenne már az ideje! Hát most 35 éves, mire 20 éves lesz a gyerek, ő 60, ha még sokáig gondolkodik."
Éljen, jobbegyenes a gyomorba, köszönöm szépen, többi harmincon felüli (leendő) gyermektelen társam nevében is. Nade, nincs ám vége a történetnek, mert rövidesen az is kiderült, hogy
"Az én fiam mindig azt mondja, hogy majd jön, amikor jönnie kell."
Mint megtudtam, ez a következőt jelenti:
"Hát, próbálkoznak, de még eddig valamiért nem jött össze."

Ez igen! Gratulálok! Ha nem elég, hogy az ember orra alá dörgölik a gyermektelenséget, amikor pusztán azért, mert beütött a harmadik X, amikor pedig aztán mostmár tényleg nem halogatható ez a dolog, esetleg nem tud parancsszóra keríteni valakit maga mellé, akit gyermekei apjának/anyjának szeretne/merne választani, máris érkezik az empátia következő magasiskolája: nap mint nap b@szogatni valakit azzal, amitől egyébként is minden bizonnyal szenved: hogy nem sikerül a gyermekvállalás. Így ha az illető esetleg eddig képes volt is leküzdeni a bűntudatot és az értéktelenség érzését, mostanra garantáltan úgy érezheti, valóban az ő hibája, hogy nem lehet gyereke. Úgyhogy nyugtáztam, egy pár/férj-feleség sem garancia arra, hogy ne rúgjanak beléd úton-útfélen a gyermektelenség miatt, akár választottad ezt az állapotot, akár a helyzet áldozata vagy. (Kedves családom is kizárólag ilyen jellegű kommunikációra képes, miközben a 30. születésnapom/-unk sms-téma.)

És persze az is kiderült, hogy a fiatalasszony valójában 40 éves, így aztán gyorsan levontam a következtetést, hogy nem értettem félre:
"Hát igen, én 35 voltam, amikor az első megszületett. És az már az unokám volt, nem a gyerekem."
+/-x... na igen, 5 évesek a kicsik, vagyis a gyermekei gyermekei, ez tényleg annyi. 35 éves nagymama. Végülis, ha én 60 leszek, mire az én csemetém 20, valakinek javítani is kell a statisztikákat. Az már biztos, hogy nem én húzom majd felfelé az átlagot.

Pedig nincs ellenemre a dolog, egyszerűen csak nem tart még ott az életem. Mondjuk tervezem, hogy ez a közeljövőben (na, jó a következő 5 évben) megváltozzon, de előre nem tudhatom. Pedig én még csak nem is olvasok olyan intellektust inzultáló női magazinos cikkeket, amelyekbe a vásárlólázas random Joyban botlottam bele. Á. megvette, hogy kapjon kedvezményt a kardigánjára, amiből aztán cipő és ruha lett, én pedig rászántam magam, hogy a pontosan 232 oldalas újság 3 db összefüggő szövegből álló cikkét elolvassam. Hiba volt. Fel vagyok háborodva. És én kérek elnézést. Mintha általános iskolás kislányok merengenének arról, milyen is lehet a szerelem, egy párkapcsolat, és a mesebeli királykisasszonyoknak adnának tanácsot.

A Férfiak, két dimenzióban című cikk bevezető és záró gondolatát idézném csak:
"Most már a mobiltelefon sem tényező, viszont van internet, azon belül is facebook és skype, és úgy tűnik, a férfiak egy része (sajnos a zöme) nem kíván felemelkedni a kanapéról, hogy magánéletet éljen."
Majd a párkeresés során a különböző okok miatt a számítógép mögé menekülő férfiak minden empátiát és pszichológiai érzéket nélkülöző kategorizálása (amely szerint például az önbizalomhiányos pasi "született gyáva" és ráadásul a valóságban "dögunalmas") és minősíthetetlen fikázása után a következő mondattal zárul a cikk:
"De szerencsére azért maradtak még helyzetek, amikor nincs szükség billentyűkre, sőt, szavakra sem. És a férfiak legnagyobb része még ezekben hisz."

Vatdöfakk??? Hol? Milyen helyzetek? És még szavak sem? Nahát, nem is tudtam, hogy szavak nélkül is lehet ismerkedni! Ez igen! Nem akarna inkább erről írni egy cikket a kedves szerző? Talán jobban tudnánk hasznosítani, még akkor is, ha ilyen tájékozatlan és felszínes ember tollából származik. Mert ez a cikk tökéletesen fölösleges és sértő mind a nőkre, mind a férfiakra nézve.

A második cikk olvasása során már a sírás fojtogatott a tehetetlen düh miatt, amit amiatt éreztem, hogy ezeket a tökéletes marhaságokat életigazságként értelmezik az olvasó fiatalok. Mert sajnos mérvadónak tekintik, amit egy ilyen igényesnek álcázott női magazin ír, és talán pont az a korosztály, akikkel ha értelmes dolgokról beszélgetnénk, még menteni lehetne a menthetőt. A 20 jel, amely szerint túl régóta tart a párkapcsolatod, tehát ideje változtatni, olyan örökbecsű gyöngyszemeket sorakoztat fel, mint:

"Te veszed meg az alsógatyáit, ő a tamponodat."
"A szülei saját lányukként kezelnek és komoly reményeket fűznek hozzád."
és a katarzis:
"Azt mondtad neki, ideje lenne elkezdeni esküvői helyszíneket keresgélni, és ő ettől egyáltalán nem akadt ki."

Ó, te szegény szerencsétlen, micsoda skandallum! Nem mindennapi kínokat élhetsz át, ha már idáig fajultak a dolgok a párkapcsolatodban. Micsoda pernahajder! Méghogy nem akadt ki az esküvő hallatán?! Ez ám a tragédia, most aztán végleg szakítani kell, ennél biztosabb jele nem is lehetne annak, hogy rosszul működik a kapcsolatotok!

Komolyan mondom, nem értem. És ezt olvassák! Mi több, komolyan veszik. Nem hiszem, hogy direkt a vásárlóláz célközönségére szabták ilyen IQ-lightra ezt a számot. És ez probléma. Ha a nők többsége tényleg hajlandó ilyesmiknek bedőlni, nem irigylem a férfiakat. Pedig eddig azt hittem, a nők helyzete a kevésbé irigylésre méltó.

Jellemző, hogy a harmadik cikk, amely kettőnél több összefüggő mondatot tartalmazott, egy férfi műve, akinek ironikus stílusa miatt azonban nem biztos, hogy a szándékolt üzenet fog lecsapódni az előző két cikken művelődött olvasótábor számára. Sosem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de ez a férfi-írás volt az egyetlen dolog, amit nem éreztem a női sztereotípiák és klisék halmazának a magazinban. Ezek után lehet nyugodtan "hülyelibázni" és "szőkenőzni," mert ha csak a két nevetséges szöveg szerzői kapják meg ezeket a kritikákat, már akkor helyben vagyunk. Ismételten én kérek elnézést.

Paris, je t'aime?

Párizs nem olyan, mint amilyenre számítottam. Persze szögezzük le az elején, hogy fantasztikus élmény volt. Bár sok egymásnak teljesen ellentmondó dolog történt, és volt, ami csalódást okozott, illetve értek kellemes meglepetések is, a mérleg az abszolút pozitív irányba billen. Sőt, zuhan. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy 4 csoportba osztom az élményeket (úgyis divat most ez a 4 csoportra osztogatás, ahogy láttam) aszerint, hogy milyen érzéseim fűződnek hozzájuk.

+- dolgok, amiket máshogy vártam és csalódtam, vagy legalábbis bosszantóak voltak, ott és akkor (vagy általában)

Étkezés a Malév/Air France járaton: odafelé valamilyen oknál fogva nem kaptunk vacsorát, pedig dögéhesen érkeztünk a gépre, és meg voltunk győződve arról, hogy sokévnyi fapados jövés-menés után végre királyi kiszolgálásban lesz részünk. Már fentem a fogam valami kukoricás rizsre és sült husira, aztán be kellett érnem némi iszonytatóan rossz sós keksszel és egy pohár 12%-os narancslével, amilyet amúgy sosem iszom. Visszafelé pedig félig romlott sonkás szendvicset kaptunk, amiben ráadásul margarin is volt, és a baguettben valószínűleg tejpor, úgyhogy már eleve hendikeppel indultam, de akkor már közel volt a haza:). Végül is nem lettem sokkal rosszabbul, mint a tejes dolgoktól általában.

Vonatpótló buszok: hát, az egy kálvária volt. Persze csak az éhségtől és fáradtságtól elcsigázva, na meg azon stresszelve, hogy rohadt későn fogunk a szállásra érni volt ennyire nyomasztó a várakozás, meg persze a csomagok súlya sem dobta fel a hangulatot. Olyan szervezetlen volt minden, mintha legalábbis iszapkatasztrófa történt volna, nem pedig egy már jó ideje fennálló felújítási munkálat miatti kiegészítő buszszolgálatra várnánk. Nem is értem. Továbbá azt sem, hogy amikor az információnál megkérdezzük, hogy merre van az RER (=párizsi HÉV), akkor a nő elfelejti közölni, hogy ne másszunk a 30 kiló csomaggal két emeletet, mert nem jár a vonat. Mondom, érthetetlen.

Metrós jegykiadó automata az elektronikus kapukon…BELÜL! O_o Ezt a logikát magyarázza el nekem valaki. Ja, és azt, hogy miért kell egy metróállomásra 15 db igazolványkép-készítő automata?

A franciák: a „mi” Monoprix-nk pénztárosai, akik nagyon csúnyán néztek, amikor meghallották, hogy nem franciák vagyunk, leszámítva kettőjüket, akik nagyon aranyosak voltak és még beszélgettek is velünk a Galler csoki minőségéről. Úgy látszik, mindenhol van kevésbé lelkes és lelkesebb munkaerő, és ki okolhatja őket, ha épp bal lábbal keltek fel. Csak azt ne éreztem volna, hogy az ellenségesség turista mivoltunknak szólt.

Laktózmentes termékek a szupermarketben: nem is hallottak róla, legalábbis szervezett formában. Szuper. Így aztán nem volt kedvem egyesével kimazsolázni a tejtermékek francia (!) feliratát, hogy vajon melyik laktózmentes. A budapesti Tesco kínálata bővebb, bár szójaital éppen volt, de kösz, nem.

Jeges légkondícionáló a Monoprix-ben: én ilyen sarkvidéki időjárást még nem éltem, konkrétan fagypont volt, de az egész boltban. Egy pólóban, hosszú ujjúban és kabátban lefagytam, az orrlyukaim bederesedtek és jégcsapok lógtak ki belőlük, aztán már csak menekültem ki, minél gyorsabban.

Véletlenek: a vonatfelújítás utolsó két hétvégéjébe sikerült belefutnunk, amikor is nem volt közvetlen járat a repülőtér és a város között. Az egyiken mentünk, a másikon jöttünk, izgalmas volt; nem kaptunk vacsorát a repülőn, aztán mire megérkeztünk, már késő volt a boltokhoz, Mekis menüt most sajnos nem ehetek, vasárnap pedig semmilyen bolt nem volt nyitva, de szó szerint, szóval a terminál-és metróállomásbeli sós chipsre és üdítőre voltunk ítélve. (Csoda, hogy hónapok óta most először nem akartam chipset még csak látni sem, amikor tegnap elmentünk a Tecsóba? Nem, nem az.) Duty free shop – mivel itthon lemaradtunk róla, gondoltuk, majd hazafelé, ha már két órával az indulás előtt kiérünk a reptérre. De nem. Ugyanis az ellenőrzőkapun belül egy last minute shopon kívül csak szendvicset lehetett kapni, ráadásul a bolt kb. egy közepes méretű újságosstandnak felelt meg.

A Mona Lisa: akkora feneket kerítenek egy olyan képnek, amiből sajnos a kordon, illetve az embertömeg miatt messze nem lehet annyit látni, mint akár egy fényképen. Voltak lenyűgözőbb alkotások a hozzá vezető úton.

A fényképezőgépem: kéne egy új, mert nagyon gagyi szegény, főleg esti fényben, illetve épületbelsőkben. Néhány futurisztikus fényjátékképet azért sikerült készíteni, persze ha ezek eredetileg Notre Dame-nak vagy szikrázó és kivilágított esti Eiffel toronynak készülnek, mindjárt nem olyan pozitív az eredmény.

Francia filmek + angol felirat: na, ilyen nem volt. Egyáltalán. A kb. 100 moziban, ami Párizs-szerte található, egy helyen sem adják a külföldiek számára érthető nyelven a csak Franciaországban fellelhető francia filmeket. Pedig annyi mindent meg kellett volna nézni, de hát franciául számomra esélytelen volt. Egyelőre!

-+ pozitív élmények, meglepetések

A párizsi landolás: mintha vízre érkeztünk volna, fantasztikusan tette le a gépet a pilóta, pedig már vártam a rázkódást. Nem is éreztem, mikor ért talajt a kerék. Virtuóz volt, persze a 60+ átlagéletkorú, francia többségű utazóközönség nem tapsolt, mi meg nem mertünk csak úgy elkezdeni.

Az Eiffel torony: a világ legszebb építménye (bocs, angol parlament, hűtlen lettem hozzád). Sokkal lenyűgözőbb, mint a képeken, illetve pont olyan gyönyörű, mint amilyennek sejteni lehet. A szikrázás pedig végképp csodás.

A frissen sütött baguettek és kenyerek összetételét az allergénekkel együtt feltüntették a kis boxok elején, amikben hevertek, úgyhogy tudtam tejmenteset választani. Ezek után még kevésbé értem, hogy nem volt külön laktózmentes részleg a tejtermékeknél...

A franciák: a lány, aki segített a metrójegynél, kéretlenül is, és angolul szólt hozzánk; a Ledru Rollin megálló információsai, akik mindig nagyon segítőkészek voltak; a Champs-Elysées-n lévő Virgin Megastore könyvesboltjának eladója, aki a raktárba ment nekünk a kívánt könyvért, ráadásul ő ajánlotta fel;

Véletlenek: a Louvre-ban mosdó után rohangálva belebotlottunk a Milói vénuszba, aki gyönyörű, és akinek a látványa jólesett a rubensi formáktól a múzeumban, illetve az elmúlt 10 évben a tükörben megcsömörlött szememnek. A magyarok háza, illetve a magyar specialitások étterme a Monmartre-on, amelyekbe teljesen váratlanul futottunk bele, egyszer egy bizonyos francia színésznőlegenda lakóhelyére igyekezve, illetve később a Sacré Coeurhöz menet; a mától esedékes teljes metrósztrájk elkerülése – már csak ez hiányzott volna; és az éjszakai buszhálózat felfedezése és kijutás a repülőtérre – végre valami úgy volt, ahogy olvastuk a neten. Bizonyos francia színésznőlegenda lakásának lépcsőházába éppen akkor érkezett valaki, amikor mi odaértünk, így bejutottunk a földszintre. Óriási volt. Se előtte, se utána senki.

Nyilvános wc-k: bár csak 18.15-ig üzemelnek, ingyenesek(!), nagyon tiszták, folyamatosan takarítják őket és az emberek is vigyáznak rájuk – egy élmény volt. A Monmarte-os űrhajószerű egyszemélyesekről mondjuk a másik szekcióban is megemlékezhetnék, mivel igen sajátos logika szerint csak a kijövetel után öblítenek (automatikusan), tehát amikor a háromembernyi ajtó teljes szélességében (természetesen automatikusan) kitárul, minden várakozó beláthat, sőt, be is mehet, ha éppen nagyon siet, ami annyira nem jó érzés, tekintve, hogy még minden ott van, ami odakerült. Étem én a logikát, de ez valahogy nem az igazi megoldás.

A hajókirándulás vezetői: nagyon szolgálatkészek és viccesek voltak, foglalkoztak velünk, szórakoztattak minket, amikor épp nem volt a fülesben idegenvezetés. Pedig nyilván minden órában ugyanazt mondják, és mégis tudtak érdekeltnek és lelkesnek tűnni.

A magyar utaskísérők: azt hittem, elhagytam a sálam a buszból kiszállva, és megkérdezték, mi a baj, felajánlották, hogy megnézik. Persze kiderült, hogy a sálam a táskámban lapult, de hajnali 3-as kelés és 2 óra alvás után ennél többre nem futotta. Az egyetlen fiatalember pedig nagyon humoros volt, jólesett ez a félkómában. Ja, és hoztak enni! Bár a reptéren hajnali 6-kor bedobtam két tonhalas tortillát, azért jólesett a szendvics, már csak a tudat miatt is, hogy végre kaptunk enni a gépen! (Igaz, kiderült, hogy a sonka nem volt az igazi...)

A következő posztban a nagyon franciás, várt és megörtént (++), valamint a magyar viszonyokhoz nagyon hasonló, de nagy meglepetést nem okozó (--) tapasztalatok jönnek.Talán inkább fordított sorrendben, hogy a végére maradjon a desszert:).

Tejcukor- és időmentes konyhaművészet

Vicces, azon kapom magam, hogy tejmentes pizzatészta és egyéb recepteket keresek, majd találok mindenféle allergénmentes sütileírást, illetve főző- és sütőblogokat kezdek követni, miközben a „súlyos fogyatékosságot” jelentő tejcukor-érzékenységem ellenére egy perccel nem tudom/tervezem meghosszabbítani az általam konyhatündérkedésre (konyhaboszorkánykodásra?) eddig fordított, jól bevált időmennyiséget, ami kereken 0, azaz nulla perc/nap, /hét, /hónap, /év, stb.

Nem beszélve arról, hogy az egyetlen konyhai készülék, amit még használnék is, nem működik. Van mosogatógép, bár 4 éve üresen áll (de igen, azóta azért mosogattunk már, de én a manuális megoldásra esküszöm), a gáztűzhely a tea miatt mégiscsak fontos (főzni csak Nagymamám szokott rajta), viszont a sütigyártás alapkelléke és az egyetlen pozitív kapcsom a konyhaboszorkánykodás művészetéhez sajnos nem üzemel. Pedig! Pedig ha lenne sütőnk, mondhatnám azt, hogy a saját döntésem eredményeképp nem készül el a tejmentes pizza. Vagy zserbó. Vagy diós-kandírozott narancsos süti. És még sorolhatnám. De amíg nem változik nagyot a helyzet, addig marad az alkalmankénti laktózmentes túrórudi és gesztenyerudi, meg a szójaital. Kíváncsi leszek, hogy meddig bírom pizza és sütik nélkül, bár gyanítom, hogy tovább, mint illendő lenne.

A modern ember - nemspecifikus, tőkeigényes, felhasználóbarát... és tejcukor-érzékeny

Még sosem jártam a Bajcsy-ban, úgyhogy igencsak megörültem, amikor a 28-as villamos "Bajcsy-Zsilinszky úti Kórház" megállójánál népes tábor szállt le velem együtt, mivel feltételeztem, hogy ők is a kórházba igyekeznek. Nem is sejtettem, mennyire. A lámpa nélküli zebránál ugyanis a kígyózó autósor ellenére is gondolkodás nélkül indultak meg a gyalogosok, sőt, egy idős néni el sem fáradt az átkelőig, hanem a villamosról lelépve azzal a lendülettel az út kellős közepén próbált átjutni a túloldalra. Meglepődtem, mert persze közel a kórház, de ennyire azért nem kellene oda igyekezni.

A következő meglepetés már a rendelésen fogadott, amely a menetrendnél fél órával később kezdődött. Én a 4-es sorszámot kaptam. Az orvos határozottan és némileg türelmetlenül szólongatta a betegeket: 2-es! 3-as!, mígnem rám került a sor: 4-es! Bementem a laborleletemmel és a beutalómmal, mivel a telefonban azt mondták, ezeket vigyem. Az orvos szóra sem méltatott, a vérvételt némi tanulmányozás után félredobta, hogy "ez nem érdekes", megnézte a beutalómat (H-kilégzési tesztre), egy pillanatra átfutott az agyán, hogy esetleg kérdez valamit, de aztán nyilván győzött a félórás késés, tehát felpattant, átment a vizsgálóba, miközben még megérdeklődte, hogy éhgyomorra vagyok-e (negyed 11-kor). Persze éhgyomorra voltam - bár nem szándékosan, mivel azt is mondták, hogy ezúttal nem lesz vizsgálat, csak beszélgetés. Az azonban kiderült, hogy W. doktor Úrnak nem erőssége a "beszélgetés", úgyhogy átirányított a nővérekhez a vizsgálat elvégzésére. Ilyen bunkósággal régen nem találkoztam. Persze a nővérek annál kedvesebbek és figyelmesebbek, el is vesznének nélkülük az ilyen megélhetési orvosok (márpedig megélni nem nagyon lehet a fizetésükből, és mégis ez a legmotiválóbb tényező a munkájukban. Na ez az aggasztó.).

A vizsgálat 3 órás, amit természetesen nem mondtak nekem a telefonban (és mint kiderült, senkinek sem szokták), lelet nem kellett volna, viszont éhgyomor és 3 szabad óra igen. Ez utóbbim természetesen nem volt, úgyhogy mára visszarendeltem magam, felkészülve arra, hogy ha + a teszt, akkor mindenféle hasi panaszom lesz (értsd: "szétfosom az agyam", ahogy az egyik nővérke nagyon találóan megfogalmazta), és inkább egész nap számítsak hasonlókra, ha már a 3 óránál tartottunk. Ma aztán az összes stressz mellett még az osztályvezető főorvossal is volt szerencsém(?) megismerkedni, aki folyamatos mosolygásomat és egyetértésemet megelégelve addig próbált belém kötni, amíg aztán végül sikerült helyben hagynia. Miután látta, hogy nem igazán reagálom le a bunkózását, közölte, hogy csak a laikusok nem csodálkoznak azon, hogy minden elromlik (épp most a méregdrága H2-mérő készülék, így egy mérésem ki is maradt), és amikor még ez sem volt hatásos, hozzátette: "Abból a TB-ből, amennyit fizetnek, nem kellene csodálkozniuk." - és ezzel otthagyott. Kopp. Áll a földre. Immár hivatalos, hogy a Bajcsy gasztró ambulanciájának legalább két orvosa frusztrált, megkeseredett f*sz, akiknek elégtételt okoz, hogy a betegbe még bele is rúgjanak egyet. A nővérkék ugyan próbálkoztak narancsos Cote D'Or csokival, de lehet, hogy a főorvos is tejcukorérzékeny (mint megtudtam, a keserű csokiban is van laktóz), így nem jött be a kísérlet a lecsillapítására.

Természetesen minden teendőt, még a diagnózis felállítását és a szaktanácsadást is a nővérek végezték. Én határozottan jobban jártam így, de őket azért nem irigylem. És igen, a teszt pozitív, a "nagyon magas" 20-as érték helyett nekem sikerült 28-at produkálnom, úgyhogy hivatalosan is megkezdődött a laktózdiétám, legalább 2 évre. Aztán majd próbát teszek egy tejbegrízzel, és ha a már ismert szakkifejezéssel élve nem ***om tőle szét az agyam, akkor gyógyultnak nyilvánítanak. De tekintve, hogy a tejjel sosem voltam jó viszonyban, tartok tőle, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. Már ha a két éves laktózdiéta egyszerűnek tekinthető.

Modern ember lettem tehát, legalábbis George Carlin szerint: nemspecifikus, tőkeigényes, felhasználóbarát... és tejcukor-érzékeny. Lehet, hogy ez valóban civilizációs betegség? Viszont Carlin még mindig szenzációs:)))!

Hitting Nathaniel with My Best Shot(s) - Angels in America

Having realised that I actually saw the next item on the Film Experience game, I adore it and I even have the good fortune to have the DVD, I'm participating again.

Somebody has already pointed out that it's going to be very difficult to choose one shot from a 6-part miniseries and indeed, the abundance of opportunities made me stick with my favourite scene, otherwise this post would run endlessly.



1) The visuals are stunning throughout the six chapters and I picked this shot from the scene of the Black Angel's descent (Ch6) because it's so visually refreshing while quite surreal and absurd. Much to my surprise, not in an alienating way though.



2) I remember being completely shocked by this shot, for two reasons. First of all, this is the least Emma-Thompson-like character I have ever seen her play and it was very disturbing to watch. In a good way, of course. My second reason is part of the first one as this Angel is a very complex character, formidable and scary, not anything at all I would have expected an angel to be. Although that's not all she is, as it later turns out; I really love this cleverly written and sophisticated character.



3) I thought it was the expressions of rapidly changing and subtle emotions that would be worth capturing in this scene. Since they are more tangible in motion, I made two montages. I seem to be obsessed with the facial expressions of one particular actress lately, so this exercise was an overindulgence in those. I love how Emma Thompson's face consolidates as turning to Meryl Streep's character, she transfroms from a ferocious creature into the generous, redeeming angel. (That's more like it.) There is relatively little dialogue in this scene but what she can convey through her expressions is remarkable.



I certainly couldn't leave out Meryl Streep, as she is undoubtedly my favourite of the favourites, so I won't miss a chance to post shots from her films (I'm already counting down to The Devil Wears Prada.) I might have needed more pictures to really demonstrate how brilliantly Meryl expresses her complex inner changes with just a glint in her eye or a slight adjustment of her posture, in a nanosecond. The openness that comes forward with the widening of her eyes in the 3rd pic (from L to R) while still being terrified is priceless. Truly inimitable.



5) Finally, I didn't choose what may seem the most obvious shot in this scene, but one after that. Although I was really shocked first when that moment was approaching and fulfilled, the end of it had a more chatartic effect on me at second viewing. (I think it's due to Meryl's recent double acts with Sandra Bullock, Ralph Fiennes and others that resulted in me getting used to that kiss:).) I had never thought about what redemption would be like but it seems quite obviuos that it's a somewhat orgasmic experiece, the culmination of which is shown here, and its aftermath later with the radiating inner peace on Meryl's face is simply brilliant.

This scene was the most unexpected and memorable for me, there is so much going on inside each character's mind and soul that is represented only visually, and it even manages to be funny at some points. Love it.

"Enjoy walking over me!"

Emma Thompson csillagot kapott a Hollywood Walk of Fame-en. Végre!!! Hogy lehet ezt a hírt még fokozni? Úgy, hogy az átadáson Hugh Laurie és Maggie Gyllenhaal is méltatta őt, tehát megint számíthattunk pár perc minőségi szórakozásra. És valóban. Egyrészt hihetetlen, hogy Emma milyen spontán és megható beszédet tud előadni három percben úgy, hogy még vicces is közben, de nem is válik csöpögőssé. Hugh Laurie-nak igaza van, ő az egyik legnagyobb tehetség, szinte mindenben, de ami számomra a leglenyűgözőbb, az a kivételes intelligenciája és szellemessége, amellyel a beszéd végére ismét beszúrja nekünk a kegyelemdöfést: "enjoy walking over me!"

És én pontosan ezt szeretném tenni; ezért még L.A.-be is hajlandó lennék elmenni. Úgyhogy már kettőre emelkedett az USA-beli úticéljaim száma: N.Y. és L.A. Úgy látszik, az ilyen két betűre rövidíthető nevű városok különösen jók abban, ami engem vonz: kultúra, filmek, színház.

A képek is tanúskodnak arról, hogy Emma Thompson kivételes színészi képességekkel (is) rendelkezik, ahogy Á. fogalmazott, "nem lehetne ráhúzni Steven Segal érzelmi kifejezéseinek skáláját", és nagyon igaza van. Íme egy kisebb mozaik Emma Thompson arcairól:

És persze az elmaradhatatlan, mostanában oly divatos díjátadós (fél)csók:

Ez Emma és Hugh esetében persze talán megbocsátható, mivel korábban együtt jártak, ahogy azt mindenki tudja. Hugh emlékeztette is erre a tényre a közönséget, kiegészítve azzal az információval, hogy "mindaddig együtt voltunk, amíg Emma ki nem dobott egy pantomimesért". Hát igen. Nők:).

Go, Emma!