Kellett már egy ilyen vígjáték. Nagyon - nagyon - reméltem, hogy nem a demagóg lezárás irányába megy majd el a film, és bár végig tele voltam kétségekkel, szerencsére nem csalódtam. Persze kísérőm szerint egyértelmű volt a végkifejlet, de én már tudom, hogy a legelképzelhetetlenebb dolgokat sem lehet soha kizárni, még egy 21. századi, szórakoztatásra szánt komédia esetében sem.
Egyetlen vígjátékot sem néztem még ennyire vegyes érzésekkel és kiélezett érzékekkel, és miközben tényleg nagyon vicces filmet láttam, az egy örökérvényű, de csak most, az önismeret fontosságát felismerő és annak teret adó korban kimondható igazságról is beszél: a tökéletes pár attól tökéletes, hogy Neked az, és ha valakinek az apró rigolyái megőrjítenek, az sosem a hajdobálásról vagy az orr-ráncolásról szól, hanem arról, hogy ő nem hozzád való, mert számodra más rigolyákkal rendelkező társ az igazi. Ezek pedig számodra nem is idegesítőek, hanem olyan megkülönböztető jegyek, amelyeket imádsz a másikban.
És ha találkozol ezzel az emberrel - és valóban az a célod, hogy megtaláld ezt a társat - , sem galambürülék, sem meggondolatlanságból elkövetett sértő megjegyzések, és legfőképp sem egy valójában indokolhatatlan ragaszkodás valamilyen formális vagy informális elkötelezettséghez nem akadályozhatja meg, hogy az egészséges értelem és érzelem együtt győzzön.
Az Igazából szerelem producereiben most sem csalódtam, kellően súlyos részletekkel terhelik meg a végig eredeti humorral operáló filmet, amely félelmetes pontossággal rezonál a mai 30-asok valós életére, dilemmáira, bizonytalanságaira, és épp ezért felemelő, hogy nem elsziruposítva, hanem - érzelmileg - nagyon is a realitás talaján maradva olyan eredmény lehetőségét kínálja, amely megerősíti bennünk, fiatal 30-asokban azt a meggyőződést, hogy érdemes dolgozni azért, hogy tudjuk, kik vagyunk és mit akarunk, és szabad hinni abban, hogy ez az út a boldogság lehetőségéhez.
Mert ilyen nem csak a filmekben történik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése