Sokat gondolkodtam azon, hogy miért pont ő az. Miért az ő könyvei, miért az ő világa szippantott be visszavonhatatlanul. Igaz, A pátriárka alkonyának tartozom még egy olvasással, hogy hátha, máskülönben viszont csak a szavakkal betelni nem képes lenyűgözöttség állapota létezik, folyamatosan. Miért? Hogyan? Olyan ritkán történik ilyen.
Pedig az ezúttal tűpontos irodalomelméleti definícióban minden benne van. Mágikus realizmus. A csodás valóság, ez az, amiért hozzá húz a szívem, az eszem, a lelkem. Az élhető csoda. A szinte hihetetlen, mégis minden betűjében, atomjában létező.
Igen, nálam is a Száz év magánnyal kezdődött, kötelező középiskolai olvasmányként, amit ezúton is köszönök, érdemes volt felhívni rá a figyelmünket. Letehetetlen volt, mégis, a kedvencem más lett, mert a kedvencem rólam szól. A kedvencem Mérő László három legkedvesebb könyvének egyike is, akinek érvelése pedig az én szívemnek kedves. A kedvencemet kölcsönadtam, és már soha nem kerülhetett vissza hozzám. Talán így kellett lennie, hogy ha egyszer újra felütöm majd, már másik kötet legyen a kezemben. Furcsa belegondolni, hogy több mint tíz évvel ezelőtt, amikor a Szerelem a kolera idejént olvastam, végtelenül azonosultam férfi főhősével, Florentino Arizával. Ott és akkor tudatosodott bennem - ismét, és mindenkorra -, hogy soha ne higgyünk a látszatnak; hogy annyival több/más lehet egy ember valójában, mint ami a külvilág számára látható, és egyúttal biztatónak is éreztem abban a tekintetben, hogy lehet más/több az élet, mint amilyennek adott pillanatban a külvilág számára látható.
Vajon ha most újraolvasnám, mit mondana? Alig emlékszem a részletekre, csak tudom, milyen különleges élményt jelentett, milyen fontos volt, milyen meghatározó. Emlékszem a történet illatára, a színére, az állagára, a formájára, a szinte önálló életet élő személyiségére. Intimebb volt, mint a Száz év magány, kevésbé harsány, bölcsebb, csendesebb. Azt hiszem, észrevétlenül ugyan, de sok szempontból az életem részévé vált. Marquez zsenialitását igazolja, hogy úgy tud örök igazságokat megfogalmazni, hogy a közhelyesség árnyéka sem vetülhet a gondolataira. Mert ez a valóság. És csodás.
Egy biztos: az alábbi idézetből is nyilvánvaló, hogy az évtizedes emlék nem csal. A maga húsba vágó, kíméletlen realizmusával együtt is létezik egy csodásan valóságos világ. És nekem soha nem kell más.
"Mi, férfiak az előítéletek szerencsétlen rabjai vagyunk - mondta neki
egyszer az ura. Ha viszont egy nő elhatározza, hogy lefekszik egy
férfival, nincs az a kerítés, amit át ne ugrana, nincs az a vár, amit le
ne rontana, nincs az az erkölcsi meggondolás, amivel ne törölné ki a
fenekét: nincs az az Isten, aki számítana."
Legyen könnyű a föld a Mesternek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése