Időnyerő

Mára virradóra óraátállítás volt. Csak idén vettem észre, hogy a telefonom erre egészen sajátos megoldást választott, és 1:59-kor megállt az idő. Mivel először nem értettem, mi történik, amikor összeállt a kép, egy pillanatra tényleg megéltem a végtelenné tágított negyedik dimenziót. Tudtam, hogy illúzió (de hát valójában a mi időmérésünk is az), mégis, nagyon furcsa és izgalmas élmény volt. Az objektíven 60 perc alatt, amíg át nem váltott a telefonom, többször néztem rá az órára, mindannyiszor érezve az egy helyben lebegést, és azt, hogy megnyertem ezeket a pillanatokat, perceket - tényleg végtelennek tűnt az állapot, és a valóság ismerete ellenére úgy éreztem, minden a koromból, a jelenlegi helyzetemből, az idő feszítő korlátaiból eredő szorítás megszűnt. És az valami leírhatatlan érzés volt. Egyik vicces kedvű ismerősöm azonnal le is csapott vélt szakértelmemre, hátha egyből vissza is tudom forgatni az idő kerekét, de sajnos ki kellett ábrándítanom, ez ugyanis semmilyen módon nem az én műfajom. Én nem megyek vissza, mert nincs olyan jelenlegi pillanata az életemnek, amelyben jobban vágynék a múltra, mint a jelenre, és az azt követő jövőre. Örülök, hogy vége annak, ami nem véletlenül lett a múlt. Egész életemben előre törekedtem, nem megyek visszafelé. Soha.

Ma pedig a "véletlen" folytán Richard Curtis régen várt új filmjén moziztunk, a címe: Időről időre. Főhőse Tim - a FANTASZTIKUS Domhnall Gleeson -, aki 21 éves korában tudja meg, hogy családja férfitagjai időutazók, így az elkövetkező hónapokban számos lehetősége adódik arra, hogy a korábban nem a legszerencsésebben lereagált helyzeteket korrigálja. Eközben természetesen csetlik-botlik az idő hátsó folyosóin, lassan-lassan kitanulva, hogy mit lehet, és mit nem, mert bizony itt is vannak korlátok, és olykor ugyanúgy fájdalmas döntéseket kell hozni, mint azoknak, akiknek nincs lehetőségük a jövő ismeretében visszamenőleg változtatni.

Nagyon érdekes, fantasztikusan vicces, Igazából szerelem-kiutalásokkal és mélyen megható pillanatokkal teli film ez, ami újabb és újabb fordulatot vesz, és messze tovább viszi azt a gondolatfonalat, amelyre én az "időutazós-romantikus" vígjáték kategóriájában számítottam. Olyan sokféle hatás érvényesül benne, hogy biztosra veszem, többször újra kell majd néznem - mekkora posztmodern reflexió ez magára a történetre...aki megnézi, érteni fogja, miért -, ezek között pedig az elszabadult párhuzamos valóságok kérdésköre első nézésre nem is tud magának első soros helyet kiharcolni, holott úgy érzem, hogy ha ezt elkezdjük boncolgatni, még mélyebb összefüggésekre bukkanhatunk. * SPOILER * Mindazonáltal Curtis tanulsága - mert az ugye Curtisnél mindig van, méghozzá a jófajtából, ami KELL - egy rendkívül fontos gondolat, és belül mosolyogva, őszinte örömmel vettem tudomásul, hogy számomra messze nem újdonság. Amikor Tim apja - a KI-VÁ-LÓ Bill Nighy - elárulja számára az időutazás segítségével kivívható boldogság titkát, azt tanácsolja neki, hogy minden nap menjen vissza, és amolyan Hermionés időnyerő módjára minden napot kétszer éljen végig, hiszen amikor először találjuk magunkat egy adott helyzetben, a stressz, a mindennapos gondok és aggodalmak miatt elfelejtjük felismerni az apróbb vagy nagyobb csodákat, másodszorra viszont van esélyünk javítani. Én ekkor arra gondoltam, hogy de miért nem próbálja meg eleve így megélni a napjait? Hősünk apai örökségből továbbfejlesztett elmélete pedig éppen az, hogy rájön, az időutazási képesség legfőbb tanulsága az, hogyan élhet úgy, hogy soha ne kelljen visszaforgatnia az idő kerekét. Minden nap minden pillanatáért hálás, száz százalékosan, teljes szívével és elméjével jelen van benne, és ami a legfontosabb, és az ilyen pillanatok boldogságának előfeltétele: minden pillanatban úgy dönt a jövőről, hogy amikor az már múlttá válik, ne kelljen azt kívánnia, bárcsak visszacsinálhatná... *SPOILER VÉGE *

A tanulság pedig azért nem volt újdonság, mert amióta az eszemet tudom, számomra az élet minden pillanata érték. Én soha nem voltam a halál lehetőségét értelmezni képtelen gyerek, majd arrogáns fiatal, aki kísértette a sorsot, mert úgy gondolta, elpusztíthatatlan. Nekem nem kellett sorskísértésre adott életlecke arról, hogy tudjam, milyen könnyen véget érhet mindez, és milyen különleges az, hogy vagyunk. Amikor gimnázium harmadik osztályában Kosztolányit olvastunk, én értettem, mit jelent a vers azon gondolata, hogy az élet, a létezés mindig jobb a nem létezésnél; hogy pusztán lenni óriási érték a halállal szemben. Azt hiszem, amikor a halál az egész tudatos életedet végigkísérti, majd végleg elveszi azt, aminek a bizonyossága igazából soha nem is volt a tiéd, mert a születéseddel megpecsételődött egy sors, ez nem is lehet másként. Ezen kívül én magam is elvesztettem, majd sok-sok munka árán visszanyertem az új élet lehetőségét - vagy talán először lett igazán olyan, saját jogon felépített életem, amelyből már új életet is akartam létrehozni, és azóta a mások számára csak hétköznapi nyűgként aposztrofált élmények nekem a csodát jelentik - a saját újjászületésemét, és általában a létezés lehetőségének csodáját.

Amióta az eszemet tudom, gondolkodom a saját létezésemről. Jelen van egy folyamatos reflexió, valamiféle kapcsolat a mögöttes összefüggésekkel, amelyet érzek és megélek, amely minden tudatos információnál pontosabb előrejelzésként működik, és éppen ezért sokszor rettenetesen félelmetes és óriási teher - főként egy gyerek számára. Mostanra viszont megtanultam értelmezni és használni ezeket a jeleket, megbékélni azzal, amit úgy adnak, hogy inkább nem szeretnék tudni róla, és kincsként őrizni azt, amivel segítenek. Sok lépésből állt a végső változás, amely révén eljutottam az önazonos jelenemig, de az biztos, hogy ugyanolyan katartikus és fájdalmas volt, mint a filmbeli pillanat, amikor Tim rájön, hogy egy adott döntésével a múlt egy része visszavonhatatlanul, örökre lezárul. Velem is ez történt. Márpedig a visszavonhatatlan veszteségek elengedése a legnagyobb nehézséget jelenti számomra, ezért kőkemény - pusztítóan embert próbáló - volt ez az időszak. Mert tudtam, felfogtam, hogy ezúttal nincs visszaút, nincsenek kiskapuk, mindent oda kell hagyni. Most először igazán. Az előtte lévő több mint három évtized alatt azonban egyszer sem éreztem azt, amit azóta: hogy most kell élni, minden nap adott pillanatában, hogy nincs mire várni, mert az élet most történik, és minden pillanatba szívvel és elmével a maga teljességében, száz százalékosan kell belemerülni, úgy, hogy később ne bánhassunk semmit. Örülni a létezésnek. Mivel annak a létezésnek, ami e felismerés óta tart - több mint három évtized után először - már lehet. Mert akár fájdalmas tapasztalatok útján, akár az időutazás segítségével ugyanazt tanuljuk meg: hogy a jövőre soha nincs biztosíték, és egyes események, ha megtörténnek, visszafordíthatatlanok, ezért a mindenkori jövőnket kell olyan jelenné alakítani, amely későbbi múltként nem kiált az idő kerekének visszaforgatásáért.

És még valamit: hiába érzed úgy, hogy vélt (istenkomplexus) vagy valós (időutazás) emberfeletti képességeddel magadra vállalhatod mások sorsának megváltását; hogy megoldhatod helyettük saját nehézségeiket, és te egyedül biztosíthatod a boldogságukat - ez anélkül soha nem fog menni, hogy a saját életedet végzetesen csorbító önfeláldozásra kényszerülnél. Tim pedig nagyon bölcsen tudja, nincs az a dimenzió, amelyben ezt megteheti. Ezt az egyetlen egyet soha.

Jó Koejó

Néhány Coelho-idézet ordítóan közhelyes és semmitmondó, fából vaskarika, tautológia és egyebek, de aztán időről időre előkerül egy-egy darab, amely olyannyira érvényes és fontos, amennyire csak kevesen gondolnák. Mindaddig, amíg valaki fel nem ismeri, hogy a gondolatnak az ő életében is helye, szerepe van. Ráadásul jó, ha újra és újra emlékeztetjük magunkat a helyes irányra. Ez is egy ilyen.

Don't let anyone make you feel that you don't deserve what you want.

(Ne hagyd, hogy bárki elhitesse veled, nem érdemled meg, amire vágysz.)

Talán nem feltétlenül tűnik fel, de a jóakarás álarca mögött rengetegszer szembesülhetünk ezzel a hozzáállással. Talán a másik kishitűségéből ered, talán önzés - talán a kettő nagyon is összefügg -, de az biztos, hogy az egyik legpusztítóbb hatás, amelynek egy embert kitehetünk. Ezért fontos, hogy ne hagyd. Akkor sem, ha gyerekként nem védekezhettél ellene, és alapvetéssé vált számodra a mások engedélyének függvényében való létezés. Felnőttként már dönthetsz másképp, csak tudatosítani kell ezt magadban. Soha ne engedd, hogy bárki azzal korlátozzon, hogy alapvetésként határozza meg, nem vágyhatsz többre, mint az, amit ő ad, még ha az rettenetesen kevés, vagy éppen számodra káros is. 

És láss csodát, éppen most bukkantam rá egy Vekerdy-interjúra, amely a helyes gyereknevelésről szól, amelynek a lényegét már hihetetlenül frappáns címe kifejezi (Jól szeretni - igen, VAN ilyen), és amelynek minden szava arany, ráadásul annak az eredetéről beszél, amire én is utaltam fentebb. Néhány gondolata különösen fontos:

"Alice Miller gondosan tanulmányozta a náci vezérek gyerekkorát, és valóban kiderült, hogy ezek vert gyerekek voltak, akiket erkölcsi megfontolásból ütöttek, azzal a magyarázattal, hogy szeretetből teszik, és jót akarnak. Közben meg lehúzatták velük a nadrágot, hogy a csupasz feneküket ütlegeljék; ez már olyan „szexuális” adalék, a verő lelki állapotához, ami nem csupán fizikai lenyomatot hagy egy gyerekben. Az irigység miatt leszidni a gyereket? Azt gondolni, hogy azért mert a homokozóban a két és fél éves fiunk nem adja oda a vödröt a másik kisfiúnak, akkor felnőttként irigy lesz? Tévedés! Ő most a kialakuló én határait védi, amibe most még a vödör is beletartozik. Akkor lesz felnőttként irigy, ha erre ilyenkor nem volt lehetősége."

"Kisgyerekként öleljük melegen, aztán, ha kamaszodik, akkor engedjük szabadon a gyereket, és az addigi ölelés fogja megvédeni a veszélyektől, mert érzelmileg biztonságban érzi magát, és érzelmileg igényes lesz. Nem kamaszkorban kell elkezdeni a prevenciót a drogozás, a bandázás és a kisiklás ellen, hanem kilenc hónappal a születés előtt."

Persze mindennek az az alapja, hogy nem akarjuk bántani a gyerekünket, hogy nem vetítjük ki rá saját frusztrációnkat, nem használjuk bokszzsákként, csak hogy megakadályozzuk, hogy boldog kis énje túlzottan éles tükröt tartson saját életünk sikertelensége vagy megtagadott vágyaink fájdalma elé. Ha azonban valakinek a szülei nem voltak képesek erre, és folyamatosan arra nevelték vagy - akár tudatosan, akár tudattalanul - azt éreztették vele, hogy semmit sem akarhat az élettől, ami boldoggá teszi, és ezért egész életében olyan emberekbe botlik, akik ezeket a korlátokat ismételgetik számára, szavakkal vagy tettekkel egyaránt, felnőttként akkor is lehetősége van változtatni. Tudni, hogy ez nem az egész világ; ez csak egy alternatív valóság, amelyet mások erőltettek - és azóta is erőltetnek - rá azért, hogy ők kevésbé érezzék rosszul magukat. Az igazság azonban az, hogy a boldogság, a szeretve levés és a szeretet megalkuvás nélküli adásának vágya természetes elvárás, nem pedig holmi soha meg nem valósulható, tündérmesei álom, amely csak illúzióként lehet az életünk része. 

Tehát ne hagyd, innentől ne engedd, hogy elhitessék veled, az élet nem lehet annál több, mint amiből ki akarsz törni. Lehet. Sőt, természetes, hogy az legyen.

Minden, ami ma rám talált...

...és én értek a szóból.

1) Valaki, aki régóta nem látott, ma tapinthatóan jobban örült nekem, mint előtte már hosszú ideje. Meg is lepődtem, hogy tényleg ennyire könnyű elfelejteni, hogy fontos valaki, ha mindig jelen van, és tényleg bele kell menni a távolmaradás játszmájába (bár a távollét részemről nem játszma, csak egyszerűen véletlenszerű körülmények eredménye volt), hogy jobban kelljek? Én mindig is tudtam becsülni, és soha készpénznek nem venni azt, amit végre a magaménak - vagy akit végre magam mellett - tudhattam. Ennek nyilvánvalóan megvan a jó oka, amiért azonban számomra ez a koncepció, a sokszor nagyon is tudattalan "beleülés" a garantáltnak vélt helyzetbe ismeretlen. Az újratalálkozás erős élmény, de egy kapcsolatban az újdonság nem itt kezdődik. Erről részletesebben még nemsokára - mert ma minden mindennel összefügg.

2) Ezután következett a Don Jon című film, ami elé egyrészt nagy várakozással (és elvárásokkal) tekintettem, másrészt kicsit tartottam is tőle, de végül minden tekintetben sokkal, de sokkal jobbat kaptam, mint amire számítottam. Az elmúlt hét erőszak- és vértengere után, amellyel a Breaking Badnek, a Vérmeséknek és a Fogságbannak sikerült megajándékoznia, szinte lemondóan fogalmaztam meg magamnak, hogy szeretnék végre egy olyan filmet látni, amitől jobban érzem magam. Ami lelkesítő. Ami perspektívát nyújt. Álmomban nem gondoltam volna, hogy ez majd a Don Jon lesz, így még kellemesebb a meglepetés. Kezdődött azzal a dolog, hogy a plázamoziban a Frances Ha előzetesét vetítették, és ezzel - valószínűleg sokak számára érthetetlen módon - megalapozták a hangulatomat. Többtényezős a jelenség, és az biztos, hogy a zene központi szerepet játszik benne. A Don Jon egyértelműen a párkapcsolatok témáját boncolgatja, de olyan friss, fiatalos és új nézőpontból, amilyenből még soha nem láttam. Ami különösen tetszik benne, hogy rengeteg tanulsága van, azonban ezek egyike sem szájbarágós - a lehető legkevésbé sem az. Így azonban csak remélni tudom, hogy a kevésbé vájtfülű közönség is megérti, amit meg lehet, és meg kell érteni belőle.

* SPOILER * Hogy sokmindentől lehet rossz, és sokmindentől lehet jó egy kapcsolat, de ha a lényeget szem elől veszítjük - vagy talán nem is ismertük soha -, nem lesz kiteljesítő. Hogy a kapcsolatokról alkotott elképzelés torzulását sokminden eredményezheti, és ebből csak az egyik a pornó. Hogy a lényeget megtalálni és azt választani mindig van lehetőség. Talán ez sem feltétlenül gondolnák rám jellemzőnek, de a film befejezését a lehető leglélekemelőbb dolognak tartom, ami véleményem szerint létezik. Amikor pedig át is élhetem, na, az mindent visz. A zseniális vallási vonalért pedig óriási pirospont jár. Itt tényleg nagyon jó lenne, ha minden mondatát, a színészi játék minden pillanatát, és ezek egymással való viszonyát minden néző megértené - nem csak azok, akik tapasztaltak hasonlót életük során. Én tapasztaltam. A sors különös fintora, hogy szinte szó szerint ugyanúgy, ahogy a filmben szerepel, és tényleg csak azt tudom mondani, hogy zseniálisan ábrázolja azt, amit én már 10 évesen megértettem. Remélem, hogy mindenkinek leesik majd a tantusz. * SPOILER VÉGE *

3) Hozzájutottam végre egy videóhoz, amelyet Á. ajánlására meg kellett néznem, mert tudtam, hogy ha ő mondja egy majd' 20 perces kisfilmre, hogy látni kell, elejétől a végéig, ott nincs kec-mec. Esther Perel beszél a vágy szerepéről a hosszú távú kapcsolatban, és a sznobizmus legkisebb jele nélkül óriási filozófiai, szociológiai és pszichológiai magasságokat jár be, miközben végtelenül praktikus gondolatokat fogalmaz meg vizsgálatainak eredményeiről és tapasztalatairól. 

"Mikor vonzódom leginkább a partneremhez? ... Lényegében akkor, amikor a partneremet sugárzónak és magabiztosnak látom, alighanem ez a legerősebb stimuláns mindenek között. Sugárzó és független. Nézem az illetőt - mellesleg, vágyról ritkán beszélhetünk, ha egymásba vagyunk gabalyodva, öt centire a másiktól ... De akkor sem, ha a másik olyan messze van, hogy már nem is látni. Tehát a partneremet a komfortzóna távolságából nézem, ahonnan az a személy, akit ismerek, aki már annyira megszokott számomra, hirtelen ismét rejtélyesnek, nehezen megragadhatónak tűnik. És ez a tér, ez a távolság közöttünk az, ami az erotikus hév, az elán táplálója, amely a másik felé mozgat. Mert néha, Proust nyomán szabadon, a rejtelem forrása nem az, hogy új helyekre utazik az ember, hanem az, hogy friss szemmel nézi a régi tájat. Így aztán, amikor a partneremet magában látom, amint belefeledkezik valamilyen tevékenységbe, érzékelésem nézőpontja eltolódik, és átmenetileg nyitottá válok a mellettem élő rejtelem befogadására."

És amikor azt hinné az ember, hogy már mindent hallott, 14:25-nél rátesz még egy lapáttal, és meg sem áll a végéig.

4) Végül pedig egy kép, hogy biztosan megértsem, amit meg kell. És én értek a szóból.

It's definitely better to be in your 30s... But is it good? Well, I hope it's going to be

A list of 27 underrated things about being in your thirties has been compiled by someone certainly understanding the struggles of getting there. Some things are spot on, some - unfortunately - are less true for me yet, and to tell you the truth, these are my biggests concerns since if I had those things figured out, that would be a real moving away from the awfulness of my previous 15, and altogether 32 years. A "self-facebook-censure-free" version.

1. - Well, THAT is THE change. Took me a while...
3. - Chances are ... but there's still a long way to go.
4. - Actually, no. Not even IKEA. That's why there's still a long way to go.
5. - One. Spot on. It's dairy- and egg-free "májrizottó" for me :P. (It said cooking, not baking, right? :).)
6. - Kind of...
7. - Definitely...
8. - And yesss...
9. - ...but still not quite there...yet! :)
10. - All in all, this is actually true. I'm Meryl Streep! :)
12-13. - All in all, this is also true. And I make sure every day it is going to be.

14. - In a way, yes. In another way, however, no. But the scale is tipping in favour of yes.

15. - It's a C - the first half of the sentence is true, the second is wrong. I a) don't drink - never have - and b) don't actually get invited to weddings - because I don't really have those friends. See 17. and 18.
16. - Hahaha, you mean THEY are not asking YOU to pay for everything. In that case, it's absolutely true. (And so number 3 and 4 are explained.)
17. - Well...it's getting better...
18. - ...because this IS true.
19. - Oh, boy, I really am :). (ocelot prints are still in the zero-tolerance zone, though)
24. - Definitely not. I'm craving it. It IS good. What is terrifying is everything staying the same. No, thank you.
25. - Story of my life.
26. - The greatest it has ever been....but then, there was plenty of room for improvement, and I mean plenty.
27. - The horror of the first 32 years, to be correct, but yes, I have.

More changes, please and thank you - as Ron Swanson would say. (Well, he would never actually ask for a change, but whatever, you get the point).

Férfiak a családon belüli erőszak ellen - Patrick Stewart

Az Upworthy ismét megtekintésre érdemes bejegyzést tett közzé, amely a közelmúltbeli magyarországi események - egy kétgyermekes édesanya több elkövető általi vélhető megerőszakolása és brutális meggyilkolása esti futás közben - és az ennek kapcsán elindult társadalmi párbeszéd szélsőséges fröcsögés, áldozathibáztatás (megérdemelte, mert felelőtlen volt, amikor sötétben ment futni, és hogy tehette ezt a férjével (!) és a gyerekeivel - What. The. Fuck.?!) és okoskodás fényében igen aktuális.

Egy két fiúgyermekes anyukával folytatott eszmecserénkből is úgy érzem, hogy sokan nem hisznek a változás lehetőségében, pedig a baj éppen az, hogy belekényelmesedtünk a közömbösségbe, elfogadjuk a nézetet, miszerint "úgyis neked kell megvédened magad". Igenis lehet, és kell is változtatni. Azoknak a gondolkodásán is, akikből a meggondolatlanságból vastagon felbugyogó áldozathibáztatás olyan, minden mögött alapvetően meghúzódó, még a meggyőződés tudatossági szintjét is megelőző beállítódásról árulkodik, amely egyértelműen nem is veszi számításba az elkövető előzetes (!) felelősségét, az erőszak nem elkövetésének elvárhatóságát, valamint gyermekeink, az éppen most felnőttekké növő generáció gondolkodásán - különös tekintettel a fiúkra -, hogy később ne kelljen az öntudatlanul rájuk örökített gátlástalanságuktól félelemben élni.

Épp az eset nyomán felkerült posztok között olvastam Curt Cobain szavait: "A nemi erőszak az egyik lehető legborzalmasabb bűncselekmény a világon, és néhány percenként megtörténik. A nemi erőszakkal foglakozó csoportokkal az a baj, hogy a nőket tanítják önvédelemre. Márpedig valójában arra van szükség, hogy megtanítsuk a férfiaknak, hogy ne kövessenek el nemi erőszakot. A probléma gyökerét kell feltárni, és ott kell kezdeni a megoldását."

Tehát mindezekkel összefüggésben néztem meg a felvételt. Bár itt más jellegű erőszakról van szó, a kiszolgáltatottság és az áldozathibáztatás közös pont. Mindig érnek meglepetések, hiszen Patrick Stewart kálváriáját sem ismertem, és őszintén örülök, hogy férfiként kiáll a családon belüli erőszak ellen. Ezeknek a szavaknak a férfiak szájából kell elhangozniuk, hiszen a változás mindannyiunk érdeke - az ő érdekük is. Stewart apjának és családjának története csak egy példa arra a jelenségre, hogy a férfiakra kényszerített hagyományos "férifas" szerepek, a problémáik elhallgatására ösztönzés és az erőszak kultúrájának elfogadása hogyan nyomorítja meg a felnőtt férfiakat is - és teszi pokollá ezáltal nők ezreinek és gyermekeiknek az életét.

"Azok, akik a legtöbbet tehetik megannyi nő és gyermek helyzetének javításáért, valójában a férfiak. Mi vagyunk felelősek a nők elleni erőszak megállításáért. Tehát amit teszek, azt édesanyám nevében teszem, mert akkoriban nem tudtam segíteni neki. Most tudok. ... Tavaly azonban megtudtam valamit apámról, amiről korábban nem volt tudomásom, ... mégpedig azt, hogy 1940-ben, a Brit Expedíciós Haderővel Franciaországban átélt élményei hatására az apám az akkor gránátnyomásnak hívott betegségben szenvedett. ... Ma ezt poszttraumás stressz szindrómaként ismerjük. ... Ma már tudjuk, hogy mi ez, és azt is, hogyan kell kezelni. 1940-ben azonban csak gránátnyomás volt. A katonáknak pedig csak annyit mondtak: szedd össze magad, uralkodj magadon, áll talpra és légy férfi! Egy szakértő ... azt mondta nekem: "Mivel nem kezelték, az apád 1940-ben jelentkező betegsége soha nem múlt el. A gyerekkorodban tapasztalt állapotok, amelyekről beszéltél, tipikus tünetei az ebben a súlyos pszichés és fizikai betegségben szenvedő veteránoknak." Tehát a Refuge-nál anyámért, a Combat Stress-nél pedig apámért dolgozom, és mindkettő egyformán fontos."

"Gyerekként hallottam, ahogy orvosok és mentősök a saját otthonomban azt mondják: "Mrs. Stewart, biztosan csinált valamit, amivel provokálta a férjét. Mrs. Stewart, egy vitához két ember kell." Nem igaz. NEM IGAZ! Az anyám nem tett semmit, amivel ezt kiprovokálta volna, és még ha tett volna is, az erőszak soha nem lehet érvényes választás a férfiak számára!"

Ámen.

Yeah, I wish....