Forever swinging

Nem tudom, hogy más is hasonló érzéssel viseltet-e a körlevelek iránt, mint én, de az az igazság, hogy bármennyire idegesít is, hogy annyi, számomra érdektelen üzenetet kapok, sosem visz rá a lélek, hogy leiratkozzam róluk, mert ki tudja, hátha a következővel érkezik majd egy fontos, érdekes, kihagyhatatlan vagy akár sorsfordító üzenet. És ez végülis ingyenes, nem úgy, mint a lottó, ahol a hasonló csodavárás kemény (és tapasztalatom szerint fölösleges) forintokba kerül; egyedül az olvasatlan leveleim többezer darabra rúgó számát kell elviselnem - mert persze törölni sem szoktam őket.

Ma viszont úgy érzem, hogy megnyertem a körlevél-lottót (ami a szelvényes megoldásban soha nem sikerülne), hiszen egy fantasztikus videóról kaptam értesítést, amit mindenkinek, aki érdeklődik a tánctörténet iránt, érdemes megnéznie.
A Frankie Manning, a swing tánc (lindy-hop) atyjáról készült utolsó dokumentumfilm, Frankie Manning: Never Stop Swinging megnézése után jöttem csak rá, hogy mennyi félinformációról és városi legendáról tudtam már korábban is Frankie-vel kapcsolatban, de itt végre minden a helyére kerül. Csodálatos archív felvételekkel, Frankie, a fia, Chazz és egykori táncosa, Ruthie Rheingold közreműködésével valódi hiánypótló tánctörténeti dokumentumfilm készült, amely teljes közelségbe hozza a bennem például eddig csak tapogatózó benyomásokat Frankie-vel és a lindy-hop kialakulásával kapcsolatban. Jó meggyőződni arról, hogy mindez valóság volt, és nem csak legenda: egy ember kreativitásából egy egész műfaj született, mindenféle hivatalos iskola nélkül, ám iskolává vált és hogy bár sokan azt gondolják, a lindy-hop kizárólag az afro-amerikaiak műfaja, a művészet és a művészek már az 1930-as években sem ismertek faji különbségeket. Jó látni, ahogy Frankie az egész világon bárkit előítéletektől mentesen tanított Európától Ázsiáig, beleértve Magyarországot is. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy 2002-ben én is részt vehettem a hazai workshopon, amit fiával, Chazz-zel együtt tartottak, fantasztikus élmény volt. Persze értékelni talán csak most tudom igazán, én nem lévén swing táncos, ráeszmélve, hogy milyen kulturális örökség része voltam akkor.
És most már az is világos, hogy sok akrobatikus elemet, amelyet ma az akrobatikus rock and rollban használunk, eredeti formájában maga Frankie talált ki. (Ez egy jó 21. századi kvízkérdésre is beváltható információ, rögtön a "Melyik Robert Pattinson leglátogatottabb rajongói weboldala?" kérdés után.)

A leglenyűgözőbb számomra mégis az, hogy Frankie harminc év szünet után tért vissza a tánchoz és 75 évesen még Tony-díjat is nyert (szó bennszakad... áll lees); ez reményt ad, hogy bár a mai világban minden valóban kiszámíthatatlan, ez talán azt is jelentheti, hogy bármi jó is megtörténhet bármikor, akkor, amikor józan ésszel már elképzelhetetlennek tartanád azt. De azért nem árt, ha megadjuk magunknak az esélyt. Kezdetnek, úgy gondolom, megteszi például, ha továbbra sem iratkozom le azokról a bizonyos körüzenetekről:).

Jamming

Egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből ezt a videót. Minden alkalommal, amikor megnézem a "The Office" c. amerikai sorozat 6. évadából Pam és Jim (=Jam, :P) esküvői jelenetét, az egyszerűen tökéletes. (SPOILER!) Egyébként is a legszebb párkapcsolati ábrázolás az övék, amit valaha a képernyőn láttam, de éppen attól hatásos, mert nagyon is hétköznapinak tűnik, ami akár velünk is megtörténhet, pedig egyúttal tündérmesének is beillik. És mégsem, és mégis az. Hogy a tűnődő férfiak értsék, mire gondolok: ha egy nő azt mondja (és sokan mondták), hogy ő is ilyen esküvőt szeretne, akkor valószínűleg arról ábrándozik, hogy úgy nézzenek rá az esküvő napján (és persze máskor is), ahogy Jim néz Pamre a Niagara vízesésnél :). Arra pedig én várom kíváncsian a válaszokat, hogy a férfiak szerint léteznek-e Jimek a valóságban, akik annyira tudnak szeretni, hogy az "A-tervük" egy "esküvő nagyjából azon a napon, amikor megismertem őt", ahelyett, hogy menekülnek az elkötelezettségtől (mindenféle célzás nélkül).

Chris Brown zenéje telitalálat, persze rajtam kívül már mindenki tudta, hogy az ötlet egy valódi esküvői felvételből származik, amit már 45 millióan láttak a YouTube-on, úgyhogy miután rátaltam a forrásra, én is megnéztem.

A táncos énem megkívánja, hogy rögtön felhívjam a figyelmet egy viccesnek szánt, de szerintem inkább találó és igényes paródiára, már csak a tánc miatt is érdemes rákattintani.

Persze ettől még számomra a "Jam" jelenet marad az örök elsőszámú, remélem, egyszer majd nemcsak a képernyőn.

Bizarr

Ma Nőnap van, és ez a tény egész addig elkerülte a figyelmemet, amíg egyik 8 éves tanítványom meg nem jelent a délutáni táncórán egy rakás virág kíséretében. Azon már túlléptem, hogy nekiálljak azon tűnődni, vajon miért viseltetek tökéletes közömbösséggel eme ünnepnap iránt, hiszen ha csak arra gondolok, hogy az elmúlt 29 évben hányan érezték fontosnak felhívni a figyelmemet a tényre, miszerint tulajdonképpen én is nő vagyok, nem is nagyon kell tovább bogoznom a szálakat. De mégis, akkor is, ha tudom, hogy ez egyáltalán nem volt így ideális, elképesztően bizarrnak tartom, hogy alsós kislányoknak a fiú osztálytársaik tanári utasításra egyenvirágot osztogatnak „Nőnap” alkalmából. Értem én, hogy a nők iránti tiszteletre történő korai nevelés lenne a cél, de mivel a fiúk semmiféle választ nem kapnak arra a kérdésre, hogy miért is kell nekik virágot adniuk a lányoknak azon kívül, hogy március 8-a Nőnap, tehát ilyenkor ezt kell/illik tenni, illetve még az előítéletektől mentes kislányok sem értik, hogy valójában minek szól az ünneplés, úgy ez a cél meglehetősen távolinak tűnik. Elképzelhető, hogy ma már másképp van, de az én gyerekkoromban bizony semmiféle kontextusba nem helyezték ezt a nagy virágosdit, az alsó tagozatban néhány évig mindig kaptam egy szál, a Tanítónénik (!) által bevásárolt jácintot vagy szegfűt, általában kínos feszengések közepette egy olyan osztálytársamtól, akivel egyébként – jó alsóshoz illően – fújtunk egymásra; de ha éppen egy kisfiú egy olyan kislánynak adta is a virágot, aki történetesen tetszett neki, akkor aztán jöttek a megfelelő korosztályos beszólások.

Én személy szerint akkor nem értettem, hogy miért ünnepelnek engem valamiért, amiről nem tehetek, hiszen éppen csak úgy esett, hogy lánynak születtem. Persze, mondhatnánk, hogy a születésnapi vagy névnapi ajándékért sem kell „megdolgozni”, de ezekkel az alkalmakkal egy gyerek is könnyen tud azonosulni, hiszen érti, hogy az ő születésnapjáról, az ő nevéről, vagyis az őt lényegileg meghatározó eseményekről, végső soron róla van szó azon a napon. De hogy érti meg egy 8 éves kislány, hogy mit jelent nőnek lenni? Miért nem magyarázzák el ezt az eseményt a kisiskolásoknak az ő szintjükön, hogy értsék, jó dolog a lányokat tisztelni, udvariasnak lenni velük, a lányok pedig fogadják örömmel az ilyen odafigyelést? Hogy mindkét fél előnyére válik, ha egy férfi tiszteletet mutat a nők iránt, amennyiben azzal a nők nem élnek vissza? Hogy nemcsak azzal hívhatja fel magát egy fiú, ha megdobálja vagy megrugdossa osztálytársnőjét, és hogy ha egy fiú kedves egy lányhoz, akkor a lánynak nem feltétlenül kell elutasítóan viselkednie vele? Hogy a figyelmesség – csak azért, mert külön napot jelöltek ki rá a naptárban-, nem csak a nőket illeti meg, illetve hogy évi egy szál vágott virággal (de cserepessel sem!) nem lehet kipipálni a másik ember iránti figyelmességet, és hogy ez az „ünnep” egyáltalán nem erről szól, amit pedig mi kisgyerekként valószínűleg egyetlen tanulságként vontunk le a sok kínos nőnapi élményből.

Olyan nagy felelőssége lenne ebben éppen azoknak a Tanítónéniknek (mert ugye még ma is túlnyomórészt belőlük áll az alsós tanári kar, a Tanárbácsi ritka, mint a fehér holló), akik - az én tapasztalataim szerint – csak megveszik a virágokat – a fiúk helyett, hagy ne kezdjem azzal, hogy miféle nevelési cél valósul meg már ebben az egy mozzanatban a kívánt hatás helyett – és igyekeznek túl lenni az egész hercehurcán, amiből a „szegény kicsi gyerekek úgysem értenek egy szót sem”. Ha már ragaszkodunk ehhez a hagyományhoz, akkor talán a Tanítónénik elmehetnének együtt a fiúkkal a piacra az első óra előtt, ha erre van mód, hogy a gyerekek érezzék, ők tesznek valamit, aminek egy társuk majd örülni fog. Azt ugyan nem tudom, hogy hogyan lehet alsós fiúkat motiválni ilyesmire, de lehet, hogy a kötelező virágos kör helyett egy beszélgetős osztályfőnöki óra látványosabb eredményekkel kecsegtetne.

Apropó figyelmesség, ne feledkezzünk meg azokról a fiú-és férfitársainkról sem, akik épp ma ünneplik a születésnapjukat vagy volt szerencséjük a Zoltán nevet kapni a keresztségben, úgyhogy boldog születés- és/vagy névnapot Nekik!

Nem kell havat lapátolni!

Itt ülök egy háromemeletes lakástömb első emeletén, hallgatom, ahogy a házmester takarítja odalent a frissen esett havat, és hirtelen minden porcikámat átjárja a végtelen hála érzése: imádok lakásban élni!!! Időről időre megszilárdul bennem a meggyőződés, és mindig a hólapátoláshoz hasonlóan jelentéktelennek tűnő dolgok okozzák a katarzist. Lehetséges, hogy valóban ezek azok az események, amelyek az „élet apró örömei” kategóriába tartoznak, ám épp ezért, látszólagos jelentéktelenségük ellenére hatalmas fontossággal bírnak.

A kertes házban eltöltött 25 év után már több mint 4 éve vagyok elégedett lakáslakó, és bár a gyerekkorom több szempontból sem volt ideális, már tudom, hogy akkor sem vágynék egy kertvárosi/vidéki családi építménybe, ha minden tündérmesébe illően alakult volna korábban. Nézzük csak: A lakás első és legfontosabb előnye a kitermelhető rezsiköltség. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy gyönyörű, viszonylag csendes, de jól frekventált helyen sikerült albérletet szereznünk, egy téglaépületben, amelyben minden lakásnak önálló fűtése van, tehát sok szempontból szerencsém is van. De a lényeg nem változik: a lakásban van esély a költségek megteremtésén túlmutató célokért is dolgozni napi 8-12-14 órát.

Kettes számú előny: nem túl kicsi, de nem túl nagy élettér, amelynek takarítása emberi léptékkel mérve is kivitelezhető. Persze az is igaz, hogy mivel a nap nagy részében nem vagyok otthon, nem is kellene nagyobb lakás, viszont a takarítás így is embert próbáló feladat, ha azt szeretném, hogy minden helyiség normálisan nézzen ki. Nem is mindig sikerül, de legalább érvényes kísérleteket tudok tenni rá, nem úgy, mint egy családi házban, amelynek a jelenlegi (és jövőbeli) életformám mellett kizárólag egy bejárónővel lenne esélye a túlélésre.

Harmadszor: a lakás a fővárosban van!!! Rendkívül fontos tulajdonság, mondhatni verhetetlen, ezért aztán inkább a nulladik helyre kívánkozik (mint A kis herceg a kedvenc könyveim 12-es listáján), mert besorolhatatlan egy ilyen összeállításba. Egyszerűen imádom a várost; a belváros, a szupermarketek vagy a repülőtér közelségét, hogy van éjszakai tömegközlekedés és minden film, amely Magyarországra érkezik, biztosan látható majd valamelyik moziban, mégpedig a hazai bemutató napján. Szerencsére a városi léttel azonosított negatív jellemzőket elkerülöm ezen a környéken, bár számomra a repülőgépek zaja is zene, úgyhogy nem hiszem, hogy bármi eltántoríthatna a fővárostól. Esetleg London.

Negyedszer: nincsen kert, járda, bejáró, hozzánk tartozó utcarész, amelyeket gondozni kell, illetve nem kell kutyát tartani ahhoz, hogy megvédjük az értékeinket (a biztonsági zárakon túl, természetesen). A félreértés elkerülése érdekében: imádom az állatokat, különösen a kutyákat (a növények szeretetébe inkább ne menjünk bele), de sosem volt elég időm arra, hogy a hozzájuk méltó módon foglalkozzak bármilyen állatkánkkal, ezért ellenkezem. Gyerekkoromban pedig természetesen ki nem állhattam az ingerküszöböt messze meghaladó, végeláthatatlan mennyiségű gazolást, ásást, ültetést, kapálást, gyümölcsszedést…a hólapátolásról nem is beszélve! Így tehát jogosnak tűnik, hogy örömmel tölt el ezen tevékenységek teljes kiiktatása az életemből, és az is. A jelenlegi árak és minőség mellett természetesen nagyon hiányzik a kertből leszedett gyümölcs és zöldség, de így is bőven a lakás felé billen a mérleg nyelve.

A teljesség érzéséhez már csak egy, nagyon fontos tulajdonsága hiányzik ennek a lakásnak: hogy a sajátom legyen:).

Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát….

Tegnap – lányos zavaromban – meggondolatlanul leteremtettem talán egyetlen Olvasómat, amiért megkereste a blogomat, és most lelkiismeret-furdalásom van. És főleg azért, mert még segített is a linkek beszúrásával, én pedig csak mérgelődni tudtam, bár igazából csak zavarban éreztem magam.

Ez a blogírás még mindig olyan skizofrén dolog számomra, mert egyrészt persze mindenki szereti hallatni a hangját (vagy legalábbis abban az illúzióban élni, hogy mások is olvassák a gondolatait), másrészt szeretne mindenkinek elmondani olyasmiket, amiket nem mondhat el senkinek. Így a blog kitűnő intézmény a terjeszteni kívánt eszmék továbbítására, másrészt viszont, ha arra gondolok, hogy esetleg ismerőseim olvassák a személyesebb bejegyzéseket, az egyáltalán nem esik jól. Amiből azt a következtetést vonom le, hogy a belső elmélkedéseknek megmarad a hagyományos napló (amit sosem írtam, és ezután sem fogok, tehát az elmélkedés marad gondolati tevékenység – esetleg piszkozatként megírom őket, de nem publikálom, tehát lesz egy online-hagyományos naplóm), ide pedig felkerülnek a praktikusabb témák. És gondolatok is:). Meglátjuk. Addig is remélem, hogy eddig valószínűleg egyetlen Olvasómat nem tántorítja el a további követéstől a tegnapi incidens.

Egyszerűen döbbenetes...

...kritikák az Egyszerűen bonyolult című filmről. Azt hittem, hogy kedvenc Filmklubos tollforgatónk írását már nem lehet felülmúlni szubjektivitás tekintetében, de az Indexnek még ez is sikerült. Kritikán aluli, sajtómegjelenéshez tökéletesen méltatlan vulgáris szókincs és az elfogulatlan szakmai értékelés teljes hiánya jellemző rá. A Filmklubon legalább nem kellett a kritikus mélyen szántó véleményét annak nyerseségében olvasni, miszerint "szarok rá, hogy...", ésatöbbi, ésatöbbi. Sajnálom, de ezek után nem tudok komolyan venni egy ilyen fröcsögő irományt, de semmi olyasmit sem, amiből úgy érzem, hogy valakinek savanyú a magyar szőlő.

Mindkét magyar "kritikusnak" ugyanaz a problémája: Nancy Meyers filmje egy szerencsétlen hazánkbéli számára elérhetetlen mázas álomvilágban játszódik, és itt nagyjából meg is torpannak az írás hátralévő részére. A gazdag környezet az Egyszerűen bonyolultban egyáltalán nem eltávolító, sőt, mivel a történetben ennek semmiféle jelentősége sincs, nem értem, hogy miért ezen akadtak fenn a kritikusok, olyannyira, hogy teljesen elkerülte a figyelmüket a film valódi tartalma. Csak azt érzem az írásokat olvasva, hogy szerzőiknek nagyon savanyú a szőlő, amiért a főszereplő (dollár)milliós környezetben kénytelen szembenézni egy életszakasz párkapcsolati válságával, miközben másoknak (például nekünk, a magyar nézőknek) szoba-konyhás lakáskában, hónapról hónapra tengetve életüket kell ugyanezekkel a problémákkal megbirkózniuk. Csakhogy a film lényege éppen az, hogy a környezet nagyjából mindegy, hiszen a válás, a párkapcsolati és családi dilemmák mindenkit, mindenhol utolérnek, és a szereplők helyzetét semmivel sem könnyíti meg az, hogy milyen anyagi háttérrel rendelkeznek. Mondom: semmivel. Ezért nem értem egyik kritikát sem, hiszen egy szellemesen megírt, és a vicces jeleneteknél jóval többet tartalmazó filmről van szó. Pedig vicces jelenetek is vannak benne, nem is kevés - és semmiképpen sem csak egy.

Egy vélemény szerint, ha az Egyszerűen bonyolult dramedy, akkor több benne a "dram", mint az "edy", és ezzel én maximálisan egyet tudok érteni. Teljes félreértés övezi ezt a filmet a két magyar kritikában, ami vélhetően a Nancy Meyersszel kapcsolatos előítéleteknek köszönhető, ráadásul milyen élvezetes lehet dagonyázni a most is fantasztikus alakításokat nyújtó, kiváló színészeket is pocskondiázó negatív kritikában - úgy tűnik ugyanis, hogy ez a fő célja mindkét írásnak. Elismerem, hogy kevés a - csakis művészi értéket feltornázó - meztelen megerőszakolós jelenet a szemből kicsorduló és arcon végigfolyó könnycseppel nagyközeliben, de ezek hiánya nem eredményez feltétlenül rossz filmet. A kritikák pedig úgy gondolják, hogy de. De nem.

Streep, Baldwin és Martin is azt állította, hogy forgatókönyvei miatt szeretnek Meyersszel együtt dolgozni, azok ugyanis annyira kidolgozottak és jól felépítettek, hogy minden szónak jelentősége van. És valóban, sehol egy fölösleges szócséplés, minden mondatnak súlya van. Csak hogy érzékeltessem: a moziban a közönség olykor annyira nevetett egy-egy poénon, hogy lemaradt a következőről, mert jó pár másodpercig nem lehetett hallani, amit a vásznon mondanak. Lendületes, friss és az intelligenciánkat sem sértő sztoriról van tehát szó, amely minden korosztályba tartozó nézőt érinthet, aki családban él. A problémák nagyon is életszerűek, akár egy többszáz négyzetméteres házban, akár a nagy magyar ugaron történnek. A dilemma, hogy a volt férj vagy az új udvarló mellett döntsön Jane, nyomasztó, még akkor is, ha vígjátékot készítettek belőle, mert nagyon sokak életére hatással van ez a döntés, nem is beszélve arról, hogy a kételyeket eredményező pszichológiai folyamatokat is érzékletesen mutatja be a film, így indoklást is kapunk arra, hogy miért is ekkora probléma Jane-nek a választás.

És ha valaki a film megtekintése után még mindig úgy érzi, hogy a főszereplőnő legnagyobb problémája az, hogy ránézésre is szupermarket méretű házát hogyan bővítse ki, azt őszintén sajnálom. Vagy lehet, hogy irigyelnem kellene, amiért még soha nem történtek vele a filmbeliekhez hasonló események, amelyekben ráismerhetne a valódi témára. Mindenesetre én akkor sem tudom irigyelni.

A filmet pedig csak ajánlani tudom, eredetiben és magyar hanggal egyaránt, hiszen a sokévi gyakorlattól eltérően fantasztikusra sikerült a szinkron. Bánsági Ildikó Meryl Streep minden rezdülését visszaadja, Csankó Zoltán pedig maga Alec Baldwin, és ha valaki nem érti tökéletesen az angolt, ne a feliratot böngéssze, hanem bátran üljön be a szinkronizált változatra, mert a poénok így sokkal nagyobbat ütnek majd.

Filmklubos kritika: itt
Indexes kritika: itt

Gondolatok egy filmkritikáról

Cinema híján megvettem a Vox mozimagazint, remélve, hogy a várva-várt új Meryl Streep darabról találok benne valamit. Ez sajnos nem történt meg, viszont beleütköztem egy nem várt meglepetésbe: a szerkesztők fél oldalt szenteltek a Catherine Deneuve főszereplésével készült Karácsonyi mesének. Vagyis ez csak a francia címe (Un Conte de Noel), a magyar cím a Vox tanúsága szerint Karácsonyi történet. Ugyan a kritika szerzője nem átall elidőzni a közhelyes címválasztáson, úgy tűnik, hogy a kritikaírásnak legalább annyi buktatója lehet, mint egy egész estés nagyjátékfilm elkészítésének.

Szerzőnk a címen túl kritizálja a hosszúra nyújtott játékidőt, és a meglehetősen alacsony értékelést – 50% - a rendezés számlájára írja, kiemelve a pozitívumokat: a forgatókönyvnek vannak erős pillanatai és a francia színjátszás színe-java képviselteti magát.
Itt azonban megakadok, és azonnal elkezdek méltatlankodni, méghozzá a következő gondolaton: „…ráadásul kiderül, hogy a szigorú családfőnek számító anya (Catherine Deneuve ridesége jól jön a szerephez) halálos betegségben szenved.” Bluuuuuurgh! Lehet, hogy a filmkritikusok sem ismerhetik még a nagyok munkásságát sem maradéktalanul, de ha Szerzőnk birtokolna emléknyomokat Deneuve olyan filmjeiről, mint például az Aprés lui vagy a Változó idők, tudná, hogy Catherine nem csak a 20 éves korabeli Nap szépe-féle karaktereket képes megjeleníteni, és ami még fontosabb, nem azonosítaná ezt a 45 évvel ezelőtti szerepet Catherine Deneuve-vel, az emberrel. Nyilvánvalóan én sem vagyok Cath kebelbarátja, tehát nem ismerhetem őt, de éppen ezért más sem jelentheti ki teljes meggyőződéssel, hogy rideg. Főleg nem egy filmkritikus, aki egy színésznek legfeljebb a játékát és az általa megjelenített érzelmek skáláját minősítheti, nem pedig azt, hogy a kritikus által valósnak vélt tulajdonságai mennyire „jönnek jól” egy-egy szerephez. Különösen zavaró ez egy olyan színésznél, aki megérdemli, hogy a hivatásosok tisztában legyenek a karrierjével, és ne ilyen sablonos, megkövesedett, ráadásul teljesen félrevezető sztereotípiával illessék annak az egyetlen kritikának az egyetlen mondatában, amelyet a többéves átlaggal a magyar mozikba kerülő új filmjének szentelnek.

Legyen már annyi elegancia valakiben, hogy ha alaposabb ismeretekkel nem rendelkezik, akkor a nyilvánvalóan lejárt és kiszámítható közhelyet kihagyja a megszólalásából. Olyan ez, mint egy sablonos film, amelyet nézve az ember a fejét kapkodja a kiszámítható „fordulatok” láttán, és azon tűnődik, hogy a készítők vajon teljesen hülyének nézik-e a közönség tagjait. Nekem a cikk idézett mondatánál is pontosan ez volt az érzésem. Nem baj, ha a kritika írója leküzdi ellenállhatatlan vágyát arra, hogy felvilágosultsága bizonyítékaként a kézenfekvőnek tűnő közhelyet belezsúfolja a cikkbe, és kimarad az a zárójeles félmondat. Mi, rajongók inkább fogjuk értékelni ezt, mint a „ne, már megint” élményt okozó, századszorra elpuffogtatott kliséket.

U.i.: Az 50% pedig akkor is kevés, ha a rendezésre vonatkozó meglátásokkal egyetértek, méghozzá pusztán abból az okból, hogy az Újhold is 50%-ot kapott, miközben a főszerkesztő kötelességének érezte, hogy decemberi jegyzetét a következő figyelmeztetésnek szentelje: az Újhold egyszerűen ROSSZ FILM. Így, nagybetűkkel. Márpedig akkor a Karácsonyi mese/történet nem lehet 50%.