Cinema híján megvettem a Vox mozimagazint, remélve, hogy a várva-várt új Meryl Streep darabról találok benne valamit. Ez sajnos nem történt meg, viszont beleütköztem egy nem várt meglepetésbe: a szerkesztők fél oldalt szenteltek a Catherine Deneuve főszereplésével készült Karácsonyi mesének. Vagyis ez csak a francia címe (Un Conte de Noel), a magyar cím a Vox tanúsága szerint Karácsonyi történet. Ugyan a kritika szerzője nem átall elidőzni a közhelyes címválasztáson, úgy tűnik, hogy a kritikaírásnak legalább annyi buktatója lehet, mint egy egész estés nagyjátékfilm elkészítésének.
Szerzőnk a címen túl kritizálja a hosszúra nyújtott játékidőt, és a meglehetősen alacsony értékelést – 50% - a rendezés számlájára írja, kiemelve a pozitívumokat: a forgatókönyvnek vannak erős pillanatai és a francia színjátszás színe-java képviselteti magát.
Itt azonban megakadok, és azonnal elkezdek méltatlankodni, méghozzá a következő gondolaton: „…ráadásul kiderül, hogy a szigorú családfőnek számító anya (Catherine Deneuve ridesége jól jön a szerephez) halálos betegségben szenved.” Bluuuuuurgh! Lehet, hogy a filmkritikusok sem ismerhetik még a nagyok munkásságát sem maradéktalanul, de ha Szerzőnk birtokolna emléknyomokat Deneuve olyan filmjeiről, mint például az Aprés lui vagy a Változó idők, tudná, hogy Catherine nem csak a 20 éves korabeli Nap szépe-féle karaktereket képes megjeleníteni, és ami még fontosabb, nem azonosítaná ezt a 45 évvel ezelőtti szerepet Catherine Deneuve-vel, az emberrel. Nyilvánvalóan én sem vagyok Cath kebelbarátja, tehát nem ismerhetem őt, de éppen ezért más sem jelentheti ki teljes meggyőződéssel, hogy rideg. Főleg nem egy filmkritikus, aki egy színésznek legfeljebb a játékát és az általa megjelenített érzelmek skáláját minősítheti, nem pedig azt, hogy a kritikus által valósnak vélt tulajdonságai mennyire „jönnek jól” egy-egy szerephez. Különösen zavaró ez egy olyan színésznél, aki megérdemli, hogy a hivatásosok tisztában legyenek a karrierjével, és ne ilyen sablonos, megkövesedett, ráadásul teljesen félrevezető sztereotípiával illessék annak az egyetlen kritikának az egyetlen mondatában, amelyet a többéves átlaggal a magyar mozikba kerülő új filmjének szentelnek.
Legyen már annyi elegancia valakiben, hogy ha alaposabb ismeretekkel nem rendelkezik, akkor a nyilvánvalóan lejárt és kiszámítható közhelyet kihagyja a megszólalásából. Olyan ez, mint egy sablonos film, amelyet nézve az ember a fejét kapkodja a kiszámítható „fordulatok” láttán, és azon tűnődik, hogy a készítők vajon teljesen hülyének nézik-e a közönség tagjait. Nekem a cikk idézett mondatánál is pontosan ez volt az érzésem. Nem baj, ha a kritika írója leküzdi ellenállhatatlan vágyát arra, hogy felvilágosultsága bizonyítékaként a kézenfekvőnek tűnő közhelyet belezsúfolja a cikkbe, és kimarad az a zárójeles félmondat. Mi, rajongók inkább fogjuk értékelni ezt, mint a „ne, már megint” élményt okozó, századszorra elpuffogtatott kliséket.
U.i.: Az 50% pedig akkor is kevés, ha a rendezésre vonatkozó meglátásokkal egyetértek, méghozzá pusztán abból az okból, hogy az Újhold is 50%-ot kapott, miközben a főszerkesztő kötelességének érezte, hogy decemberi jegyzetét a következő figyelmeztetésnek szentelje: az Újhold egyszerűen ROSSZ FILM. Így, nagybetűkkel. Márpedig akkor a Karácsonyi mese/történet nem lehet 50%.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése