2010. január 3., vasárnap

Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát….

Tegnap – lányos zavaromban – meggondolatlanul leteremtettem talán egyetlen Olvasómat, amiért megkereste a blogomat, és most lelkiismeret-furdalásom van. És főleg azért, mert még segített is a linkek beszúrásával, én pedig csak mérgelődni tudtam, bár igazából csak zavarban éreztem magam.

Ez a blogírás még mindig olyan skizofrén dolog számomra, mert egyrészt persze mindenki szereti hallatni a hangját (vagy legalábbis abban az illúzióban élni, hogy mások is olvassák a gondolatait), másrészt szeretne mindenkinek elmondani olyasmiket, amiket nem mondhat el senkinek. Így a blog kitűnő intézmény a terjeszteni kívánt eszmék továbbítására, másrészt viszont, ha arra gondolok, hogy esetleg ismerőseim olvassák a személyesebb bejegyzéseket, az egyáltalán nem esik jól. Amiből azt a következtetést vonom le, hogy a belső elmélkedéseknek megmarad a hagyományos napló (amit sosem írtam, és ezután sem fogok, tehát az elmélkedés marad gondolati tevékenység – esetleg piszkozatként megírom őket, de nem publikálom, tehát lesz egy online-hagyományos naplóm), ide pedig felkerülnek a praktikusabb témák. És gondolatok is:). Meglátjuk. Addig is remélem, hogy eddig valószínűleg egyetlen Olvasómat nem tántorítja el a további követéstől a tegnapi incidens.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése