I love a Cabaret!

Ma este Megasztár klubkoncert, alig várom!!! Legfőképp azt remélem, hogy Szíj Melindától a Cabaret-t vagy az All That Jazzt is hallhatjuk, persze mindent szívesen hallgatok tőle. Addig ismételek:P.
Először is ezzel:



És természetesen Lizával: http://www.youtube.com/watch?v=moOamKxW844&feature=related
(A filmrészleteket nem lehet beágyazni, de muszáj eredetiben látni!)

Végül az egyik kedvenc előadásommal, imádom, ahogy Natasha énekli ezt a dalt:

Sál, kérem, SÁL!

A derékmelegítő pár évvel ezelőtti megjelenése igencsak kiverte nálam a biztosítékot, amikor a nyilvánvaló hőmérsékleti és kevésbé nyilvánvaló esztétikai tényezők miatt már szintén sok éve próbáltam megfelelő hosszúságú felsőket vásárolni, sikertelenül. Milyen egyszerű lenne - gondoltam én - normális derékhosszú pólókat és pulcsikat gyártani, mindjárt nem lenne szükség derékmelegítőre. De hát nem úgy van az, ugye, mert amíg rövid pólóban derékmelegítővel trendi az ember, addig az ugyanolyan hőszigetelési és hájrejtési funkciókkal bíró hosszú derekú felsőkben divatjamúlt...

Sajnos azonban én már csak ilyen vagyok, még ha trendivé válási kényszeremben engedtem volna is valaha a nyomásnak, XS-es méret híján soha nem lehetett opció a veséim önkéntes lefagyasztása. Volt idő, hogy sálat tekertem a derekamra (pre-derékmelegítős idők), aztán a derékmelegítőkkel együtt újra megjelentek a normális hosszú felsők, így sosem volt rá szükségem. Ahogy látom, most újra virágzik a derékmelegítő-ipar, amivel már úgy-ahogy megbékéltem. Ámde...ma láttam e remek darabok mellett egy érdekes formájút is, amelyen a felirat fennen hirdette, hogy "nyakmelegítő". Na, gondoltam, elmentek a francba, azt nem úgy hívják, hogy sál???

Persze nem, a nyakmelegítő még csak véletlenül sem egyenlő a sállal, az ugyanis a derékmelegítőhöz hasonló tapadós, nyakformára kialakított ruhadarab. Csak azt nem tudom, hogy a ma látott rondaokkersárga példányt ki fogja egy öltözék kiegészítőjeként hordani (mint a derékmelegítőt), ha pedig úgyis leveszi, akkor miért is nem jó a sál? Most majd megint kimegyek a divatból azzal, hogy sálat hordok. Pedig épp 3 napja kaptam egy körkörös darabot, ami elvileg hiper up-to-date, vagyis épp jó időben lettem volna nagyon menő...ha nem szól közbe 3 nap után a nyakmelegítő:P.

Előkarácsonyi meglepetés - nekem

Az utolsó karácsonyi WAMP-on sikerült beszereznem az eddigi legjobban tetsző darabokat, talán kezdek belejönni a "művészpiaci válogatásba" :).

Kedvenc tervezőim munkáit természetesen most is megcsodáltam, amit nagyon élveztem, illetve három enzimmel elcsábultam egy gyömbéres fehércsoki mousse-ra, ami viszont hiba volt. A mérleg persze abszolút pozitív, annyi csodás árut láttam, és még gyerekkorom is megidéződött a Hupikék Törpikék "Asztronautörp" című könyvecskével.

Persze az előző évezredben, amikor én gyerek voltam, még "Pilótörp" névre hallgatott (köszi az infót, Á.), és a mostani klasszikus képeskönyvivel ellentétben képregényes formátumú volt, de a grafika szerencsére ugyanaz maradt. Mindössze kedvenc párbeszédemet nem találtam meg benne:

• "Messze vagyunk még, Törpapa?"
• "Mindjárt ott vagyunk."
• "Messze vagyunk még, Törpapa?"
• "Már nem sok, bírjátok ki!"
• "És most, messze vagyunk még, Törpapa?"
• "Most már messze!"

:)

Ami a vásárlást illeti, már készültem önmagam megajándékozására, hiszen a Zagabótól egy korábban megrendelt, teljesen egyedi darabot hoztam el, illetve a GomBolt ékszerei között szerettem bele egy fülbevaló-gyűrű együttesbe, ami véletlenül nagyon jól illik az új felsőmhöz. Ugye?

Mivel van már ebből a szabásból egy szürke és egy fekete felsőm is, az utóbbi színt pedig nálam elég nehéz überelni, nem gondoltam volna, hogy épp a színes lesz a kedvencem. Még csak kétszer próbáltam fel, de már most folyton ezt szeretném viselni. Úgyhogy holnap ebben az összeállításban kezdek! A hangjegyes ékszerek pedig...rám néztek, és tudtam, hogy engem vártak. Mondom, kezdek belejönni :).

Lost in Translation

Hihetetlen, hogy a szinkronizált filmek feliratos verzióját nagyítóval kell vadászni a mozikban, főleg, ha egy animációs darabról van szó, amit ugye a közhiedelem szerint leginkább gyerekek néznek meg. Pedig nem. Így is a MOM vagy az Aréna Pláza mozijaiba kell menni, ha eredeti hangra vágyom, most azonban kiderült, hogy pár héttel a bemutató után például a Gru feliratos változatának bottal üthetem a nyomát. Vagyis Csepelig azért már végképp nem fogok érte hóban-fagyban elutazni, hogy egész napos program kerekedjen egy másfél órás filmből.

Én is ilyen leszek, ha nem találok feliratos változatot

Volt egy időszak, amikor még úgy ahogy megbékéltem a szinkronnal, de az utóbbi pár hónapban a sikítófrász kerülget, ha kiderül, hogy egy filmet nem tudok eredetiben megnézni. Ha már beszél valaki egy másik nyelvet, kihasználhatná, hogy annak minden közvetítő erejével szól hozzá egy eredeti nyelven megírt alkotás; főleg, ha ez a nyelv az angol, ami a külföldi filmek jelentős részének is nyelve. Ráadásul a külföldieknek is ez az egyetlen megoldás a mozira, ha Magyarországon tartózkodnak, tehát talán joggal várom el, hogy mindig legyen elérhető feliratos verzió. A jó szinkron még hagyján lenne, de a mostaniak szörnyűségével együtt az élmény nagy része elveszik a magyar hanggal. Ezért még a magyar szöveg kárpótolhatna, ami persze nagyon sokszor szenzációs, viszont azt a feliraton is látom és gyönyörködhetek benne.


Így aztán marad a félmegoldás, és örülök annak, hogy így a nagyvászon vetítések lecsengése idején a Puskinba is jutott egy kópia, még akkor is, ha szinkronos; és ezeket az előnyöket kidomborítva megnézem ott a filmet. Igaz, hogy az animációs mozik szinkronja azért még mindig jóval magasabb színvonalú, mint a "felnőtteknek szóló" filmeké - a bébiételekhez hasonlóan, anyagi nehézségek ide vagy oda, arra még ebben a szakmában is odafigyelnek, hogy a gyerekek minőséget kapjanak -, de azért némi hiányérzetem így is marad. Amit majd pótolok DVD-ről a számítógépem képernyőjén, és megpróbálom ebből, illetve a nagyvásznon látott magyar verzióból összetenni a "moziélményt". Vagy valami olyasmit.

You've gotta be kidding me, right?

Muszáj volt újra megnéznem, hogy jól emlékszem-e. Íme, a 2010-es évre kiadott tejcukormentes termékek TELJES listája:

http://holisztikus.blogspot.com/p/laktozmentes-elelmiszerek-listaja.html

Ugye ez egy VICC??? Jól értsem, hogy egyetlen baromfiból készült sovány húskészítmény sincs közte, viszont az Univer majonéz, amitől nyomdafestéket és ételekről szóló blogbejegyzést nem tűrő tüneteim lettek - összetéveszthetetlen laktóz-reakció - bezzeg szerepel rajta!!! Nem elég, hogy bármilyen termék, amit megveszek, és NINCS rajta feltüntetve semmi tejszármazék, még az ALLERGÉNEK KÖZÖTT SEM, az előbb említett hatást váltja ki, de még a hivatalos listára is tesznek olyat, amitől rögtön rohan az ember (vagyis nem rögtön, hanem valószínűleg órákkal később, a legalkalmatlanabb pillanatban lesz rosszul), miközben egy csomó, hivatalosan is laktózmentes termék hiányzik róla. Például a Magic Milk túrórudi (pedig az egyetlen életmentő az édességabsztinenciában) vagy a laktózmentes medve sajt.

És hol a fenében van végre egy társaság, érintettekből vagy szakemberekből álló közösség vagy fórum, ahol valódi válaszokat kaphatok a kérdéseimre??? Egyetlen halvány utalás van valamilyen tejcukor-érzékenységgel foglalkozó orvosi társaság létezésére, de szintén VICC, hogy csak cím és egy vonalas telefonszám van megadva az elérhetőségnél, honlap sehol. Kissé kőkorszaki. Az édesség mindennemű formájáról való lemondással járó frusztrációm pedig egyre növekszik, és a sok félinformáció, meg tejet elvileg nem tartalmazó Ricinus-utánzat nem segít. Grrr...

Babák, pasik és a harmadik X

Úgy látszik, így a harmadik X közeledtével feldúsulnak az ember életében a babás események. Csak épp a legnyilvánvalóbbnak tűnő módon nem, viszont mindenhogy máshogy igen. Ezért aztán a korommal való megbékélés mellett azt is sürgősen meg kell tanulnom, hogy hogyan reagáljak a babahepöningekre. Ma például egyik tanítványom anyukája jelent meg az egyhetes kisöcsivel, én pedig bőszen sütögettem ki az agyi idegpályáimat, hogy rátaláljak arra, amit ilyenkor illik/szokásos/természetes mondani. Nem sikerült. Megkérdeztem, hogy hogy hívják, és hogy mi a neve, és őszinte csodálattal mosolyogtam rá, de az egyébként igen magától értetődő "gratulálok" szó egyszerűen csak nem jutott eszembe. Még csak véletlenül sem. De majd beletanulok. Valahogy úgy is érzem, hogy harminc fölött nincs tovább kibúvó, muszáj, hogy ez is az életem részévé váljon - még ha egyelőre csak mások babáiról van is szó.

Nade...az egész agymenés ott kezdődött, hogy hazafelé jövet elgondolkodtam, nekem nincsenek olyan barátaim, akik meglepetéspartit rendeznének egy olyan jelentős esemény jóvoltából, mint a harmadik X. Pedig ketten is vagyunk...vagy talán éppen emiatt. A lényeg, hogy innen a gondolataim gyorsan a szűk (nagyon!) családomra terelődtek, akik valószínűleg egy ugyanolyan sms-sel fogják elintézni ezt a születésnapot is, mint a többit...és akkor belém hasított az érzés, életemben először, hogy milyen lehet 30-on túlinak lenni. Hirtelen nagyon öregnek éreztem magam. Már három évtizede élek, és ez megrémiszt. Mert ez már felelősség. Mintha 30 felett már valóban nem lennének kifogások, el kell számolni azzal, hogy mire vitted, vagy fogod még. Ilyenkor még utat keresni pedig valahogy már nem tűnik legitimnek. És hát mondanom sem kell, nem állok valami jól ezügyben.

Természetesen nem is kellett sokat várnom, hogy az élet újra arcomba nyomja lemaradásom tényét. A buszon sikerült ugyanis egy idős hölgy és egy roma fiatal(os)asszony mögé leülnöm, akik fennhangon beszélgettek. Az első mondat, amit utóbbi tolmácsolásában elkaptam, a következő volt:

"A két lány majdnem egyszerre lett terhes, három hónap van a két kicsi között. Most 5 évesek."
Erre jött a kontra előbbitől, hogy
"Én is mondom mindig a fiamnak, hogy itt lenne már az ideje! Hát most 35 éves, mire 20 éves lesz a gyerek, ő 60, ha még sokáig gondolkodik."
Éljen, jobbegyenes a gyomorba, köszönöm szépen, többi harmincon felüli (leendő) gyermektelen társam nevében is. Nade, nincs ám vége a történetnek, mert rövidesen az is kiderült, hogy
"Az én fiam mindig azt mondja, hogy majd jön, amikor jönnie kell."
Mint megtudtam, ez a következőt jelenti:
"Hát, próbálkoznak, de még eddig valamiért nem jött össze."

Ez igen! Gratulálok! Ha nem elég, hogy az ember orra alá dörgölik a gyermektelenséget, amikor pusztán azért, mert beütött a harmadik X, amikor pedig aztán mostmár tényleg nem halogatható ez a dolog, esetleg nem tud parancsszóra keríteni valakit maga mellé, akit gyermekei apjának/anyjának szeretne/merne választani, máris érkezik az empátia következő magasiskolája: nap mint nap b@szogatni valakit azzal, amitől egyébként is minden bizonnyal szenved: hogy nem sikerül a gyermekvállalás. Így ha az illető esetleg eddig képes volt is leküzdeni a bűntudatot és az értéktelenség érzését, mostanra garantáltan úgy érezheti, valóban az ő hibája, hogy nem lehet gyereke. Úgyhogy nyugtáztam, egy pár/férj-feleség sem garancia arra, hogy ne rúgjanak beléd úton-útfélen a gyermektelenség miatt, akár választottad ezt az állapotot, akár a helyzet áldozata vagy. (Kedves családom is kizárólag ilyen jellegű kommunikációra képes, miközben a 30. születésnapom/-unk sms-téma.)

És persze az is kiderült, hogy a fiatalasszony valójában 40 éves, így aztán gyorsan levontam a következtetést, hogy nem értettem félre:
"Hát igen, én 35 voltam, amikor az első megszületett. És az már az unokám volt, nem a gyerekem."
+/-x... na igen, 5 évesek a kicsik, vagyis a gyermekei gyermekei, ez tényleg annyi. 35 éves nagymama. Végülis, ha én 60 leszek, mire az én csemetém 20, valakinek javítani is kell a statisztikákat. Az már biztos, hogy nem én húzom majd felfelé az átlagot.

Pedig nincs ellenemre a dolog, egyszerűen csak nem tart még ott az életem. Mondjuk tervezem, hogy ez a közeljövőben (na, jó a következő 5 évben) megváltozzon, de előre nem tudhatom. Pedig én még csak nem is olvasok olyan intellektust inzultáló női magazinos cikkeket, amelyekbe a vásárlólázas random Joyban botlottam bele. Á. megvette, hogy kapjon kedvezményt a kardigánjára, amiből aztán cipő és ruha lett, én pedig rászántam magam, hogy a pontosan 232 oldalas újság 3 db összefüggő szövegből álló cikkét elolvassam. Hiba volt. Fel vagyok háborodva. És én kérek elnézést. Mintha általános iskolás kislányok merengenének arról, milyen is lehet a szerelem, egy párkapcsolat, és a mesebeli királykisasszonyoknak adnának tanácsot.

A Férfiak, két dimenzióban című cikk bevezető és záró gondolatát idézném csak:
"Most már a mobiltelefon sem tényező, viszont van internet, azon belül is facebook és skype, és úgy tűnik, a férfiak egy része (sajnos a zöme) nem kíván felemelkedni a kanapéról, hogy magánéletet éljen."
Majd a párkeresés során a különböző okok miatt a számítógép mögé menekülő férfiak minden empátiát és pszichológiai érzéket nélkülöző kategorizálása (amely szerint például az önbizalomhiányos pasi "született gyáva" és ráadásul a valóságban "dögunalmas") és minősíthetetlen fikázása után a következő mondattal zárul a cikk:
"De szerencsére azért maradtak még helyzetek, amikor nincs szükség billentyűkre, sőt, szavakra sem. És a férfiak legnagyobb része még ezekben hisz."

Vatdöfakk??? Hol? Milyen helyzetek? És még szavak sem? Nahát, nem is tudtam, hogy szavak nélkül is lehet ismerkedni! Ez igen! Nem akarna inkább erről írni egy cikket a kedves szerző? Talán jobban tudnánk hasznosítani, még akkor is, ha ilyen tájékozatlan és felszínes ember tollából származik. Mert ez a cikk tökéletesen fölösleges és sértő mind a nőkre, mind a férfiakra nézve.

A második cikk olvasása során már a sírás fojtogatott a tehetetlen düh miatt, amit amiatt éreztem, hogy ezeket a tökéletes marhaságokat életigazságként értelmezik az olvasó fiatalok. Mert sajnos mérvadónak tekintik, amit egy ilyen igényesnek álcázott női magazin ír, és talán pont az a korosztály, akikkel ha értelmes dolgokról beszélgetnénk, még menteni lehetne a menthetőt. A 20 jel, amely szerint túl régóta tart a párkapcsolatod, tehát ideje változtatni, olyan örökbecsű gyöngyszemeket sorakoztat fel, mint:

"Te veszed meg az alsógatyáit, ő a tamponodat."
"A szülei saját lányukként kezelnek és komoly reményeket fűznek hozzád."
és a katarzis:
"Azt mondtad neki, ideje lenne elkezdeni esküvői helyszíneket keresgélni, és ő ettől egyáltalán nem akadt ki."

Ó, te szegény szerencsétlen, micsoda skandallum! Nem mindennapi kínokat élhetsz át, ha már idáig fajultak a dolgok a párkapcsolatodban. Micsoda pernahajder! Méghogy nem akadt ki az esküvő hallatán?! Ez ám a tragédia, most aztán végleg szakítani kell, ennél biztosabb jele nem is lehetne annak, hogy rosszul működik a kapcsolatotok!

Komolyan mondom, nem értem. És ezt olvassák! Mi több, komolyan veszik. Nem hiszem, hogy direkt a vásárlóláz célközönségére szabták ilyen IQ-lightra ezt a számot. És ez probléma. Ha a nők többsége tényleg hajlandó ilyesmiknek bedőlni, nem irigylem a férfiakat. Pedig eddig azt hittem, a nők helyzete a kevésbé irigylésre méltó.

Jellemző, hogy a harmadik cikk, amely kettőnél több összefüggő mondatot tartalmazott, egy férfi műve, akinek ironikus stílusa miatt azonban nem biztos, hogy a szándékolt üzenet fog lecsapódni az előző két cikken művelődött olvasótábor számára. Sosem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de ez a férfi-írás volt az egyetlen dolog, amit nem éreztem a női sztereotípiák és klisék halmazának a magazinban. Ezek után lehet nyugodtan "hülyelibázni" és "szőkenőzni," mert ha csak a két nevetséges szöveg szerzői kapják meg ezeket a kritikákat, már akkor helyben vagyunk. Ismételten én kérek elnézést.

Paris, je t'aime?

Párizs nem olyan, mint amilyenre számítottam. Persze szögezzük le az elején, hogy fantasztikus élmény volt. Bár sok egymásnak teljesen ellentmondó dolog történt, és volt, ami csalódást okozott, illetve értek kellemes meglepetések is, a mérleg az abszolút pozitív irányba billen. Sőt, zuhan. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy 4 csoportba osztom az élményeket (úgyis divat most ez a 4 csoportra osztogatás, ahogy láttam) aszerint, hogy milyen érzéseim fűződnek hozzájuk.

+- dolgok, amiket máshogy vártam és csalódtam, vagy legalábbis bosszantóak voltak, ott és akkor (vagy általában)

Étkezés a Malév/Air France járaton: odafelé valamilyen oknál fogva nem kaptunk vacsorát, pedig dögéhesen érkeztünk a gépre, és meg voltunk győződve arról, hogy sokévnyi fapados jövés-menés után végre királyi kiszolgálásban lesz részünk. Már fentem a fogam valami kukoricás rizsre és sült husira, aztán be kellett érnem némi iszonytatóan rossz sós keksszel és egy pohár 12%-os narancslével, amilyet amúgy sosem iszom. Visszafelé pedig félig romlott sonkás szendvicset kaptunk, amiben ráadásul margarin is volt, és a baguettben valószínűleg tejpor, úgyhogy már eleve hendikeppel indultam, de akkor már közel volt a haza:). Végül is nem lettem sokkal rosszabbul, mint a tejes dolgoktól általában.

Vonatpótló buszok: hát, az egy kálvária volt. Persze csak az éhségtől és fáradtságtól elcsigázva, na meg azon stresszelve, hogy rohadt későn fogunk a szállásra érni volt ennyire nyomasztó a várakozás, meg persze a csomagok súlya sem dobta fel a hangulatot. Olyan szervezetlen volt minden, mintha legalábbis iszapkatasztrófa történt volna, nem pedig egy már jó ideje fennálló felújítási munkálat miatti kiegészítő buszszolgálatra várnánk. Nem is értem. Továbbá azt sem, hogy amikor az információnál megkérdezzük, hogy merre van az RER (=párizsi HÉV), akkor a nő elfelejti közölni, hogy ne másszunk a 30 kiló csomaggal két emeletet, mert nem jár a vonat. Mondom, érthetetlen.

Metrós jegykiadó automata az elektronikus kapukon…BELÜL! O_o Ezt a logikát magyarázza el nekem valaki. Ja, és azt, hogy miért kell egy metróállomásra 15 db igazolványkép-készítő automata?

A franciák: a „mi” Monoprix-nk pénztárosai, akik nagyon csúnyán néztek, amikor meghallották, hogy nem franciák vagyunk, leszámítva kettőjüket, akik nagyon aranyosak voltak és még beszélgettek is velünk a Galler csoki minőségéről. Úgy látszik, mindenhol van kevésbé lelkes és lelkesebb munkaerő, és ki okolhatja őket, ha épp bal lábbal keltek fel. Csak azt ne éreztem volna, hogy az ellenségesség turista mivoltunknak szólt.

Laktózmentes termékek a szupermarketben: nem is hallottak róla, legalábbis szervezett formában. Szuper. Így aztán nem volt kedvem egyesével kimazsolázni a tejtermékek francia (!) feliratát, hogy vajon melyik laktózmentes. A budapesti Tesco kínálata bővebb, bár szójaital éppen volt, de kösz, nem.

Jeges légkondícionáló a Monoprix-ben: én ilyen sarkvidéki időjárást még nem éltem, konkrétan fagypont volt, de az egész boltban. Egy pólóban, hosszú ujjúban és kabátban lefagytam, az orrlyukaim bederesedtek és jégcsapok lógtak ki belőlük, aztán már csak menekültem ki, minél gyorsabban.

Véletlenek: a vonatfelújítás utolsó két hétvégéjébe sikerült belefutnunk, amikor is nem volt közvetlen járat a repülőtér és a város között. Az egyiken mentünk, a másikon jöttünk, izgalmas volt; nem kaptunk vacsorát a repülőn, aztán mire megérkeztünk, már késő volt a boltokhoz, Mekis menüt most sajnos nem ehetek, vasárnap pedig semmilyen bolt nem volt nyitva, de szó szerint, szóval a terminál-és metróállomásbeli sós chipsre és üdítőre voltunk ítélve. (Csoda, hogy hónapok óta most először nem akartam chipset még csak látni sem, amikor tegnap elmentünk a Tecsóba? Nem, nem az.) Duty free shop – mivel itthon lemaradtunk róla, gondoltuk, majd hazafelé, ha már két órával az indulás előtt kiérünk a reptérre. De nem. Ugyanis az ellenőrzőkapun belül egy last minute shopon kívül csak szendvicset lehetett kapni, ráadásul a bolt kb. egy közepes méretű újságosstandnak felelt meg.

A Mona Lisa: akkora feneket kerítenek egy olyan képnek, amiből sajnos a kordon, illetve az embertömeg miatt messze nem lehet annyit látni, mint akár egy fényképen. Voltak lenyűgözőbb alkotások a hozzá vezető úton.

A fényképezőgépem: kéne egy új, mert nagyon gagyi szegény, főleg esti fényben, illetve épületbelsőkben. Néhány futurisztikus fényjátékképet azért sikerült készíteni, persze ha ezek eredetileg Notre Dame-nak vagy szikrázó és kivilágított esti Eiffel toronynak készülnek, mindjárt nem olyan pozitív az eredmény.

Francia filmek + angol felirat: na, ilyen nem volt. Egyáltalán. A kb. 100 moziban, ami Párizs-szerte található, egy helyen sem adják a külföldiek számára érthető nyelven a csak Franciaországban fellelhető francia filmeket. Pedig annyi mindent meg kellett volna nézni, de hát franciául számomra esélytelen volt. Egyelőre!

-+ pozitív élmények, meglepetések

A párizsi landolás: mintha vízre érkeztünk volna, fantasztikusan tette le a gépet a pilóta, pedig már vártam a rázkódást. Nem is éreztem, mikor ért talajt a kerék. Virtuóz volt, persze a 60+ átlagéletkorú, francia többségű utazóközönség nem tapsolt, mi meg nem mertünk csak úgy elkezdeni.

Az Eiffel torony: a világ legszebb építménye (bocs, angol parlament, hűtlen lettem hozzád). Sokkal lenyűgözőbb, mint a képeken, illetve pont olyan gyönyörű, mint amilyennek sejteni lehet. A szikrázás pedig végképp csodás.

A frissen sütött baguettek és kenyerek összetételét az allergénekkel együtt feltüntették a kis boxok elején, amikben hevertek, úgyhogy tudtam tejmenteset választani. Ezek után még kevésbé értem, hogy nem volt külön laktózmentes részleg a tejtermékeknél...

A franciák: a lány, aki segített a metrójegynél, kéretlenül is, és angolul szólt hozzánk; a Ledru Rollin megálló információsai, akik mindig nagyon segítőkészek voltak; a Champs-Elysées-n lévő Virgin Megastore könyvesboltjának eladója, aki a raktárba ment nekünk a kívánt könyvért, ráadásul ő ajánlotta fel;

Véletlenek: a Louvre-ban mosdó után rohangálva belebotlottunk a Milói vénuszba, aki gyönyörű, és akinek a látványa jólesett a rubensi formáktól a múzeumban, illetve az elmúlt 10 évben a tükörben megcsömörlött szememnek. A magyarok háza, illetve a magyar specialitások étterme a Monmartre-on, amelyekbe teljesen váratlanul futottunk bele, egyszer egy bizonyos francia színésznőlegenda lakóhelyére igyekezve, illetve később a Sacré Coeurhöz menet; a mától esedékes teljes metrósztrájk elkerülése – már csak ez hiányzott volna; és az éjszakai buszhálózat felfedezése és kijutás a repülőtérre – végre valami úgy volt, ahogy olvastuk a neten. Bizonyos francia színésznőlegenda lakásának lépcsőházába éppen akkor érkezett valaki, amikor mi odaértünk, így bejutottunk a földszintre. Óriási volt. Se előtte, se utána senki.

Nyilvános wc-k: bár csak 18.15-ig üzemelnek, ingyenesek(!), nagyon tiszták, folyamatosan takarítják őket és az emberek is vigyáznak rájuk – egy élmény volt. A Monmarte-os űrhajószerű egyszemélyesekről mondjuk a másik szekcióban is megemlékezhetnék, mivel igen sajátos logika szerint csak a kijövetel után öblítenek (automatikusan), tehát amikor a háromembernyi ajtó teljes szélességében (természetesen automatikusan) kitárul, minden várakozó beláthat, sőt, be is mehet, ha éppen nagyon siet, ami annyira nem jó érzés, tekintve, hogy még minden ott van, ami odakerült. Étem én a logikát, de ez valahogy nem az igazi megoldás.

A hajókirándulás vezetői: nagyon szolgálatkészek és viccesek voltak, foglalkoztak velünk, szórakoztattak minket, amikor épp nem volt a fülesben idegenvezetés. Pedig nyilván minden órában ugyanazt mondják, és mégis tudtak érdekeltnek és lelkesnek tűnni.

A magyar utaskísérők: azt hittem, elhagytam a sálam a buszból kiszállva, és megkérdezték, mi a baj, felajánlották, hogy megnézik. Persze kiderült, hogy a sálam a táskámban lapult, de hajnali 3-as kelés és 2 óra alvás után ennél többre nem futotta. Az egyetlen fiatalember pedig nagyon humoros volt, jólesett ez a félkómában. Ja, és hoztak enni! Bár a reptéren hajnali 6-kor bedobtam két tonhalas tortillát, azért jólesett a szendvics, már csak a tudat miatt is, hogy végre kaptunk enni a gépen! (Igaz, kiderült, hogy a sonka nem volt az igazi...)

A következő posztban a nagyon franciás, várt és megörtént (++), valamint a magyar viszonyokhoz nagyon hasonló, de nagy meglepetést nem okozó (--) tapasztalatok jönnek.Talán inkább fordított sorrendben, hogy a végére maradjon a desszert:).