Örvényben / In the Vortex

Úgy látszik, hogy viharos sebességgel szippant magába az opera világa, így az Avatar még mindig várat magára. Bár az is igaz, hogy ha több balettet tűznek műsorra, nagyobb lesz az előfordulási valószínűségem az épület közvetlen környezetében, mint azt az áriák feltételeznék. Persze lehet, hogy ezzel a véleményemmel a kisebbséghez tartozom, ugyanis ma tartották egy 5 darabból álló balettest, az „Örvényben” bemutatóját, és bár igen sokan eljöttek, a Nabucco teltházával szemben ma a 3. emelet színpadhoz legközelebb eső szektora – ahol mi ültünk - az MSZP parlamenti frakciójához hasonlított Trianon emléknapon. Ettől függetlenül az Opera Szili Katalinjai jártak jól, hiszen kortárs balettmesterek, koreográfusok interpretációit láttuk A halál és a lányka, A szerelem és a lány, a Még meddig?, a The Nature of Daylight és Philip Glass fantasztikus Örvény című zenéjére. A program részletes leírása olvasható az Opera honlapján. A három felvonásban egy-három-egy arányban szerepeltek a táncok, az első és utolsó hosszabb lélegzetvételű, csoportos darab volt, míg a második részben párosokat láthattunk. Nem tudom szavakkal leírni, hogy mennyire nagyszerű élmény volt a rendkívüli koreográfiákat és táncosokat nézni, és amíg nincs mozgókép az előadásról (mert ezt azért még a TeCső sem tudja – noha pont az Örvény c. darabot már korábban is táncolták, így arról vannak felvételek), a fenti honlapon található néhány kép a próbákról.
Számomra a legjobban várt darab épp az utolsó, az Örvény volt, méghozzá Philip Glass zseniális zenéje miatt, de menjünk sorban: A halál és a lánykában a táncosok fantasztikus szinkronja és a letisztult koreográfia volt a leglenyűgözőbb. Nem hittem volna, hogy négy páros egyszerre képes szoborszerű mozdulatlanságba dermedni azzal a lendülettel, ahogy a lány egy ugrással függőleges tartással megérkezik a fiú karjaiba.
A szerelem és a lány női szólótáncosától, Kozmér Alexandrától leesett az állunk. Az égővörös kosztüm telitalálat, a koreográfia pedig még frissebbnek tűnt, mint az előző, és jóval kortársabbnak is, a szó legnemesebb értelmében.


A Még meddig? c. német dalt élő énekkíséretre táncolta a páros, tökéletes technikai felkészültséggel és elképesztő grand jetékkel :). Negyedszerre a napfény természetével ismerkedhettünk két kiváló táncos és egy gyönyörű zenére készült, fantasztikusan élénk, dinamikus koreográfia segítségével. Az első szünet után a mellettünk ülő külföldi pár feladta, majd a második szünetben a másik oldalunkról is távozott a két hölgy, mert nem nagyon értették, hogy miről szól a darab. Nem tudom, ki mit várt egy balettesttől, bár mentségükre legyen szólva, hogy angol nyelvű tájékoztatót nemigen láttam, maximum borsos áron lehetett talán ilyenhez hozzájutni, amit nehezményezek, hiszen a közönség jelentős része külföldi, nekik is meg kellene adni az esélyt arra, hogy előzetesen tájékozódhassanak arról, amit látni fognak.


Mert így pl. a távozók az est fénypontjáról maradtak le: ez volt az Örvény. Említettem már, hogy Philip Glass zenéje milyen zseniális? Lukács András koreográfiája pedig a zene értelmezésének és táncra való lefordításának tökéletes példája, katartikus élmény minden pillanatát nézni. Remélem, hogy megörökítik majd videón is az utókor számára, egy ilyen értéket nem szabad hagyni elmúlni a pillanattal együtt.

Mindegyik táncban feltűnő volt a kontaktusok és emelések tökéletes könnyedsége, ráadásul az utolsó két darabban egész virtuóz megoldásokat is láttunk, amelyek közben a táncosok rendíthetetlenül dacoltak a gravitációval. Ami az Örvényt illeti, nem is szeretném lelőni a poént, inkább ajánlom mindenkinek, aki színvonalas kortárs balettot szeretne látni, hogy vegyen jegyet az „Örvényben” előadására, júniusban még többször lesz műsoron az Operában.

Ja, és Á., én nyertem, mert a darabban szerepel a „The Poet Acts” c tétel, ami Az Órák filmzenéje is. Hogy is volt azokkal a mozijegyekkel?

Misztérium

Most olvastam, hogy XY színész 14 év után elválik a feleségétől…és kiderül, hogy XY 36 egész éves, ami azt jelenti, hogy 22 évesen vette el a feleségét, aki akkor 24 volt, de ez most igazából mindegy. Vagyis az ő szempontjából is megközelíthetném a témát, de engem sokkal jobban foglalkoztat az, ha egy férfi kötelezi el magát ennyi idősen. Ami számomra a dolog felfoghatatlanságát adja, az, hogy látom, milyen óriási különbség van sors és sors – vagy inkább élet és élet között, mivel nem szeretném a „véletlenszerű” jelleget hangsúlyozni. Ha belegondolok, hogy bár nem vagyok még 36, szigorúan elemezve az eseményeket még egy olyan kapcsolatom sem volt, amelyben az együttélés vagy a házasság potenciális célként felmerülhetett volna, - aminek persze megvannak az okai -, így mindig elképeszt, ha a fentihez hasonló történetekről hallok. Mert egy időben nagyon szerettem volna egy ilyen elkötelezett kapcsolatot, de már tudom, hogy ehhez nagyon sok feltétel együttállására van szükség, amelyeknek – finoman szólva is – a zöme még hiányzik az életemből.

De nem panaszkodom, mert azt látom, hogy a befektetett munka valóban megtérül, és olyan utakon lehet célba érni, amelyekre nem is gondoltam volna. Tehát az én életemben is van misztérium, épp tegnap csodálkoztam rá egyre, és valami katartikus érzés volt látni, felfogni, hogy olykor-olykor, ha az ember tesz a céljaiért, előbb-utóbb szembejön vele a jó sorsa (igen, ebben az esetben sorsa), még ha teljesen más útvonalon is, mint ahogy azt én elterveztem. A végeredmény ugyanaz, sőt, ha lehet, még túl is szárnyalja azt, amire legmerészebb álmomban gondolni mertem. Viszont hogy miről van szó, az egyelőre titok, bár már nem sokáig.

Intermezzo

Hú, ezer éve nem volt időm írni, pedig annyi mindenről szeretnék. Most operás felnőtté avatásom kapcsán már muszáj volt, bár nyilvánvalóan az alvásidőmből faragtam le az ehhez szükséges perceket (órákat...). Tulajdonképpen készültem már korábban is, a Nőstényördög c. könyvről és filmről, de a könyvhöz szánt bejegyzésemből egy szemináriumi dolgozat született, így az is szerkesztésre vár még. (És akkor a filmről még nem is írtam, pedig-pedig. Meryl csak egy a sok ok közül:).)

Ettől függetlenül a tervezett témák közül nemsokára várható a 3D-ről alkotott eszmefuttatásom - bár az Avatart azóta sem láttam IMAX-ben, úgyhogy itt még az experimentális rész is hátra van, viszont a hétvégi nagykanizsai világbajnoksághoz minden adat beszerezve, úgyhogy azzal már nem sokáig maradok adósa a közönségnek - vagy legalább magamnak.

Folyt. köv.

Beavatás

Ma láttam a Nabuccót. Életem első operaelőadása…nem mondom meg, hány évesen :). Hát lássuk csak…először is nézzük a praktikus tanulságokat: Ha az ember 900,- Ft-ért vesz jegyet a harmadik emeletre, akkor legyen felkészülve arra, hogy a főbejáraton nem jut el a székéig. Hogy E. barátnőmet idézzem, akinek egyébként ezt az élményt köszönhetem, „lehet, hogy ennyire rossz helyen ülünk, hogy kintről kell felmenni”. Na de azért nem ilyen vészes a helyzet, az ülésünket az oldalbejáraton megközelítve is kapunk ruhatárat, igényes büfét, mosdókat; igaz, mindehhez számolhatatlanul sok lépcsőfordulót kell leküzdeni – és akkor még mindig csak az első emeleten tartunk! Méghogy az operába járók nem elég sportosak! Garantálom, hogy harmadik emeleti jeggyel kiváltható a napi kocogás. A nézőtérre érve félelmetes látvány fogad, ugyanis óriási magassága (vagy a mi szemszögünkből mélysége) van az épületnek, és az emeletek is igen meredekek. Az erkély lépcsői magasak és keskenyek, ráadásul az utolsó(nak hitt) fokról továbbléve már a karzat szélén a tériszonnyal vegyes szabadesés állapotát is megtapasztalom, mert a vakító fényben nem látszik, hogy van még eggyel lejjebb. Persze ég az arcom, a homlokomra van írva, hogy xx éves létemre (bárcsak XX lenne) még életemben nem jártam az Operában, különben tudnám, hogy ott van mégegy lépcsőfok. Ám kisvártatva megérkezik a következő áldozat (na jó, ő külföldi, de akkor is), és nyugtázom, hogy nem én vagyok vaksibb a kelleténél (bár igen, de ez most épp irreleváns).

Egyébként a színházterem gyönyörű, és tele van. Nagyon sok a külföldi. A karzaton az első sorban ülni még a harmadik emeleten is tökéletes, mivel minden látszik, ha előre könyökölünk (ha nem dőlünk előre, akkor semmi nem látszik, tehát érdemes az előbbi módszert választani). Így bátran ajánlom mindenkinek a 900,- Ft-os jegyet, ha még csak óvatosan próbálkozik az operalátogatással, ennyit mindenképpen megér. Amikor elsötétül a nézőtér, tapsolni kezdenek a nézők. Majd jön a darab, és bár nem értem, milyen nyelven énekelnek, egy kivetítőn magyarul lehet olvasni a szöveget. Egyébként még jól is járunk, hogy mint utóbb kiderült, olasz a darab nyelve, mivel valószínűleg akkor sem értettem volna semmit az áriákból, ha magyarul adták volna elő azokat.

A hangok lenyűgözőek, és fentről az egész színpadot belátni…kicsit túlságosan is, így a zenekari árok minden tagjának homloktörölgetése vagy a díszletek kicserélése a háttérben kicsit kizökkent, vagyis inkább nem hagyja, hogy magába szippantson a színpad világa. Ezt a hatást némiképp fokozza, hogy a szereplők minden felvonás után kijönnek meghajolni. Ez persze egy részről szimpatikus, mert sajátosan „operás” jelleg, de mégis. Így talán mégis megéri jobb helyre venni a jegyet, bár engem nem zavart a széles perspektíva, a meghajlás pedig mindenhonnan látszik.

El kell telnie egy-két felvonásnak (három van belőle), mire rájövök, hogy ami a kivetítőn egyszer szerepel, azt a szereplők sokszor ismétlik énekben, így nyugodtan elmerülhetek a látványban, és ha időnként pillantok csak fel a magyar szövegre, nem tudok annyit kihagyni, hogy elveszítsem a fonalat. Nem is gondoltam volna, hogy az operák pont olyanok, mint a Barátok közt – ha kimarad egy-két epizód, akkor is könnyedén be tudunk kapcsolódni az eseményekbe. Színházhoz és táncelőadásokhoz szokott szememnek egy kicsit kevés a mozgás, a „színészi” játék, de nyilván ez a műfaj nem is erről szól. Ami viszont dicséretre méltó, az az énekesek iszonyú energiája, amivel dolgoznak, és amit annyira szoktam hiányolni a színészek munkájából. Külön pirospont a rendezőnek, hogy egy szívemnek oly kedves szólótáncot is láthatunk Fehér Edittől. Gyönyörű. A szerzők ugyan nem klasszikus, de hepiendet varázsolnak a darab végére, a jó jutalmát, a gonosz méltó büntetését nyeri el, bár természetesen az, hogy ki melyik oldalon áll, nem ennyire egyszerű. Összességében nagyon örülök, hogy elmentünk, a jövőben sokkal bátrabban fogom az operaelőadások kínálatát is nézegetni – főleg most érdemes, mert mint E. barátnőmtől megtudtam, a június az operaszezon az egész világon. Már meg is van az új jegy az Örvényben című balettest bemutatójára, szombatra. Még valaki?

Forever swinging

Nem tudom, hogy más is hasonló érzéssel viseltet-e a körlevelek iránt, mint én, de az az igazság, hogy bármennyire idegesít is, hogy annyi, számomra érdektelen üzenetet kapok, sosem visz rá a lélek, hogy leiratkozzam róluk, mert ki tudja, hátha a következővel érkezik majd egy fontos, érdekes, kihagyhatatlan vagy akár sorsfordító üzenet. És ez végülis ingyenes, nem úgy, mint a lottó, ahol a hasonló csodavárás kemény (és tapasztalatom szerint fölösleges) forintokba kerül; egyedül az olvasatlan leveleim többezer darabra rúgó számát kell elviselnem - mert persze törölni sem szoktam őket.

Ma viszont úgy érzem, hogy megnyertem a körlevél-lottót (ami a szelvényes megoldásban soha nem sikerülne), hiszen egy fantasztikus videóról kaptam értesítést, amit mindenkinek, aki érdeklődik a tánctörténet iránt, érdemes megnéznie.
A Frankie Manning, a swing tánc (lindy-hop) atyjáról készült utolsó dokumentumfilm, Frankie Manning: Never Stop Swinging megnézése után jöttem csak rá, hogy mennyi félinformációról és városi legendáról tudtam már korábban is Frankie-vel kapcsolatban, de itt végre minden a helyére kerül. Csodálatos archív felvételekkel, Frankie, a fia, Chazz és egykori táncosa, Ruthie Rheingold közreműködésével valódi hiánypótló tánctörténeti dokumentumfilm készült, amely teljes közelségbe hozza a bennem például eddig csak tapogatózó benyomásokat Frankie-vel és a lindy-hop kialakulásával kapcsolatban. Jó meggyőződni arról, hogy mindez valóság volt, és nem csak legenda: egy ember kreativitásából egy egész műfaj született, mindenféle hivatalos iskola nélkül, ám iskolává vált és hogy bár sokan azt gondolják, a lindy-hop kizárólag az afro-amerikaiak műfaja, a művészet és a művészek már az 1930-as években sem ismertek faji különbségeket. Jó látni, ahogy Frankie az egész világon bárkit előítéletektől mentesen tanított Európától Ázsiáig, beleértve Magyarországot is. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy 2002-ben én is részt vehettem a hazai workshopon, amit fiával, Chazz-zel együtt tartottak, fantasztikus élmény volt. Persze értékelni talán csak most tudom igazán, én nem lévén swing táncos, ráeszmélve, hogy milyen kulturális örökség része voltam akkor.
És most már az is világos, hogy sok akrobatikus elemet, amelyet ma az akrobatikus rock and rollban használunk, eredeti formájában maga Frankie talált ki. (Ez egy jó 21. századi kvízkérdésre is beváltható információ, rögtön a "Melyik Robert Pattinson leglátogatottabb rajongói weboldala?" kérdés után.)

A leglenyűgözőbb számomra mégis az, hogy Frankie harminc év szünet után tért vissza a tánchoz és 75 évesen még Tony-díjat is nyert (szó bennszakad... áll lees); ez reményt ad, hogy bár a mai világban minden valóban kiszámíthatatlan, ez talán azt is jelentheti, hogy bármi jó is megtörténhet bármikor, akkor, amikor józan ésszel már elképzelhetetlennek tartanád azt. De azért nem árt, ha megadjuk magunknak az esélyt. Kezdetnek, úgy gondolom, megteszi például, ha továbbra sem iratkozom le azokról a bizonyos körüzenetekről:).

Jamming

Egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből ezt a videót. Minden alkalommal, amikor megnézem a "The Office" c. amerikai sorozat 6. évadából Pam és Jim (=Jam, :P) esküvői jelenetét, az egyszerűen tökéletes. (SPOILER!) Egyébként is a legszebb párkapcsolati ábrázolás az övék, amit valaha a képernyőn láttam, de éppen attól hatásos, mert nagyon is hétköznapinak tűnik, ami akár velünk is megtörténhet, pedig egyúttal tündérmesének is beillik. És mégsem, és mégis az. Hogy a tűnődő férfiak értsék, mire gondolok: ha egy nő azt mondja (és sokan mondták), hogy ő is ilyen esküvőt szeretne, akkor valószínűleg arról ábrándozik, hogy úgy nézzenek rá az esküvő napján (és persze máskor is), ahogy Jim néz Pamre a Niagara vízesésnél :). Arra pedig én várom kíváncsian a válaszokat, hogy a férfiak szerint léteznek-e Jimek a valóságban, akik annyira tudnak szeretni, hogy az "A-tervük" egy "esküvő nagyjából azon a napon, amikor megismertem őt", ahelyett, hogy menekülnek az elkötelezettségtől (mindenféle célzás nélkül).

Chris Brown zenéje telitalálat, persze rajtam kívül már mindenki tudta, hogy az ötlet egy valódi esküvői felvételből származik, amit már 45 millióan láttak a YouTube-on, úgyhogy miután rátaltam a forrásra, én is megnéztem.

A táncos énem megkívánja, hogy rögtön felhívjam a figyelmet egy viccesnek szánt, de szerintem inkább találó és igényes paródiára, már csak a tánc miatt is érdemes rákattintani.

Persze ettől még számomra a "Jam" jelenet marad az örök elsőszámú, remélem, egyszer majd nemcsak a képernyőn.

Bizarr

Ma Nőnap van, és ez a tény egész addig elkerülte a figyelmemet, amíg egyik 8 éves tanítványom meg nem jelent a délutáni táncórán egy rakás virág kíséretében. Azon már túlléptem, hogy nekiálljak azon tűnődni, vajon miért viseltetek tökéletes közömbösséggel eme ünnepnap iránt, hiszen ha csak arra gondolok, hogy az elmúlt 29 évben hányan érezték fontosnak felhívni a figyelmemet a tényre, miszerint tulajdonképpen én is nő vagyok, nem is nagyon kell tovább bogoznom a szálakat. De mégis, akkor is, ha tudom, hogy ez egyáltalán nem volt így ideális, elképesztően bizarrnak tartom, hogy alsós kislányoknak a fiú osztálytársaik tanári utasításra egyenvirágot osztogatnak „Nőnap” alkalmából. Értem én, hogy a nők iránti tiszteletre történő korai nevelés lenne a cél, de mivel a fiúk semmiféle választ nem kapnak arra a kérdésre, hogy miért is kell nekik virágot adniuk a lányoknak azon kívül, hogy március 8-a Nőnap, tehát ilyenkor ezt kell/illik tenni, illetve még az előítéletektől mentes kislányok sem értik, hogy valójában minek szól az ünneplés, úgy ez a cél meglehetősen távolinak tűnik. Elképzelhető, hogy ma már másképp van, de az én gyerekkoromban bizony semmiféle kontextusba nem helyezték ezt a nagy virágosdit, az alsó tagozatban néhány évig mindig kaptam egy szál, a Tanítónénik (!) által bevásárolt jácintot vagy szegfűt, általában kínos feszengések közepette egy olyan osztálytársamtól, akivel egyébként – jó alsóshoz illően – fújtunk egymásra; de ha éppen egy kisfiú egy olyan kislánynak adta is a virágot, aki történetesen tetszett neki, akkor aztán jöttek a megfelelő korosztályos beszólások.

Én személy szerint akkor nem értettem, hogy miért ünnepelnek engem valamiért, amiről nem tehetek, hiszen éppen csak úgy esett, hogy lánynak születtem. Persze, mondhatnánk, hogy a születésnapi vagy névnapi ajándékért sem kell „megdolgozni”, de ezekkel az alkalmakkal egy gyerek is könnyen tud azonosulni, hiszen érti, hogy az ő születésnapjáról, az ő nevéről, vagyis az őt lényegileg meghatározó eseményekről, végső soron róla van szó azon a napon. De hogy érti meg egy 8 éves kislány, hogy mit jelent nőnek lenni? Miért nem magyarázzák el ezt az eseményt a kisiskolásoknak az ő szintjükön, hogy értsék, jó dolog a lányokat tisztelni, udvariasnak lenni velük, a lányok pedig fogadják örömmel az ilyen odafigyelést? Hogy mindkét fél előnyére válik, ha egy férfi tiszteletet mutat a nők iránt, amennyiben azzal a nők nem élnek vissza? Hogy nemcsak azzal hívhatja fel magát egy fiú, ha megdobálja vagy megrugdossa osztálytársnőjét, és hogy ha egy fiú kedves egy lányhoz, akkor a lánynak nem feltétlenül kell elutasítóan viselkednie vele? Hogy a figyelmesség – csak azért, mert külön napot jelöltek ki rá a naptárban-, nem csak a nőket illeti meg, illetve hogy évi egy szál vágott virággal (de cserepessel sem!) nem lehet kipipálni a másik ember iránti figyelmességet, és hogy ez az „ünnep” egyáltalán nem erről szól, amit pedig mi kisgyerekként valószínűleg egyetlen tanulságként vontunk le a sok kínos nőnapi élményből.

Olyan nagy felelőssége lenne ebben éppen azoknak a Tanítónéniknek (mert ugye még ma is túlnyomórészt belőlük áll az alsós tanári kar, a Tanárbácsi ritka, mint a fehér holló), akik - az én tapasztalataim szerint – csak megveszik a virágokat – a fiúk helyett, hagy ne kezdjem azzal, hogy miféle nevelési cél valósul meg már ebben az egy mozzanatban a kívánt hatás helyett – és igyekeznek túl lenni az egész hercehurcán, amiből a „szegény kicsi gyerekek úgysem értenek egy szót sem”. Ha már ragaszkodunk ehhez a hagyományhoz, akkor talán a Tanítónénik elmehetnének együtt a fiúkkal a piacra az első óra előtt, ha erre van mód, hogy a gyerekek érezzék, ők tesznek valamit, aminek egy társuk majd örülni fog. Azt ugyan nem tudom, hogy hogyan lehet alsós fiúkat motiválni ilyesmire, de lehet, hogy a kötelező virágos kör helyett egy beszélgetős osztályfőnöki óra látványosabb eredményekkel kecsegtetne.

Apropó figyelmesség, ne feledkezzünk meg azokról a fiú-és férfitársainkról sem, akik épp ma ünneplik a születésnapjukat vagy volt szerencséjük a Zoltán nevet kapni a keresztségben, úgyhogy boldog születés- és/vagy névnapot Nekik!