Anya

Kellett nélküle majd' ugyanannyi év, mint amennyit éltem vele, és 15 év önmagamat nem kímélő aknamunka ahhoz, hogy minden lapot kiterítve, mindennel szembesülve és szembesítve őt, igazán, szívből azt érezhessem, hogy hiányzik.

Hogy végre jelenthessen valamit az utolsó három év fordulata. Hogy a tizennégy évi bántalmazás helyett érvényesülni tudjon az, amit kétségtelenül és elvitathatatlanul egyedül tőle kaptam: hogy  szeretett, és hogy miatta tudom, hogyan kell igazán szeretni. Sokaknak talán ismeretlen az az élmény, hogy gyerekként az egész világodban egyetlen embert érdekel a boldogságod, és mindenki más nemhogy közömbös, de egyenesen ártalmas a számodra. Mondjuk ahogy mostanában egyre többször hallom, rengeteg gyereknek még egy fél anya sem jut, aki tiszta szívből szereti őt, ellenben folyamatosan frusztrált és pusztító felnőttek kegyetlenkedésének céltáblája, és ha belegondolok, mit jelentett egy félig szerető, félig bántalmazó anyával, illetve a széles család univerzális boxzsákjaként felnőni, akkor tudom, hogy milyen igazán, mélyen, menthetetlenül tragikus ez a helyzet. És ne gondoljuk, hogy egy kivételes vagy ritka jelenségről van szó.

De most, életemben először érzem, hogy lehetőségem van arra koncentrálni, amit kaptam tőle. Mindig is tisztában voltam azzal, milyen különleges a közöttünk lévő kapcsolat, de sokáig sajnos mégsem ez határozta meg az életemet, és ez nem választás kérdése volt. Annyit tehettem, hogy a családban generációk óta továbbörökített démonok ellen felvettem a harcot, hogy elsőként végre tényleg megtörjem az ördögi kört. Ő is ezt akarta, de még túl sok volt számára a teher, és beleroppant. Őszintén, egyáltalán nem csodálkozom rajta. Azon már annál inkább, hogy 17 évig bírta. Nem kellett volna, nem így kellett volna... Most először tűnik valóságosnak, hogy talán mégis sikerül, és nagyon szeretném, hogy az a csoda, ami létezett, ne párologjon el a bántalmazás tüzében.

Mert amit ő tudott, az csoda volt. Igazán szeretni, igazán figyelni, örülni nekem, a boldogságomat akarni, azért tenni, azért küzdeni, akkor is, ha ez minden alkalommal szembesíti őt saját élete boldogtalanságával. Az egyetlen ember volt a családomban, aki annak ellenére, hogy talán a legnehezebb sors jutott neki, mégis függetleníteni akarta ezt az életünktől. Ő tényleg jobbat akart nekünk. Sok hibát követett el az úton - nagyon nem véletlenül -, és ez 15 évembe került, aminek sikeres végeredményére egyáltalán nem volt garancia, de most végre mindettől megszabadulva figyelhetek vegytisztán arra, amit adott, anélkül, hogy úgy érezném, az egész életemmel kell fizetnem érte.

Ő az, akitől tudom, hogy létezik igazi szeretet, és ő az, aki miatt tudom, hogy élhető a csoda. Azt látom, hogy sok ember eleve boldogtalanságra kárhoztatja magát, mivel elképzelni sem tudja, hogy az igazi kapcsolódás nem csak egy soha el nem érhető vágyálomként lebeghet a szeme előtt, és nem csak arra való, hogy a lehetetlenségébe belehaljunk.

A szeretet számomra egy nagyon pontos élmény, és nagyon pontos definícióm van rá. A legfontosabb eleme, amelyben általában különbözik mások szeretetfogalmától, az az a felelősségvállalás, hogy kíméletlen módon nem hazudunk önmagunknak, soha. És főként akkor nem, ha sokkal kényelmesebb lenne ugyan, ám azzal a másikat is becsapjuk. Mert ha magunknak hazudunk, elkerülhetetlenül a másiknak is hazudunk. Ennek elkerüléséhez pedig nagymértékű önismeret szükséges, amely számomra a felnőtt ember sajátja. A gyermeki szeretet egy függő ragaszkodás, amely teljesen a helyén van, ám az minden esetben egy egyenlőtlen viszony keretein belül értelmezhető csak - éppen ezért olyan óriási a felelősség azon, aki gyermeket vállal, hiszen a neki kiszolgáltatott kis lény ragaszkodása feltétlen, ezért  szinte alapértelmezetten megkapjuk, ám annál könnyebb eljátszani, ha visszaélünk vele. A felnőtt ember nem így szeret. A felnőtt ember mérlegeli, hogy tettei milyen hatással lesznek a másik emberre, és ha szereti a másikat, akkor nem tesz olyat, amellyel tudva-tudván fájdalmat okoz neki, illetve önismeretének köszönhetően nem racionalizálja meg a fájdalomokozást azzal, hogy miközben bántja a másikat, valójában ad számára valamit. Ez egy nagyon kényelmes álláspont, csakhogy nem igaz, bármilyen csábító is a gondolat.

Az igazság az, hogy a szeretetbe nem kell belehalni. A szeretet lehet élni, a maga teljességében, és az, hogy emberi végességünk korlátai között valósul meg, nem tönkreteszi, hanem felemeli és megsokszorozza azt. Mi lehetne annál csodásabb, mint arra ébredni, hogy akit szeretsz, a valóságod részét képezi? Talán egy piedesztálra állított ideál a megvalósíthatatlannak ítélt gondolatok világába száműzve? Nem, ez nem az, hiszen ez csak arra jó, hogy mindig három lépés távolságban tartsuk magunkat a boldogságtól. Ilyenkor a kishitűségre kondicionált elme azt gondolja, hogy azáltal, hogy látótávolságon belül van, már közelebb kerültünk hozzá, mint arról valaha álmodni mertünk, valójában azonban örökre elvágjuk magunkat a megvalósulásának lehetőségétől. Az én Anyukám megtanította nekem, hogy van valódi szeretet. Megtanította, hogy álmodhatok és joggal várhatok többet annál, mint az örökké karnyújtásnyira előttem lebegő boldogság képe, amelyet mindig mások érhetnek el, de én soha. Sok időbe telt, hogy mindez felül tudjon kerekedni a fájdalmakon, de sikerült.

És most, életemben először hiányzik igazán, mindenféle taszítás nélkül, amellyel a szeretettel örökké összefonódó bántástól kellett eddig védenem magam. Furcsa, hogy még soha nem jutott eszembe, de hát persze, hogy ha senki nem érti is, mit tettek velünk, ő megértené. Már életében jött egy fordulat, és bár akkor nem beszélhettünk róla, nagyon korai volt még ahhoz, ma már tudom, hogy felismerte és nagyon bántotta, hogy milyen fájdalmakat okozott nekünk, és ez a kulcs. A többiek ugyanis a mai napig nem tették meg ezt, és élősködnek - élősködnének -, miközben nem tűnik fel nekik, hogy mindez nem természetes. És főként nem értik, amikor nem vagyok hajlandó tovább kiszolgálni az önigazolási igényeiket. Ő azonban értené, sőt, érti, mert ahogy a bántást, úgy azt sem lehet elvitatni tőle, hogy mennyire szeretett. Én vagyok rá az élő - és végre élő - bizonyíték, illetve azok az emberek az életemben, akikkel ugyanilyen őszinte és kölcsönösen örömet okozó kapcsolatot tudtam kialakítani. Itt az ideje hát, hogy megszabaduljak azoktól, akik csak hátráltatnak, gáncsolnak vagy leláncolnak,  még akkor is, ha ők éppen azok, akiknek a legjobban kellene számítanom. Nem így van, és ezzel nem tudok mást tenni, csak hogy elfogadni, és egyúttal nem kiszolgálni tovább azt a kizárólag a saját hallgatásomon és alkalmazkodásomon alapuló elképzelésüket, hogy milyen sokat jelentek nekik. Én sosem éreztem ebből semmit, tehát itt az ideje, hogy ők is szembesüljenek a valósággal.

Én pedig megyek végre a saját utamon, magam mögött hagyva azokat, akik csak saját jóérzésük megteremtéséhez és lelkiismeretük elhallgattatásához használtak; körülvéve azokkal, akik hátsó szándék nélkül örülnek nekem, és végre teljességgel a lelkemben Anyával.