Rendezvous - 2., és egyben záró felvonás

Gondolkodtam. És felhívtam, hogy elmondjam, mennyire jólestek a szavai, az érdeklődése, az őszintesége, de úgy érzem, kibékíthetetlen, összeegyeztethetetlen ellentétek vannak közöttünk, és mivel egyikünk sem szeretné már az idejét pazarolni, én nem hiszem, hogy ez hosszú távon működne. És akkor kapok egy kioktató kiselőadást arról, hogy az én liberális világnézetem a mai, főleg egyetemeken végzett agymosás következménye, és a diplomás tömeghez hasonlóan valószínűleg én is ilyen befolyásolható és saját gondolatokat nélkülöző ember vagyok, aki engedte, hogy gonosz intelligenciák csúnyán manipulálják. Miután én nem ítélkezni akartam a másik enyémmel gyökeresen ellentétes - és hát igen, véleményem szerint beszűkült - világnézetéről, ezt szóvá tettem és visszatértem arra, hogy amiért mi találkoztunk, azt ezek a fejlemények hogyan befolyásolják.

Kicsit elkeserít, hogy rendre olyan emberekkel találkozom, akik ki is mondják azt, amibe beletörik a logikájuk bicskája, mégsem fogják fel az önellentmondást, a kimondott szavak igazságának jelentőségét. Mert ő adott volna még egy esélyt annak, hogy közeledhessenek az álláspontjaink. Csak az a baj, hogy nem veszi észre, hogy ezalatt azt érti, hogy ő meggyőz engem, azaz én elfogadom az ő gondolatait és megváltoztatom az enyéimet, mert ő a saját igaznak hitt véleményét semmilyen módon nem óhajtja formálni engedni - miután meg van győződve annak kizárólagos létjogosultságáról. Azt remélte, hogy idővel majd megértem, amit mond - a végső igazságot. Mintha én nem érteném...

De már nem követem el azt a hibát, hogy azt gondolom, ők jobban tudják nálam. Nem. Soha többet. Ebből volt egy utolsó alkalom, amelyből egy életre megtanultam a leckét, sejtszinten belém égett a tanulság, hogy én tudom a legjobban, és nem is akárhogyan, így nem fordul elő többé. Ahogy most sem fordult.

Mindazonáltal még a találkozónkon ülve és a tét nélküli szexen gondolkodva két felismerés született meg bennem. Az egyik, hogy igen, meg tudnám tenni, és nem érezném rosszul tőle magam. Ez új volt, és erről már beszéltem. A másik viszont az, hogy ha ez így van is, akkor sem vállalkozhatok ilyesmire, akár megbeszélés alapján sem, mert már számtalanszor - és minden alkalommal - megtapasztaltam, hogy ennek elkerülhetetlenül sérülés a vége. Engem ezúttal nem fenyegetett ez a lehetőség, akkorra már biztos voltam benne, hiszen az ember pontosan tudja, amikor valakitől nem akar és nem is fog többet akarni. De a másik félnél igen, mert éreztem rajta, hogy szimpatikus vagyok neki, és bár az is nyilvánvaló, hogy nem tetszik neki a világlátásom, és ő sem akarja vesztegetni az idejét, és látom, mert nem rejti véka alá, hogy nem egészen azt kapta, akit várt, még akkor is kockáztatnám, hogy fölöslegesen fájdalmat okozok neki. Mert ő meg akarja győzni magát arról, hogy ez formálható, hogy olyanná tudna tenni, amilyennek látni szeretne. Így sosem lehet tudni...azaz másfelől pontosan lehet tudni, hogy csalódás érné. És ezért – bármennyit változott is az én hozzáállásom a témához, és bármennyire úgy gondolja is ő, hogy ha a hosszú táv nem működik, rövidtávról még lehet szó - nem tehetem meg, hogy belemegyek egy egyezménybe.

Mert elmesélte a legnagyobb csalódását, amely kísértetiesen hasonlított az én saját, eddigi legméltatlanabb csalódásomhoz, és amelyből pillanatok alatt kiderült, hogy mennyire érzékeny. Majd a telefonban elmondta, hogy sajnálja, hogy így alakult, mert úgy érezte, talán lehetnék én az, akiért megdobban a szíve… Hát EZÉRT nem, mert már most egyenlőtlen a helyzet, amikor pedig azt hittem, hogy még nagyon is egyenlők vagyunk, hiszen mindkét oldalon vannak pozitívumok és felismert, kvázi válóokok. Mert én tényleg csak annyit akarok, és nem fogok többet. Mert minek húzzam bele olyanba, ami nem vezet oda, ahová tudom, hogy ő majd jutni szeretne, még ha ez a helyzet és a másikban rejlő lehetőségek félreértésén alapul is? Az esély erre legalábbis már most nyilvánvaló, és az én életemben az ilyen helyzet - amelyből jóval több volt, mint amire a magánéletem dinamikájából következtetnék, vagy mint amennyit meglepetésemre sokan mások átélnek -, bármelyik oldalon álltam is, és bármilyen megfontolt körítéssel támasztotta is alá más vagy én azt, 100%-ban fölösleges fájdalommal ért véget.

Nem. Ennél mindenki többet érdemel. Megérdemli, hogy olyan nő legyen vele, aki szeretni és tisztelni tudja. Én pedig nem vagyok ilyen. És én is megérdemlem, hogy szeressenek és tiszteljenek azért, aki vagyok, ne pedig megvessenek vagy komplexuskompenzáció gyanánt megpróbálják a szárnyamat szegni - és pont most, amikor éppen csak megtanultam repülni. Úgy nem tudok az arcom tükörkompatibilitását megőrizve együtt lenni valakivel, hogy közben magamban megvan róla a véleményem - és ezért nem is akarok. Úgy nem lehet adni, főképp nem a legmélyebb intimitás keretein belül. Mert magamnak sem hazudok, bármennyire szerettem volna is. De így van ez rendjén. Mert már most biztos, hogy nem csak az időt lehetne veszíteni, márpedig abból sincs vesztegetni való. Szárnyalunk tovább.