Amikor a randevú csúcspontja hajnali fél 1-kor a dupla mekis óriás sültkrumpli, egyedül az étterem egyik csendes sarkában, az elég sokat elmond. Mindent azonban nem, úgyhogy a többit már én teszem hozzá.
Gondolkodom, hogy is kezdjem a bemutatást. Ha már úgyis
kiderült, hogy a „szinglik” kategóriájába tartozom, és annak is az ezt a
minőséget nem életformaként gyakorló, csak éppen az optimálisnak hosszabb ideje átmenetileg ebben az állapotban leledző –
noha a kelleténél talán karrieristább, ambiciózusabb és határozottabb (!) – nőtagja
vagyok, akkor jöjjön amolyan Bridget Jonesos stílusban: „Y. (a kezdőbetűt
megváltoztattuk), kicsit idősebb, és azt hiszi, a cigányság túlszaporodása
akadályozza abban, hogy ő szaporodni tudjon, miközben például én is a saját
korlátoltsága miatt nem fogok lefeküdni vele"… Pedig….
De ne szaladjunk ennyire előre. Vágás. A történet kezdetén
találkozom a vonzó, kicsit idősebb - majd későbbi felismerés szerint: a kora
által indokoltnál jóval idősebb lelkű – „fiatalemberrel”, teázunk,
beszélgetünk. Persze én éreztem már szilveszterkor is, hogy ő nem Ő, közben
azonban valamiért tudom, hogy mennem kell, hogy nem mondhatom le látatlanban a
randevút. Így aztán megyek, teázunk, beszélgetünk, és addig, amíg a kezdeti
ismeretcsere tart, egész kellemesen alakul az este. Ellentétek felbukkannak
itt-ott, azonban bókol és dicsér, és sejtelmes a mosolya, és úgy érzem, hogy az
általa felvetett két forgatókönyv – a hosszú távú kapcsolat (amelyet elsősorban
ő is szeretne), és a rövidtávú, "sok mindent el tudnék képzelni" - megkülönböztetése
ellen nekem sincs kifogásom. Mármint az elsőt már az ismételt találkozás előtt
egyértelműen ki tudtam zárni, de most a második lehetőség is reálisnak tűnt.
Mert ebben a második esetben – ha lenne ilyen – nem számít,
hogy már most arról beszél, hogy a kor előrehaladtával alább adja az ember,
mintha ő már kifelé menne ebből az egészből, amelyet életnek hívunk. Hogy szerinte
én a korom miatt „még” vagyok lelkes, holott életemben először tudok igazán
hinni a lehetőségekben, és eszem ágában sincs ennél kevésbé lelkesedni az
életért, nagyon idős koromban sem. Ebben az esetben nem számít, hogy elborzaszt,
ha arra gondolok, hogy akár 60 évesen úgy tekintsek magamra, mint ő, 40 és 50
között most teszi. Vagy az, hogy nem veszi észre, hogy a lényeges részletekre
nem kérdez rá. Akkor sem számít, ha tudom, hogy erről mesél a Kis Herceg,
amikor azt mondja, hogy az embereknek már nincs idejük arra, hogy barátokat
szerezzenek. Hogy megismerjék a másikat. Csak rögtön tudni akarja, h lehet-e
ebből család, vagy legalább rövidtávú öröm. Nem számít, mert nem várom el tőle,
hogy jobban figyeljen, mert tőle, illetve e lehetőség megvalósításához nem
hiányzik.
Így hát egy ideig azt hiszem, tét nélküli szex lesz az, de
ismét bebizonyosodik, h általában többet feltételezek a férfiakról, vagy arról,
hogy mit mitől vagyok képes elválasztani, mint kellene. Nagyon hízelgő dolgokat
mond. Alig néz 23-nak, és tényleg végtelenül fiatalnak érzem magam, illetve ráébredek, hogy az vagyok, ez nem pusztán illúzió. Tetszik neki a mosolyom, a hangom, a bőröm, a vállam, a nyakam (Zagabo
rulez!), és mindezt (is) őszintén hozza tudomásomra. Rendkívül jólesik, mert
újra érzem azt a fájdalom által régen elhomályosított érzést, hogy valaki
szépnek látja a lényemet, és ez színtiszta örömet okoz számomra.
És amikor befejezzük a teát, magamban azt kívánom, hogy ne
álljunk tovább még beszélgetni, mert érzem, hogy rezeg a léc; ha tovább beszél,
kipukkad majd a lufi. Pedig ha 11-kor befejezzük, ha nem ragaszkodik még a két
sörhöz, és a következményes egy óra okításhoz arról, hogy a magyarok történelmét
idegenszívűek írják, én pedig gyűlöletes liberális eszméket vallok… De nem így
történik, és hiába hiszem azt, képes leszek pusztán testi kapcsolat kialakítására,
mindkettőnk örömére, a sumér őshaza létjogosultságának és az idegen invázió
káros hatásának elvakult bizonygatása végzetesen libidórombolónak bizonyul.
Egyszer akarom szánt szándékkal becsapni magam úgy, hogy
egyszerűen nem veszek tudomást a valóságról, amelyről érzem, hogy ha kiderül, pusztító
hatású lesz, mégsincs rá lehetőségem. Mivel ha már ismerem, és nem csak sejtem
a valóságot, azzal minden tudatosan vállalt öncsalásnak vagy félreértésből eredő hitnek vége.
Vége volt eddig is, egy pillanat alatt, és vége van ezúttal is.
Mert az elől, hogy engem néz beszűkültnek, hogy szerinte én
vagyok az, aki nem érti, és majd ő elmagyarázza nekem az igazságot…na az elől
már nem tudom homokba dugni a fejem.
És még valami, ami szintén hosszú távon probléma, de ha
őszinte vagyok magamhoz, akkor alapértelmezetten az. (Mi minden kiderül pár
órában, ha az emberek őszinték egymással…) Hátrahőköl az ambícióim, a
határozottságom, a képzettségem és a további céljaimtól, és szerinte
talán eddig is az volt a probléma – velem –, hogy ez megijeszti a pasikat, mert
hát ha én PhD-t akarok, akkor a pasinak legalább kettővel kell rendelkeznie...
Micsoda félreértés…micsoda komplexusok. Olyan „férfit”
biztos nem szeretnék, aki megijed tőlem, hiszen akkor hogy érezném mellette
biztonságban magam? Nem értem, hogy miért ijesztő, ha egy nő gondolkodik, ha
van saját véleménye, ha van kialakult, saját személyisége - végre -, ha nem
ijed meg a saját árnyékától. Igen, az élet szívóssá tett, nem volt más
választásom, mint hogy céltudatosan és keményen haladjak előre, de mit jelent
az, hogy „tudok-e én gyenge nő is lenni"???
A kérdés már önmagában sértő, olyan értékrendről tanúskodik,
amely alapvetően ellentétes a meggyőződésemmel. Fizikailag gyenge,
gyengeelméjű, vagy gyenge jellemű? Vagy ha az a kérdés, hogy át tudom-e engedni
a gyeplőt másnak, akkor köszönöm, igen, jelentem, hogy ez nem okoz problémát,
de ha az ember csak magára számíthat, akkor nincs kinek átengedni a gyeplőt, és
nem hiszem, hogy ebből messzemenő következtetéseket kellene levonni arra
vonatkozóan, hogy egy párkapcsolatban hogyan viselkedem. Már nem. Ahogy attól sem
karrierista valaki, ha muszáj dolgoznia, hogy fenntartsa magát.
Néha nem értem
a férfiakat (a férfiak ugyanezt mondják a nőkre, így gyanítom, hogy nem nemfüggő a "nem is tudja, mit akar" kérdése). Ha rájuk akaszkodik valaki és bundáért, ékszerekért nyaggatja őket, és
ingyen él, és soha semmi nem lehet elég, akkor az a baj, de ha egy nő önálló egzisztenciáért dolgozik, attól
máris bigott feminista, aki a férfiakat csak lábtörlőnek használja. Csak
kellene egy kis önbecsülés, úgy érzem. És ha valaki, én tudom, miről beszélek.
Ha valaki azzal kezdi, hogy anyukám, próbálj már meg, légy
oly szíves, bután nézni ki a fejedből és tág szemekkel, lentről felfelé irányuló tekintettel
bólogatni mindenre, amit mondok, hogy én nagy, okos, erős és mindenható férfinak
érezhessem magam melletted, az egészen biztosan nem jó pont. Akkor garantált,
hogy előtör belőlem a félelmetesebb énem – van ilyen, ezt elismerem –, bár
ilyesmire most még nem került sor. De hadd ne kelljen már hülyének tettetnem
magam azért, hogy mást ne kínozzanak az adott terhelés hatására rendre kiújuló kisebbségi
komplexusai. Én is megküzdöttem a sajátjaimmal, másét pedig nem az én dolgom
megoldani – sőt, nem is megoldani, hanem csillapítani, a saját káromra. Nem,
soha többet.
A végére hagytam a találkozó legnagyobb pozitívumát, ami
miatt mégis fontos volt elmenni, ha a vége úgyis az, amit már szilveszterkor
tudtam. Mert szemben ült velem egy ember, akinek valódi céljai vannak, aki tényleg
társat keres, nem játszmázni akar, és ehhez - a közelebbi kontaktus elvesztésének lehetősége mellett - nem fél bevallani magának sem azt,
ha minden reménye ellenére nem az ül vele szemben, akit várt. Őszintén beszélt,
nem próbál másnak látszani, mint aki csak azért, hogy jó pontot szerezzen nálam
annak reményében, hogy a sok mindenből, amit elképzel velem, biztosan legyen
valami, és ez felüdülés volt számomra. Én sem alakoskodtam, és végre nem
éreztem azt, hogy pontokat veszítek, ha óriási világnézeti különbségekre derül
fény. És derült, jócskán, ami miatt az oly hőn áhított tét nélküli közösség sem
jöhet létre, nemhogy bármi komolyabb, de a kibékíthetetlen ellentétek ellenére
őrzök fontos pluszokat ebből a pár órából: a szépnek, vonzónak látott és akart nőnek
levés ősinte örömét, és a megerősítést, hogy igen, az a normális, hogy - bármilyen idősen, de ennyi idősen pláne - nem
pazaroljuk egymás idejét, ahogy ő is megköszönte nekem, ha nem teszem ezt, és
én is neki, hogy nem tette velem. Még ha olyan nagyon, igazán szerettem is volna, hogy
ne beszéljen tovább...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése