Sokat gondolkodtam azon, vajon érthető-e mások számára az, amit én élhető csodának nevezek. Sokan talán oximoronnak vélik ezt a kifejezést, miközben számomra teljesen természetes az az élmény, amelyet a jelentése hordoz. Mások talán arra gondolhatnak, hogy ha élhető, akkor szükségszerűen nem csodás, hiszen a csoda valami természetfeletti, és mint ilyen, nem lehet valóságos. Az élhető csoda pedig ennek megfelelően valamiféle megalkuvás, egy tapasztalat jelentőségének a felnagyítása, és felruházása olyan tulajdonságokkal, amelyekkel az az élmény valójában nem rendelkezik. De ez nem így van. Mert fontos, hogy tudjuk értékelni az "élet apró örömeit", úgy igazán, de attól azok nem helyettesítik azt, amit én élhető csodának nevezek.
Rájöttem, hogy miért olyan egyértelmű számomra, hogy a csoda, élhető formájában, igenis létezik. Mert már megéltem, sőt, rengetegszer volt benne részem, de túl sok fájdalom homályosította el ahhoz, hogy észrevegyem, mekkora jelentőségű, hogy ezek léteznek. Ha pedig nem engedem, hogy a pusztító erők eluralkodjanak az életemen, akkor a csodák rendszeresen megtörténnek velem. És ha az élet szinte minden területén megtörténik, akkor miért ne történne meg ott is, ahol számomra a legfontosabb, és ahol a legkétségesebb volt, hogy ez sikerülhet. Egészen mostanáig.
Tavaly nyáron találkoztam valakivel, aki a levelezésünkből nagyon nem volt szimpatikus, és amilyen állapotban voltam akkor, azt kívántam, bárcsak ne is látnám soha. Aztán az első alkalommal gyökeresen más benyomást tett rám, majd lassan kiderült, hogy az elmúlt időszak egyik legnagyobb ajándékát kaptam azzal, hogy megjelent az életemben. Figyelem, és tanulok tőle, és szinte kézzelfoghatóan gyógyít engem, minden alkalommal, amikor találkozunk. Miközben fogalma sincs minderről, mert ez az én utazásom. És persze én is jó hatással vagyok rá, tudom, hogy ő is sokat kap tőlem, de ez hasonlóképpen nem elsősorban az én érdemem. Ez egy csoda, egy valószínűtlen egymásra találás, ami mégis megtörtént, és működik, alakul, mélyül, most már hónapok óta. És bármennyire magam alatt voltam is, nem kerülte el a figyelmemet, hogy ez megtörtént velem, és hogy ez milyen rettentően fontos.
Szóval igen, csodák márpedig vannak, és a legjobb az, hogy nem kell a lelkünk kirakatába, soha el nem érhető helyre száműznünk azokat, majd üvegfalon át nézve, fájdalommal vegyes meghatódottsággal gyönyörködve bennük megelégednünk a fejünkben róluk élő képpel. Már persze akkor, ha ez nem elég nekünk, ha nem pusztán egy illúzióra vágyunk. Ha nem csak nézegetni, hanem élni akarjuk őket.
Hiszen egy illúzió létrehozásához nem kell csoda. Gyakran egy másik emberre sincs szükség, vagy csak minimális mértékben, kiváltó okként lényeges, mert az illúzió egy idő után önmagát táplálja. Egészen addig, amíg még meg tudjuk győzni magunkat arról, hogy bármi jelentőséggel bír az életünket illetően. Aztán amikor kimerül, szükségszerűen másikat kell keresni. De ez attól még mindig csak kirakatnézegetés. A csoda más. Valami éppen attól válik csodává, hogy megtörténik, és azt befogadjuk az életünkbe, a részévé tesszük, és éljük, nyíltan, szabadon, teljesen, félelmek, hazugságok és öncsalás nélkül. Hogy nem rakjuk üvegajtó mögé, különlegesnek képzelt, de mégiscsak kizárólag a fejünkben létező helyre.
Elképzelni a csodát - az nagyon egyszerű. Ezért olvasunk könyveket, ezért nézünk filmeket, ideig-óráig átadjuk magunkat az illúzióknak, töltekezünk belőlük, hogy a mindennapi életünkben jobban tudjunk hinni, örülni, és így funkcionálni, és ez valamiért működik. Legalábbis addig, amíg rá nem jövünk, hogy nem szerezhetünk önigazolást ezekből az illúziókból, és amíg el nem kezd feszíteni belülről a sejtés, majd a tudat, hogy attól, hogy a virtuális valóságban megéljük ezeket a pillanatokat, a saját életünkben nem feltétlenül léteznek azok. Sőt. Megtapasztalni, majd megélni a csodát, és a mindennapjaink részévé tenni, és dolgozni azért, hogy eredeti pompájában tudjon ragyogni hosszú időn át - mert a csodát marhára nem adják ingyen -, na az a nehéz. És az, hogy csoda nem lesz bármiből, amit annak akarunk látni. Annak meg kell történnie.
A csoda éppen attól csoda, hogy olyasmi valósul meg, olyasmi lesz élhető, amiről nehezen képzeltük el, hogy lehetséges, hogy a gondolatok világán túl valóban létezhet. Ennek hiányában minden csak illúzió, és az is marad. Illúziókból pedig nem lehet építkezni, életet legalábbis nem. Márpedig nekem élet kell, mindig is csak azt akartam. És hiszem, hogy megalkuvás helyett lehet azt élhető csodákra alapozni. Már így is számos csodában volt részem, és most mindössze annyi a teendőm, hogy főszerepbe állítsam őket az életemben. És ettől nem fognak szertefoszlani, nem fognak homokként kiszaladni az ujjaink közül, miközben megpróbáljuk megragadni őket, mert éppen ez a döntés az éltető erő számukra.
És csak hagyom, hogy gyógyítsanak, hogy boldogabbá tegyenek. Nap mint nap. Nincs semmi trükk, semmi csapda. Csak a megélt csoda.
