Hát eljött. A majáknak igaza volt. Előző este még úgy tűnt, nem történik majd semmi, de december 21-én hajnalban - amit a tervek szerint mélyen deltában leledzve kellett volna töltenem, és mégis a gép előtt ülve próbáltam minden emberileg lehetséges erővel hatni a virtuálisan mozdulatlan virtuális rendszerre - valami elpattant. Ott, akkor, három heti folyamatos munka után, az alváshiánytól már remegve, lángoló fejjel és jeges kézzel, az ideg-összeroppanás szélén összeomlott minden.
Közeledett a rejtélyes dátum, és megszaporodtak a maják jóslatát kifigurázó viccek. Én valamiért rettenetesen ízléstelennek éreztem a világvégével való állandó poénkodást. Pontosabban nem valamiért, hanem azért, mert ez számomra a létezés legelemibb szintjén sértette saját külön bejáratú "vallásomat", az élet szentségébe vetett hitemet. Számomra ez szentség, de minden vallásos, didaktikus, politikus vagy egyéb intézményes felhang nélkül, a maga emberi valójában. Nem frázispufogtatás, hanem egy saját, hozott élmény, amelyet az élet elvesztése okozta visszafordíthatatlan tragédia, majd később, más módon az élet visszanyerésének különleges megtapasztalása tudatosított és tovább erősített. Így aztán nagyon megörültem, amikor pár nappal az ominózus dátum előtt hallottam egy másfajta értelmezést, amely szerint a világvége valójában fordulatot jelent az emberiség életében: nem kénköves zivatarra, haragtól villámló szemű istenre-ördögre és a föld megnyílására kell számítani, sokkal inkább egy régóta szükséges "aranykor" vár ránk, az új lehetőségek kora. Számomra ez egy rendkívül szimpatikus gondolat volt, különösképpen a hirtelenhalálról és a maják hülyeségéről szóló, önkritikátlan poénokkal szemben.
Ezek után valahogy megnyugodtam. És egy ideig minden jónak tűnt. Végül azonban az élet még egyszer utoljára próbára tette az elhatározásomat, miszerint megpróbáltam meggyőzni magam arról, hogy ami nem a szívemnek igazi, de végső soron rengeteg előnnyel jár, még ha - látszólag indokolatlanul - borzasztóan szenvedek is tőle, az valójában jó nekem. És ezúttal elpattant a cérna. Vártam már azt a hatást, amely elég erős lesz ahhoz, hogy átbillentsen arra az oldalra, ahol már meggyőződésem, hogy menni kell, változtatni kell, hogy fel kell adni a sok szempontból biztosat a bizonytalanért, mert száz százalék, hogy ez a helyes megoldás. Soha olyan közel nem álltam még ahhoz az állapothoz, amely arra készteti az embert, hogy kárt tegyen magában, csak ugye én már tudom, hogy az sehová nem vezet. Épp ezért is volt olyan szörnyű. Nem volt menekülés, még a feszültségoldás illúziójába sem. Miért hagyom, miért kell hagynom, hogy ez így legyen? És persze közben dübörög a fülembe a másik oldal, hogy olyan sok szempontból hálás lehetek - és vagyok is! - a lehetőségért, hát miért kínoz, pusztít, öl meg mégis? Miért nem lehet jó nekem az, amiért mások a fél karjukat odaadnák?
Nem tudom a választ, csak azt, hogy nem jó, hogy tönkretesz, ha nem lépek ki. Tehát kilépek, és felteszek mindent egy lapra, jöjjön, aminek jönnie kell. El kell hinnem, hogy éppen ettől fordul jóra minden, hiszen már látom, hogy így van, csak megélni nehéz. Különösen úgy, hogy három hét zombilét után a várva várt éjszakai pihenés helyetti ismételten 2,5 órás alvás nem segít a pozitív szemléleten, bár én ekkorra már túl voltam mindenen. Az én világvégém eljött, és már csak előre tudtam nézni. Amikor mindenki biztat, dicsér, amennyire még soha; amikor már éppen eléred, hogy végre megbecsüljenek és befogadjanak, amikor végre bátran igent mondanak rád - amit kezdettől szerettél volna elérni -, de te belül már tudod, hogy innentől kifelé haladsz, el, távolabb, máshová...az az érzés csalhatatlan. Csak a bizonyosság van, hogy igen, ez a helyes irány, és eltökélten vállalhatod a bizonytalanba vezető döntést, mert így kell tenned, bármi lesz is a vége. És persze, hogy így lesz az a vége, amit elképzeltél, amit megálmodtál, amire vágysz.
Majd végigcsinálod a napot, a túlzott fáradtság, és egyben a kiábrándulástól kiélesedett érzékeid észleléseiből eredő józanság megakadályozza, hogy jópofizz, hogy rejtegesd a véleményed, vagy azt, hogy belül már egész máshol jársz. Mert megteheted. És talán ez nem is baj, másoknak sem. Talán ez a természetes, ahogy mindenki másnak is. Talán csak te hitted, hogy másképp kell tenned. És akkor a legváratlanabb pillanatban megtörténik. A halvány reménysugár, új életed első útjelzője felvillan, és nincs több kérdés.
Szabad vagyok, mert már tudom, hogy dönthetek a szabadság mellett, és ez nem fog gúzsba kötni. A végtelen lehetőségek felé vezető útnak értelemszerűen nem lehet része az, hogy téged pusztító volta ellenére "kell" tenned valamit. Tudom, hogy nem kell elviselnem sziszifuszi terheket ahhoz, hogy némi előnyt élvezzek. Hogy a szabadság generálja a szabadságot, és önként vállalt puttonycipelésből sosem lesz könnyed, lebegő, mosolygós és boldog élet. Erős vagyok. Az idegeim felmondták a szolgálatot akkor reggel, de a lelkem annál szívósabb élni akarással vitt előre. A nálam szerencsésebbektől tanulok bízni az életben, és kötél nélkül ugrom, mert már tudom, hogy így kell, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy igazán részt vegyek a saját életemben. Nem űr vár, hanem sokaság, amely felfog, és a saját célom felé segít.
Van vég, és az ezúttal is valójában az új kezdete. Nem igaz, hogy a maják hülyék voltak. Nem igaz, hogy nem történt semmi. Nem igaz, hogy minden változatlanul megy tovább. És én ennek kimondhatatlanul örülök.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése