Fölnőttek, fölnőttek...

Már egy ideje készülök írásba foglalni, hogy mit gondolok arról a felelősségről, amellyel mi, felnőttek szülőként tartozunk a gyerekeinknek. Igaz, még nem vagyok anya, de saját Anyukám tragikus példáját látva, és azóta sok-sok más - ezt a mintát erősítő, és ennek gyökeresen ellentmondó, férfiúi és női - sorsot is látva megtanultam, hogy mindig nagyon fontos, hogy úgy, olyan értékrend szerint éljünk szülőként, amelyet a gyermekeinknek is át szeretnénk adni. Azaz úgy, ahogy majd szeretnénk, hogy felnőve ők is éljenek. Mert ők nyilvánvalóan nagyon sokat tanulnak abból, amit mondunk nekik, a minták azonban, amelyeket látnak, tapasztalanak, érzékelnek, sejtszinten beléjük ivódnak - akkor is, ha éppen miattuk igyekszünk magunkat háttérbe szorítva, feladva, magunkról lemondva élni. Mintha szülőnek lenne annyit tenne, hogy onnantól én megszűnök, mert a gyerek 100%, én pedig az élet minden területén csak rajta keresztül vagyok képes értelmezni magamat - vagyis "én" nem vagyok sehol.

Közben pedig azt hisszük, hogy ezzel adjuk meg nekik a lehető legnagyobb lehetőséget a szabad életre, holott ez a működés egyrészt óriási teher egy gyereknek - hiszen ha a szülei életének értelme minden szinten kizárólag ő, akkor nem hibázhat - nem lehet nyűgös, nem viselkedhet meggondolatlanul, nem veszítheti el a türelmét, tehát nem csinálhat semmit, amit egy gyerek tenni hivatott -, hiszen akkor csalódást okoz, és a szülei egyetlen örömforrása is megszűnik, és ennek egyedül ő lesz az oka, ami elviselhetetlen. Másrészt ezzel éppen azt tanítjuk meg nekik, hogy a felnőtt élet szükségszerű velejárója az, hogy egy idő után fel kell adnunk magunkat, és a szabadságunk, amelyet korábban éppen szüleink biztosítottak számunkra, csupán átmeneti lehetőség: addig tart, amíg el nem érjük mi is azt az életszakaszt, amikor saját szüleink is lemondtak önmagukról a gyerekeikért.

Tehát miközben éppen értük szeretnénk önfeláldozók lenni, hogy nekik sokkal jobb legyen, mint esetleg nekünk volt, egész mást hatást érünk el, mert valójában nem azt tanulják meg, amit mi belül, sokszor kimondatlanul, csak magunkban határozva elképzelünk, hanem amit a saját életünkben érzékelhetően, láthatóan megvalósítunk.
Természetesen nem azt mondom, hogy felnőtt viselkedést kell elvárni a gyerekünktől, tehát azt, hogy megértse, hogy nem érünk rá foglalkozni vele; hogy el lehet hanyagolni az igényeit; hogy van, amikor magunkat kell hozzá képest előtérbe helyezni. Egyáltalán nem. Ez nem lehet egy vagy-vagy kérdés, épp ellenkezőleg: ha szabad felnőttet szeretnénk nevelni a gyerekünkből, szükségszerűen, lényegileg is-isnek kell lennie, és sokan ezt nem értik, illetve értik félre. Nagyon is úgy vélem, hogy a gyerek az első - éppen ezért csak akkor szabad vállalni, amikor az ember már érzi, hogy tud eleget adni akkor is, ha számára korábban elképzelhetetlen módon kimerítő lesz ez a feladat.

Másfelől azonban fontos, hogy ehhez töltekeznünk is kell, tehát nekünk is fontosnak kell lennünk a magunk számára, ami elsőre talán úgy tűnhet, hogy a gyerektől elvett idő és figyelem, azonban ez mégsem így van, mert így tudunk példát mutatni neki arra, amilyen életet neki szánunk a későbbiekben. Nem beszélve arról, hogy ha van saját életünk, amelyben - mindamellett, hogy maximálisan támogatjuk és biztosítjuk számára azt, amire neki valóban szüksége van - nem a gyerekünk a sikeresség egyetlen forrása, igazolója és záloga, az a már említett tehertől szabadítja meg őt. Furcsán ellentmondásosnak tűnő módon éppen ez a teher az, amellyel a korához képest elvárhatatlan, felnőtt viselkedést kényszerítünk rá: szülei nézőpontjának állandó szem előtt tartását, méghozzá saját, jogos igényeinek háttérbe szorítása mellett. Márpedig aki így nő fel - és sajnos ezeknek a folyamatoknak a nagy része egyáltalán nem a tudatos régióban zajlik -, attól, talán belátható, felnőttként sem igazán számíthatunk arra, hogy szabadon tud majd élni. Mert olyat sajnos nem tanult, nem látott soha.

Ezért tragikus az én Anyukám, és sok-sok másik szülő, akár anya, akár apa példája. Mert miközben a legjobbat akarták, óriási terhet tettek a gyerekükre, amelyet ő csak felnőttként, csak módszeres, fájdalmas, és kizárólag saját munkával alakíthat, vagy legalábbis próbálhat meg azzá alakítani, ami a szülő elsődleges célja volt: hogy gyermeke boldog legyen.

Találtam egy blogbejegyzést "A női test csodái" blogon, amely ennek a kérdésnek egy nagyon érzékeny vetületével, a "nőkép" anya és lánya közötti átörökítésével foglalkozik. Azért is találó ez, mert a fenti helyzetnek - noha nem teljes körű, de - rendkívül meghatározó oldala. Érdemes elolvasni az egész cikket, a legfontosabb gondolatok talán elég csalogatóak ehhez.

"A lányaim most tökéletesek és nem szeretném, hogy amikor megmozdul majd bennük az érzés, hogy ők is nők, az jusson eszükbe, hogy én nőként csúnyának gondoltam magam, tehát ők is csúnyák lesznek. Ahogy ők is öregszenek majd és megváltozik a mellük formája, utálni fogják a testüket, hisz minden nő ezt teszi. „Anya is így csinálta.” Azt akarom, hogy olyan felnőtt nők legyenek, akik arra fognak emlékezni, hogy én voltam a megtestesült szépség és nem érdekelt a világ rosszindulata és ijesztgetése, ami elbizonytalanított volna abban, amit magamról gondolok."

"Értetlenül néztek engem, ahogy a tükör előtt állva összehúzott szemöldökkel vizslatom magam, behúzom a hasam, majd lemondóan sóhajtok.
Gondold csak el, mennyire összezavarhattam őket ezzel. Mintha ezt mondtam volna nekik: „Azt hiszed, hogy gyönyörű vagyok, de tévedsz. Kicsi vagy még és szeretsz engem, így nem veszed észre, hogy mennyire nem vagyok szép. Én a felnőttek kritikus szemével nézem magam és tudom, hogy csúnya vagyok. A kislányom vagy és szeretlek, de nem engedem meg magamnak, hogy szép legyek a szemedben. Nem számít, hogy látom a csillogó tekinteted, amikor fésülködöm, vagy öltözködöm. Nem foglalkozom azzal, hogy mennyire vágysz arra, hogy olyan legyél, mint én. Nem lehetek gyönyörű számodra és magam sem tudom, hogy miért nem."

Bármit megtennék értük – még ezt is.
Gyönyörű vagyok!