Újévi fogadalom

„…amíg félünk, addig nem a jövőt látjuk, addig csak azt, amit a félelmeinken keresztül a jövőnek gondolunk…”

2013-tól nem fogok félni. Ígérem.

Ajándék, mellyel meglepem...

magam, magam...

Egy világvége krónikája

Hát eljött. A majáknak igaza volt. Előző este még úgy tűnt, nem történik majd semmi, de december 21-én hajnalban - amit a tervek szerint mélyen deltában leledzve kellett volna töltenem, és mégis a gép előtt ülve próbáltam minden emberileg lehetséges erővel hatni a virtuálisan mozdulatlan virtuális rendszerre - valami elpattant. Ott, akkor, három heti folyamatos munka után, az alváshiánytól már remegve, lángoló fejjel és jeges kézzel, az ideg-összeroppanás szélén összeomlott minden.

Közeledett a rejtélyes dátum, és megszaporodtak a maják jóslatát kifigurázó viccek. Én valamiért rettenetesen ízléstelennek éreztem a világvégével való állandó poénkodást. Pontosabban nem valamiért, hanem azért, mert ez számomra a létezés legelemibb szintjén sértette saját külön bejáratú "vallásomat", az élet szentségébe vetett hitemet. Számomra ez szentség, de minden vallásos, didaktikus, politikus vagy egyéb intézményes felhang nélkül, a maga emberi valójában. Nem frázispufogtatás, hanem egy saját, hozott élmény, amelyet az élet elvesztése okozta visszafordíthatatlan tragédia, majd később, más módon az élet visszanyerésének különleges megtapasztalása tudatosított és tovább erősített. Így aztán nagyon megörültem, amikor pár nappal az ominózus dátum előtt hallottam egy másfajta értelmezést, amely szerint a világvége valójában fordulatot jelent az emberiség életében: nem kénköves zivatarra, haragtól villámló szemű istenre-ördögre és a föld megnyílására kell számítani, sokkal inkább egy régóta szükséges "aranykor" vár ránk, az új lehetőségek kora. Számomra ez egy rendkívül szimpatikus gondolat volt, különösképpen a hirtelenhalálról és a maják hülyeségéről szóló, önkritikátlan poénokkal szemben.

Ezek után valahogy megnyugodtam. És egy ideig minden jónak tűnt. Végül azonban az élet még egyszer utoljára próbára tette az elhatározásomat, miszerint megpróbáltam meggyőzni magam arról, hogy ami nem a szívemnek igazi, de végső soron rengeteg előnnyel jár, még ha - látszólag indokolatlanul - borzasztóan szenvedek is tőle, az valójában jó nekem. És ezúttal elpattant a cérna. Vártam már azt a hatást, amely elég erős lesz ahhoz, hogy átbillentsen arra az oldalra, ahol már meggyőződésem, hogy menni kell, változtatni kell, hogy fel kell adni a sok szempontból biztosat a bizonytalanért, mert száz százalék, hogy ez a helyes megoldás. Soha olyan közel nem álltam még ahhoz az állapothoz, amely arra készteti az embert, hogy kárt tegyen magában, csak ugye én már tudom, hogy az sehová nem vezet. Épp ezért is volt olyan szörnyű. Nem volt menekülés, még a feszültségoldás illúziójába sem. Miért hagyom, miért kell hagynom, hogy ez így legyen? És persze közben dübörög a fülembe a másik oldal, hogy olyan sok szempontból hálás lehetek - és vagyok is! - a lehetőségért, hát miért kínoz, pusztít, öl meg mégis? Miért nem lehet jó nekem az, amiért mások a fél karjukat odaadnák?

Nem tudom a választ, csak azt, hogy nem jó, hogy tönkretesz, ha nem lépek ki. Tehát kilépek, és felteszek mindent egy lapra, jöjjön, aminek jönnie kell. El kell hinnem, hogy éppen ettől fordul jóra minden, hiszen már látom, hogy így van, csak megélni nehéz. Különösen úgy, hogy három hét zombilét után a várva várt éjszakai pihenés helyetti ismételten 2,5 órás alvás nem segít a pozitív szemléleten, bár én ekkorra már túl voltam mindenen. Az én világvégém eljött, és már csak előre tudtam nézni. Amikor mindenki biztat, dicsér, amennyire még soha; amikor már éppen eléred, hogy végre megbecsüljenek és befogadjanak, amikor végre bátran igent mondanak rád - amit kezdettől szerettél volna elérni -, de te belül már tudod, hogy innentől kifelé haladsz, el, távolabb, máshová...az az érzés csalhatatlan. Csak a bizonyosság van, hogy igen, ez a helyes irány, és eltökélten vállalhatod a bizonytalanba vezető döntést, mert így kell tenned, bármi lesz is a vége. És persze, hogy így lesz az a vége, amit elképzeltél, amit megálmodtál, amire vágysz.

Majd végigcsinálod a napot, a túlzott fáradtság, és egyben a kiábrándulástól kiélesedett érzékeid észleléseiből eredő józanság megakadályozza, hogy jópofizz, hogy rejtegesd a véleményed, vagy azt, hogy belül már egész máshol jársz. Mert megteheted. És talán ez nem is baj, másoknak sem. Talán ez a természetes, ahogy mindenki másnak is. Talán csak te hitted, hogy másképp kell tenned. És akkor a legváratlanabb pillanatban megtörténik. A halvány reménysugár, új életed első útjelzője felvillan, és nincs több kérdés.

Szabad vagyok, mert már tudom, hogy dönthetek a szabadság mellett, és ez nem fog gúzsba kötni. A végtelen lehetőségek felé vezető útnak értelemszerűen nem lehet része az, hogy téged pusztító volta ellenére "kell" tenned valamit. Tudom, hogy nem kell elviselnem sziszifuszi terheket ahhoz, hogy némi előnyt élvezzek. Hogy a szabadság generálja a szabadságot, és önként vállalt puttonycipelésből sosem lesz könnyed, lebegő, mosolygós és boldog élet. Erős vagyok. Az idegeim felmondták a szolgálatot akkor reggel, de a lelkem annál szívósabb élni akarással vitt előre. A nálam szerencsésebbektől tanulok bízni az életben, és kötél nélkül ugrom, mert már tudom, hogy így kell, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy igazán részt vegyek a saját életemben. Nem űr vár, hanem sokaság, amely felfog, és a saját célom felé segít.

Van vég, és az ezúttal is valójában az új kezdete. Nem igaz, hogy a maják hülyék voltak. Nem igaz, hogy nem történt semmi. Nem igaz, hogy minden változatlanul megy tovább. És én ennek kimondhatatlanul örülök.

Fölnőttek, fölnőttek...

Már egy ideje készülök írásba foglalni, hogy mit gondolok arról a felelősségről, amellyel mi, felnőttek szülőként tartozunk a gyerekeinknek. Igaz, még nem vagyok anya, de saját Anyukám tragikus példáját látva, és azóta sok-sok más - ezt a mintát erősítő, és ennek gyökeresen ellentmondó, férfiúi és női - sorsot is látva megtanultam, hogy mindig nagyon fontos, hogy úgy, olyan értékrend szerint éljünk szülőként, amelyet a gyermekeinknek is át szeretnénk adni. Azaz úgy, ahogy majd szeretnénk, hogy felnőve ők is éljenek. Mert ők nyilvánvalóan nagyon sokat tanulnak abból, amit mondunk nekik, a minták azonban, amelyeket látnak, tapasztalanak, érzékelnek, sejtszinten beléjük ivódnak - akkor is, ha éppen miattuk igyekszünk magunkat háttérbe szorítva, feladva, magunkról lemondva élni. Mintha szülőnek lenne annyit tenne, hogy onnantól én megszűnök, mert a gyerek 100%, én pedig az élet minden területén csak rajta keresztül vagyok képes értelmezni magamat - vagyis "én" nem vagyok sehol.

Közben pedig azt hisszük, hogy ezzel adjuk meg nekik a lehető legnagyobb lehetőséget a szabad életre, holott ez a működés egyrészt óriási teher egy gyereknek - hiszen ha a szülei életének értelme minden szinten kizárólag ő, akkor nem hibázhat - nem lehet nyűgös, nem viselkedhet meggondolatlanul, nem veszítheti el a türelmét, tehát nem csinálhat semmit, amit egy gyerek tenni hivatott -, hiszen akkor csalódást okoz, és a szülei egyetlen örömforrása is megszűnik, és ennek egyedül ő lesz az oka, ami elviselhetetlen. Másrészt ezzel éppen azt tanítjuk meg nekik, hogy a felnőtt élet szükségszerű velejárója az, hogy egy idő után fel kell adnunk magunkat, és a szabadságunk, amelyet korábban éppen szüleink biztosítottak számunkra, csupán átmeneti lehetőség: addig tart, amíg el nem érjük mi is azt az életszakaszt, amikor saját szüleink is lemondtak önmagukról a gyerekeikért.

Tehát miközben éppen értük szeretnénk önfeláldozók lenni, hogy nekik sokkal jobb legyen, mint esetleg nekünk volt, egész mást hatást érünk el, mert valójában nem azt tanulják meg, amit mi belül, sokszor kimondatlanul, csak magunkban határozva elképzelünk, hanem amit a saját életünkben érzékelhetően, láthatóan megvalósítunk.
Természetesen nem azt mondom, hogy felnőtt viselkedést kell elvárni a gyerekünktől, tehát azt, hogy megértse, hogy nem érünk rá foglalkozni vele; hogy el lehet hanyagolni az igényeit; hogy van, amikor magunkat kell hozzá képest előtérbe helyezni. Egyáltalán nem. Ez nem lehet egy vagy-vagy kérdés, épp ellenkezőleg: ha szabad felnőttet szeretnénk nevelni a gyerekünkből, szükségszerűen, lényegileg is-isnek kell lennie, és sokan ezt nem értik, illetve értik félre. Nagyon is úgy vélem, hogy a gyerek az első - éppen ezért csak akkor szabad vállalni, amikor az ember már érzi, hogy tud eleget adni akkor is, ha számára korábban elképzelhetetlen módon kimerítő lesz ez a feladat.

Másfelől azonban fontos, hogy ehhez töltekeznünk is kell, tehát nekünk is fontosnak kell lennünk a magunk számára, ami elsőre talán úgy tűnhet, hogy a gyerektől elvett idő és figyelem, azonban ez mégsem így van, mert így tudunk példát mutatni neki arra, amilyen életet neki szánunk a későbbiekben. Nem beszélve arról, hogy ha van saját életünk, amelyben - mindamellett, hogy maximálisan támogatjuk és biztosítjuk számára azt, amire neki valóban szüksége van - nem a gyerekünk a sikeresség egyetlen forrása, igazolója és záloga, az a már említett tehertől szabadítja meg őt. Furcsán ellentmondásosnak tűnő módon éppen ez a teher az, amellyel a korához képest elvárhatatlan, felnőtt viselkedést kényszerítünk rá: szülei nézőpontjának állandó szem előtt tartását, méghozzá saját, jogos igényeinek háttérbe szorítása mellett. Márpedig aki így nő fel - és sajnos ezeknek a folyamatoknak a nagy része egyáltalán nem a tudatos régióban zajlik -, attól, talán belátható, felnőttként sem igazán számíthatunk arra, hogy szabadon tud majd élni. Mert olyat sajnos nem tanult, nem látott soha.

Ezért tragikus az én Anyukám, és sok-sok másik szülő, akár anya, akár apa példája. Mert miközben a legjobbat akarták, óriási terhet tettek a gyerekükre, amelyet ő csak felnőttként, csak módszeres, fájdalmas, és kizárólag saját munkával alakíthat, vagy legalábbis próbálhat meg azzá alakítani, ami a szülő elsődleges célja volt: hogy gyermeke boldog legyen.

Találtam egy blogbejegyzést "A női test csodái" blogon, amely ennek a kérdésnek egy nagyon érzékeny vetületével, a "nőkép" anya és lánya közötti átörökítésével foglalkozik. Azért is találó ez, mert a fenti helyzetnek - noha nem teljes körű, de - rendkívül meghatározó oldala. Érdemes elolvasni az egész cikket, a legfontosabb gondolatok talán elég csalogatóak ehhez.

"A lányaim most tökéletesek és nem szeretném, hogy amikor megmozdul majd bennük az érzés, hogy ők is nők, az jusson eszükbe, hogy én nőként csúnyának gondoltam magam, tehát ők is csúnyák lesznek. Ahogy ők is öregszenek majd és megváltozik a mellük formája, utálni fogják a testüket, hisz minden nő ezt teszi. „Anya is így csinálta.” Azt akarom, hogy olyan felnőtt nők legyenek, akik arra fognak emlékezni, hogy én voltam a megtestesült szépség és nem érdekelt a világ rosszindulata és ijesztgetése, ami elbizonytalanított volna abban, amit magamról gondolok."

"Értetlenül néztek engem, ahogy a tükör előtt állva összehúzott szemöldökkel vizslatom magam, behúzom a hasam, majd lemondóan sóhajtok.
Gondold csak el, mennyire összezavarhattam őket ezzel. Mintha ezt mondtam volna nekik: „Azt hiszed, hogy gyönyörű vagyok, de tévedsz. Kicsi vagy még és szeretsz engem, így nem veszed észre, hogy mennyire nem vagyok szép. Én a felnőttek kritikus szemével nézem magam és tudom, hogy csúnya vagyok. A kislányom vagy és szeretlek, de nem engedem meg magamnak, hogy szép legyek a szemedben. Nem számít, hogy látom a csillogó tekinteted, amikor fésülködöm, vagy öltözködöm. Nem foglalkozom azzal, hogy mennyire vágysz arra, hogy olyan legyél, mint én. Nem lehetek gyönyörű számodra és magam sem tudom, hogy miért nem."

Bármit megtennék értük – még ezt is.
Gyönyörű vagyok!

"De ez az én tapasztalatom..."

...meg A.-é, meg az enyém, meg ...

Almási Kitti és Havas Henrik szeretőkről írt könyvétől azóta fáztam, hogy először landolt a kiadó reklámja a fészfalamon, de most mégis megnéztem ezt az interjút, és meglepődtem. Nem azért, mert azt mondják, amit én is tapasztaltam, hanem mert lám, ők is azt mondják, mint más emberek/szakértők, akik akár kisebben, akár nagyban rálátnak a kérdésre. És akkor ez nyilván nem véletlen.

A.K.: „Én nagyon csúnyán fogok most fogalmazni, és ezt általában nem szeretik a szeretők, amit evvel kapcsolatban mondok, de akkor is így gondolom és segítő szándékkal mondom. Szeretőnek lenni rövid távon lehet nagyon jó dolog, de hosszú távon mindig vesztes szerep. De ez az én tapasztalatom, tehát azt gondolom, hogy ez egy igazi vesztes szerep, merthogy nem lehet azt megtenni, hogy valaki ne vonódjon bele annyira érzelmileg a kapcsolatba, hogy ne vágyjon arra, hogy az ünnepek, meg a … hát nyilván tudjuk, hogy mi az, amiből kimarad egy szerető, és az, aki azt hiteti el magával, hogy ő ezt ilyen lélek nélkül, csak a szexuális együttlétek vagy a lopott órák miatt jónak gondolja, az becsapja magát és sérül.”

T.A.: „Mire jutottatok?Lehet általánosítani, hogy kik a szeretőtípusok, vagy miért lesznek az emberek szeretők?”

A.K.:„Abban szerintem mindketten egyetértettünk, hogy ez a fajta lelketlen irány, ez a fajta haszonra törekvő...tehát már föladtuk...”

T.A.:„Ez a pénzről szól?”

A.K.:„...akár igen, tehát már föladtuk azt, hogy igazi szerelmet keressünk, már föladtuk azt, hogy valakinek csak mi legyünk a legfontosabbak, tehát ez a fajta kiábrándultság azért ott volt ezekben a történetekben, és hogy ezek ilyen kétségbeesett nők, akik próbálják még megragadni azokat a szálakat, ahogy még el tudják hinni magukról, hogy így aztán tényleg nyernek valamit.”

T.A.:„Ez azt jelenti akkor, hogy nem szerelmet keresnek az emberek.”

A.K.:„De, szerelmet keresnek, csak aztán föladják útközben és valami kompromisszumot kötnek.”

És még sok vicces anekdota, elgondolkodtató észrevétel a férfiakról egy férfitől - és egy nőtől, véletlenül felmerülő, sokatmondó szavak, lényeglátás a nőtől/szakértőtől, és egy lélekemelő történet arról, hogy valójában sosem a címkék számítanak, hanem a mögöttes emberi szándék és a tényleges viselkedés.

Napi asszociáció

Szülinapi-könyv véletlen...

Miért imádtam a 2012-es Tennis Classics-ot?

• Mert nekem ez volt az első, és minden várakozásomat felülmúlta.
• Mert egy ígéretes nap megkoronázása volt, mert vibráló kék színre érkeztem, mert végre ott voltam, ahol lenni akartam.
• Mert végre egy buli, ahol folyamatosan óriási zenéket adtak, amikre táncolni támadt kedvem - ezúton is szeretnék különdíjat megítélni a zenei szerkesztőnek.
• Mert ha bármilyen program előtt a Modern családot reklámozzák, nálam nyert ügyük van.
• Mert így még a Gerbeaud reklámját is megbocsátottam a szervezőknek.
• Mert rájöttem, hogy imádom élőben nézni a teniszt - bár az eredmények követése jóval nehezebb, ha nem a játékosokkal egy látómezőben tüntetik fel azokat.
• Mert lehetett lelkesen szurkolni, kiabálni, tapsolni, és őszintén lelkesedni a színpad innenső oldalán.
• Mert Mark Philippoussis emlékeztetett a Serena-módszer kivételes hatékonyságára (ha gáz van, húzd elő a gyilkos szervát), és sokak véleményével ellentétben az ászok sorozata egyáltalán nem unalmas. Sőt.
• Mert Carlos Moyá Rafa egyik legjobb barátja - ennek sajátos jelentősége lett -, és lenyűgöző, hogy tud még mindig az ütőjével bánni.
• Mert Gilles Simon gyönyörűen teniszezik - persze franciaként az esztétikum majdhogynem elvárás is lehet.
• Mert Tipsy benne van a mókában, na meg az első 10-ben a világranglistán, ami nyerő kombináció.
• Mert Mansour Bahrami hatalmas arc és tehetség, akár a tenisz, akár a sóbiznisz nézőpontjából közelítjük meg. A fél karomat odaadnám azért a koordinációs képességért...

Tipsy és Bahrami akcióban

Mert még Rafa önéletrajza is szóba került, és ez már tényleg hab volt a tortán.

Mert a kivetítő jóvoltából megtörtént velem a 15 2 másodperc hírnév - és még valami sokkal, de sokkal fontosabb.

És mert egyáltalán ott lehettem, pedig nem gondoltam, hogy ez valósággá válhat. De - és végre, végre nálam is működik ez - ha valaminek meg kell történnie, az meg is fog.

KivonA.t

Avagy napi Nemcoelho. Ha már a tejcsokiban csalódnom kellett, a szellemi táplálék a várakozásoknak megfelelően nem feküdte meg a gyomromat.

Mindenáron megfelelni

Én és Mi

...ha valakit semmi vágy, remény, érzés vagy élmény nem köt össze más emberekkel, szinte elképzelhetetlen, hogy életben akarjon és tudjon maradni. Meglegyintett ennek a szele, és borzasztó volt. Vákuumban léteztem, mintha minden hang megszűnt volna, és a végtelen űrben lebegtem volna, mindenféle inger reményének hiányában. Pedig fontos volt, hogy meg tudtam élni; nagyon régi élmény ez számomra, de most tudtam csak farkasszemet nézni vele. Hogy ezt túléld, kell valami óriási energia. Mert épp az életben maradni akarás szűnik meg. Nem úgy, ahogy sokan el tudják képzelni - nem úgy, ahogy én el tudtam képzelni. Akarsz akarni életben maradni, de kiüresedtél. Korábban sosem értettem a napsütésben vagy az eső illatában rejlő élményekkel "vigasztalódást", persze, szerettem, értékeltem, de nem értettem, hogyan lehet ez elég ahhoz, hogy jól legyek, hogy értelmet találjak a létezésben. Ezúttal ráébredtem, hogy nem értelmet kell bennük találni, annál sokkal elemibb módon segítenek. Segítenek visszaadni ezt a kapcsot az létezéssel, az élettel, az emberiséggel. Még akkor is, ha továbbra is egyedül vagyok. Megérzem, hogy része vagyok az egésznek. Hallom, mekkora közhely ez, és mint ilyen, akkor tölti be funkcióját, amikor valóban átéli valaki. Akkor válik a közhelyből lényeg.

Tragikus, de sajnos közismert helyzet, hogy egy szülő testi-lelki-értelmi-érzelmi kapacitásai annyira korlátozottak, hogy ha csecsemője egy rossz pillanatban pl. túl hosszan, túl hangosan sír, esetleg súlyos bánalmazás fogja érni, netán az életébe kerül. ... a csecsemő ... tragédiáját pedig az okozza, hogy az őt körülvevő felnőttek önmaguk is olyannyira áldozatai saját szükségleteiknek, hogy képtelenek őhozzá alkalmazkodni. Végre feketén-fehéren a bántalmazás eredetéről. Olyan hamar bele lehet csúszni, ha olyat vállal valaki, amire nincs felkészülve. Filozófiai alapon talán egyetértek azzal, hogy élni mindenképpen jobb, mint nem létezni, a gyakorlatban azonban igenis van olyan élet, amelyben nincs katarzis, soha. És abból kiindulva, hogy az én életemnek voltak értékes pillanatai, miközben így is súlyosan húzzák a fájdalmas élmények a mérleg egyik serpenyőjét, el tudom képzelni, hogy az milyen lehet. Elfogadhatatlan számomra a gyermekbántalmazás valamennyi formája.

...így hamar megtanuljuk azt is, hogyan tudjuk biztosítani a magunk számára azt az odafordulást, amelyre másoktól szükségünk van. Ha szerencsénk van, akkor ehhez nem kell semmi különöset tennünk, mert a szüleink úgy szeretnek bennünket, ahogy vagyunk, és minden megnyilvánulásunk örömmel tölti el őket. Ha pedig segítségre van szükségünk, azonnal megadják. Vagyis alkalmazkodnak hozzánk. És azt is hozzánk alkalmazkodva tanítják meg nekünk, hogy nem várhatjuk el, hogy pl. a többi gyerek is mind hozzánk alkalmazkodjon. ... De csak akkor, ha nincs rá szükség, hogy alkalmazkodásunk első célja az önvédelem legyen! Ott a pont, és itt válik el alapvetően a bántalmazó és a nem bántalmazó környezetben felnőtt ember életútja. Döntő minőségi különbség jellemző rájuk, és a kettő közötti átjárás csak óriási erőfeszítések árán lehetséges - az időközben felnőtté váló, egykor bántalmazott gyermek erőfeszítései árán. Csakhogy nagyon fontos, hogy nem véletlenül nem lesznek teljes értékű felnőttek a bántalmazott gyerekekből, nem véletlenül nem tudnak természetes módon "felnőni" és ragadnak bele egy gyermeki lélek fejlettségi szintjének megfelelő mintákba. Pusztán attól, hogy elértek egy bizonyos kort, nem feltétlenül számon kérhető rajtuk, hogy hol tartanak az életben, még akkor sem, ha emellett az is igaz, hogy kizárólag ők oldhatják meg a problémát. Ez az óriási lehetőség, és a tragédia is egyben. Mert hogy sikerül-e, ráadásul időben ahhoz, hogy olyan életet élhessen valaki, amilyet hivatott lett volna, ha csecsemőkorától nem védekeznie kell, amikor még épphogy csak világra jött, az egyáltalán nem egyértelmű. A küzdés lehet az, és láttam iszonyatos harcosokat, óriási lelkeket, de mindennek csak akkor van igazán értelme, ha a cél megvalósul. A küzdelem, bár talán erény, de nem boldogít. Márpedig a cél a boldogság, bármilyen messziről is indult el felé valaki.

Ha azonban túl gyakran leszidnak vagy megaláznak, ha megvonják a szeretetüket - vagy ha egyszerűen csak mindig szomorúak, idegesek, fáradtak, gondterheltek, boldogtalanok -, akkor mit tanulunk meg? Hogy örömünket és biztonságunkat valóban veszély fenyegeti, ráadásul azoktól, akikben elvileg a leginkább megbízhatnánk. Hogy ne a gyengébbek, hanem a nálunk erősebbek érzelmeire figyeljünk inkább, mert tőlük időnként joggal félhetük. Hogy az ő érzéseikért mi vagyunk a felelősek, a mieink viszont csak másod-harmadrangúak. Hogy minket le lehet szidni és meg lehet verni, ezért első szempontunk az önvédelem legyen. ... Hogy lényegesen kevesebb konfliktusra kellene számítanunk, ha már eleve nem is akarnánk semmit. Hogy talán job lenne, ha egyáltalán nem is léteznénk. És ha valaki teljes világában ez a rendező elv, azt nagyon nehéz a négy sarkából kifordítani. Mert hogy erre kell vállalkozni, ha változtatni akarunk. Igazán, tényleg kilépni, és átlépni oda, ami nagyon is valóság, csak ebben a rendszerben tűnik illúziónak. A szégyenből a szeretetbe, ahogy azt mások már megmondták.

 ...az ember legalapvetőbb, legmélyebb, "primér" fájdalma az, amikor kisgyermek korában megérti, hogy választania kell: vagy szeretik, vagy az lehet, aki ő valójában. És hogy a kettő egyszerre nem lehetséges. Vagyis vagy feladja önmagát, és megpróbál azzá/olyanná válni, akit-amit a környezete elvár és elfogad, vagy nem fogják szeretni, elutasítják, ... egyedül marad. Mivel azonban életünk első leckéit a gyermeki kiszolgáltatottság, tehetetlenség és függés állapotában tanuljuk meg, komoly következményei vannak, ha élményeink nagyon kedvezőtlenek, vagy ha túlságosan beragadnak, és felnőtt korunkra is állandósulnak. Ha olyannyira elriadunk a függés állapotától, hogy a kötődés és a kölcsönös egymásra utaltság is félelmetessé válik. Ha ... a másokhoz tartozás csak önmagunk feladása árán történhet meg. Ha önmagunk komolyan vétele kirekesztést, bántást, szeretetmegvonást, megalázást von maga után. Ha csak mások árnyékában meghúzódva, mások akaratának alárendelődve, mások elvárásainak megfelelve van jogunk élni, és önző, rossz embernek érezzük magunkat, ha a "mi vezérünk bensőnkből vezérel" bennünket. Ha az "én" és a "mi" nem is-is, hanem vagy-vagy alapon jelenik meg a lelkünkben. És ezzel nem lehet megalkudni, senki nem köteles elfogadni ezt.

Többféle módon reagálhatunk, de az alapvetés mindenképpen az lesz, hogy nem saját belső természetünk és törvényeink szerint fejlődünk, ill. élünk: a mérce, a referenciapont mindig kívül lesz. Lehet, hogy mindenben alárendeljük magunkat az elvárásoknak, és próbálunk megfelelni, beilleszkedni. Lehet, hogy feladjuk a vágyainkat, és a minden mindegy motiválatlanságával unatkozunk, sodródunk. Lehet, hogy szép csöndben megbetegszünk. Lehet, hogy függetlenítjük magunkat mindenkitől, és lelkünk mélyén egy lakatlan sziget magányába vonulunk vissza, ahol senki nem bánthat, senki nem uralhat minket. Lehet, hogy elfogadjuk néhány erősebb, dominánsabb ember - házastárs, főnök stb. - irányítását és általuk, rajtuk keresztül csenünk el ezt-azt az élet asztaláról. ... Lehet, hogy egész életünkben frusztrált gyűlölettel utáljuk a boldog embereket - mert irigyeljük őket -, és frusztrált gyűlölettel utáljuk a boldogtalanokat - mert tükröt tartanak nekünk.

Az alapvető tény, amit ilyenkor el szoktunk felejteni: hogy közben felnőttünk. Hogy bármi vált is identitásunkká, bármit gondolunk is magunkról és a felénk irányuló elvárásokról - ezek mind tanult, az életünk során begyűjtött dolgok, így bármikor megváltoztathatók! Az lehet, hogy nem lesz könnyű, de azért lettünk felnőttek, hogy döntéseket hozzunk magunkról, és felelősséget vállaljunk az életünkért. Ez így igaz, csakhogy már önmagában az hatalmas nehézségekbe ütközik, hogy tudjunk nem megfélemlített kisgyerekként tekinteni magunkra. És ezen az évek száma csak részben képes segíteni. Felismerni, hogy mi az, ami hibásan tanult része a személyiségemnek, és hol vagyok én - ha van egyáltalán kialakult saját  énem a többé vagy kevésbé önkéntelen "maszk" mögött -, az az óriási feladat. És még onnantól is, hogy tudom, egy rossz, nem énazonos beidegződés irányít, amikor így vagy úgy reagálok adott élethelyzetekben, nagyon sok a teendő addig, hogy ezeket a programokat felül lehessen írni. Mert lefutnak, mielőtt még gondolkodhatnál. Ezért olyan pusztítók. De nem lehetetlen beavatkozni, és ha sikerül, akkor lényegileg változtathatsz. Az tényleg mindent megér. Ez az, amiért érdemes küzdeni.

Bármilyen - akár konkrétan is kimondott, akár csak a levegőben vibráló, de annál erőteljesebben érezhető - elvárások vettek is körül bennünket életünk korai szakaszaiban, akkor tényleg ki voltunk szolgáltatva környezetünknek. ... Talán nem arról van szó, hogy anyukánk nem szeretett minket, csak boldogtalan volt, mert nem ahhoz ment férjhez, akihez szeretett volna, és mindezt a legragyogóbb csillagos ötösünkkel sem tudjuk már helyrehozni. Most már biztos, hogy A. tényleg a való életből veszi a példáit.

És lehet, hogy félreértés volt azt hinni, hogy ha "jók" vagyunk, anyukánk, apukánk boldogabb lesz. ... Bármi égett is be az idegrendszerünkbe automatikusan lefutó érzelemként, gondolatként, meggyőződésként, önazonosságként, ha tudatosítjuk magunkban, meg is tudjuk változtatni. Hja...13 év alatt... De megérte, nagyon-nagyon megérte, ráadásul ez egy jócskán nehezített pálya volt, szóval kellett az idő. És azért lássuk be - ismétlem magam -, hogy felismerni a különbséget aközött, ami "önazonosságként belénk égett", és az önazonos élmények között, az azért nem kispálya. És bizony, van különbség, bizony, nem minden az, aminek érződik, látszik, hisszük. A hiperérzékeny radarjaimnak köszönhetően mindig is észleltem a valódi énemet, amely azonban egyrészt kizárólag belül létezett - na meg a színpadon, bár arra csak később jöttem rá, hogy milyen hatalmas mértékben így volt ez -, másrészt csak azt érzékeltem, hogy az a belső én alapvetően különbözik attól, akiként élek, akiként reagálok (amit szerettem volna, és ami sikerült, az köszönőviszonyban sem volt egymással), de csak a felszínét láttam, a mélységei - és ezzel további önazonosnak hitt, kényszerűségből megtanult berögződések problémás voltának felismerése - csak fokozatosan tárultak elém. Ezért kellett felkészülni bármire, fenntartások nélkül. Vállalni, hogy kemény lesz, és nagyon fog fájni, de ha cserébe képes leszek akként élni, aki belül mindig is voltam, de akinek csupán töredékét sikerült megvalósítani, akkor nincs kérdés. Eszembe sem jutott visszanézni, mert minden perc, amelyet korábbi önmagamként kellett volna leélnem, a változás reménye nélkül, maga lett volna a halál. Mert úgy még egy percig sem lett volna értelme folytatni. 13 év után értem el igazi áttörést, és a végső cél még mindig várat magára, de nem, nem kérdés, hogy ha adhattam magamnak egy esélyt arra, hogy az "én" és a "mi" egymást kiteljesítve és boldogítva létezzen az életemben, akkor csak arra haladhattam tovább.

Nagy kérdés persze, hogy akarjuk-e. Mert lehet ugyan, hogy mindig másoknak felelünk meg, így viszont soha nem terhel bennünket valódi felelősség. Lehet, hogy csak unatkozunk, és sodródunk az életben, így viszont nem ütközünk bele saját határainkba, és kudarcainkat sem kell felvállalni. ... És lehet, hogy mindezt csak fájdalomcsillapításból tesszük, mert túl korán kibillentünk saját életünk kerékvágásából, és azóta sem találtunk vissza, de így legalább nem érezzük, hogy fáj, és az erőfeszítést is megspórolhatjuk magunknak, hogy megkeressük, ami elveszett, vagy létrehozzuk azt, ami meg sem született. Én mindig akartam, keményen küzdöttem, és így is hatalmas harc folyt a bennem dúló önsorsrontó erőkkel, amíg végre felül tudtam kerekedni. Ezért vált ki belőlem őszinte megdöbbenést az, amikor látom, ha valaki, aki nemhogy nem küzd, de inkább kerüli a változtatás felelősségét, mégis előre tud lépni. Ez a jelenség még megfejtésre vár számomra. Egyébként pedig nem tudom, hogy csinálja az, akinek ez a félélet nem fáj, mert én borzasztóan szenvedtem tőle. Ha képes lettem volna elaltatni a fájdalmat, szinte biztos, hogy én is a könnyebb(nek tűnő) utat választom, de annál, hogy semmit sem én irányítok az életemben, nincs kiszolgáltatottabb és gyötrőbb érzés. Ez a fájdalmas út is lehet kevésbé fájó, ha csak azáltal is, hogy legalább ígéri a változás lehetőségét.

Pedig a szabad élet nem az "én vagy te", hanem az "én is, te is", még inkább azonban a "mi" dimenziójában zajlik. Sőt: az "én is, te is, ő is, mi is, ti is, ők is" dimenziójában. ... szerencsére van erre egy egyszerű szavunk, a szeretet. Szabad élet ott van, ahol úgy szeretjük önmagunkat, mint felebarátunkat - és vice versa. Aki önmagát nem szereti, aki önmagával nem azonos, aki önmagára nem tud igent mondani, az mást sem tud szeretni. Mert ilyenkor nem valaki mást szeret, hanem más életét próbálja élni a sajátja helyett, ennek az árát pedig valaki előbb agy utóbb meg fogja fizetni. Az "önmagunk szeretete a legfontosabb" közhely üres pufogtatása helyett kézzelfogható magyarázat. Hát ezért A. Ezért mindig és újra A.

Az "én és a "mi" között valójában nincs ellentmondás, talán még különbség sem. Ha a saját életünket nem teljesítjük ki, másoknak is kárt okozunk, hiszen az élet nem egyes vagy többes számú, és nem is ragozható első-második-vagy-harmadik személyben. Az élet van. És bármely részét takarjuk ki, a veszteséget az egész megérzi. Ez az, amit megtapasztaltam, és ha én, az "én" és "mi" teljes hasításából érkezve megtapasztaltam, az már jelent valamit. Egyszer egy számomra nagyon fontos személy azt mondta nekem, hogy végső soron mindig egyedül vagyunk, és ez nagyon rosszul esett, fájt, elszomorított, megrendítette a hitemet. Ma olvastam egy Feldmár-idézetet, amely szerint sosem vagyunk egyedül, mert folyamatosan a mindenség részeiként létezünk, egyek vagyunk a mindenséggel. A legsötétebb, legvégtelenebbnek tűnő vákuumból visszakapaszkodva most értettem meg, hogy ez az az élmény, ami megszületett bennem, az "én" és a "mi" helyre kerülése, egybeolvadása; a korábban olyan félelmetes és valóban kínzó élményeket hozó, de érvényes formájában nagyon is hiányzó kötődés, a valahová tartozás; a hangtalan-világtalan űrben lebegés helyett az mindenben jelen levés - akkor is ha éppen egyedül vagyok. Önmagunk szeretete - és próbálom nem közhelyesen fogalmazni - ...nem csodákra képes... egyszerűen csak a minden. Minden innen indul. Itt kezdődik. Persze lehetne alapértelmezett - annak kellene lennie -, de évtizedek alatt kiküzdve is éppen ugyanannyira hatékony. Soha semmi nem működött még így az életemben. Ettől érzem-értem a napsütésnek, az eső illatának, az apró véletleneknek a jelentőségét. Nem csak gondolattalanul megmosolygom őket, nyugtázva, hogy ettől most jobban kellene lennem, hanem minden sejtem visszaigazolja bennük a létezést, és annak örömét. Furcsa módon ezeken keresztül kezdem érezni, hogy élek.

(Részletek: Elixír magazin, 2012. október, "Én és mi", a világ egyik legbölcsebb emberének és utazásom nélkülözhetetlen segítőjének tollából.)