Úton

Egy ideje olvasgatom ezt a blogot, mert kell a tájékozódáshoz, a bizonyossághoz, és igen, a nehézségekkel való szembesítéshez is, hogy minden vetületéről tudjak annak, mi vár majd rám.

A mai egyik poszt a külföldi szociális háló felépítéséről szól, ami valóban fontos és nehéz dolog, bár én úgy érzem, hogy hasonló dolgot tapasztaltam, amikor évekkel ezelőtt kapcsolatok nélkül vidékről a fővárosba költöztem. Ebben van igazság, ahogy több hozzászóló is írja, miközben persze azzal is egyetértek, hogy nem csupán a nyelvet, de egy egész kultúrát kell elsajátítani, ami miatt ennek a hálónak a kiépítése talán nem megy olyan gördülékenyen, mint a belföldi költözések esetében.

Az egyik hozzászólásban belinkeltek egy másik posztot egy másik blogról, amely a kivándorló emberekben zajló óriási döntések súlyáról szól, elsősorban azok számára, akik ugyan sosem indulnak el, de ilyen-olyan okokból éles hangon ítélkeznek azokról, akik egy ponton maguk mögött hagyják az országot.

Az ilyen tartalmú írásokkal való rövid ismeretségem során viszonylag sok hasonló meg- vagy bejegyzést olvastam, amelyek részben mind pontosan visszaadták az okokat, amelyek miatt valaki az országváltás mellett dönt. Most azonban olyan átfogó gondolatokat találtam erről, amelyeket muszáj megosztanom, mert tulajdonképpen valamennyi szóba jöhető szempontot figyelembe veszi, és kíméletlen végeredményre jut. Én egy részletet emelek most ki belőle, de érdemes elolvasni az egész bejegyzést.

Ideális esetben mindenki -tehát ez az ember is- a saját hazájában tervezi leélni az életét, a saját családja, barátai, ismerősei között, a saját anyanyelvén kommunikálva, és az ismerős utcákon, tereken, hidakon sétálgatva.

Aztán jön egy pont, ahol szakad a cérna, és belehasít az emberbe a felismerés, hogy a legjobb szándéka ellenére sem tud boldogulni. Nem csak anyagi értelemben, hanem társadalmi szinten sem. Egyre kevesebben értik meg a gondolatait, sőt, oda sem figyelnek a gondolataira. Idegennek érzi magát a saját hazájában, a saját honfitársai között.

Van, akiben ez egyszerű közönyt szül, és az egyre szűkülő kereteihez igazítja az igényeit, magyarul egyre több dolgot hajlandó nélkülözni az életéből, mintegy beletörődve abba, hogy “ezt dobta a gép”.

Van, aki továbbra is próbál hinni, s bár az összes idegszálában érzi, hogy minden lejtőre került, mégsem hajlandó elfogadni a tényeket, és inkább vak lesz a saját életére is.

És végül van az az ember, akinek már minden mindegy. Neki már alig van feláldozható dolog az életéből, pontosabban fogalmazva az élete az egyetlen, amit fel tud áldozni.

Oszt-szoroz, töpreng, álmatlan éjszakákon át próbálja elképzelni az elképzelhetetlent.

Felszámolni egy életet -még ha csak ideiglenesen is- sokkal nehezebb, mint azt bárki gondolná. A megszokott mederből kilépni, és kihívni magunk ellen a sorsot, ez talán az egyik legnagyobb erőpróba, amin egy ember átmehet.

Itt nem csak arról van szó, hogy valaki ül a számítógép előtt, és mások életén csámcsog, hovatovább fikázza azt.

Itt a saját élet egyik -ha nem a legutolsó- dobásáról van szó, amit jól kell csinálni.

Hát ez az. A legnagyobb kihívások mindenképpen egyedül várnak az emberre. A támogatás persze fontos, ez egyértelmű, de "hinni a másikban", "hinni abban, hogy a másiknak sikerül", valójában a legkönnyebb dolog a világon. Felbecsülhetetlen, ha van, aki hisz benned, ezt nem vitatom, de másokat biztatni - annál biztonságosabb helyzet nincs. Hiszen minden a másikon múlik, a támogatónak nincs más dolga, mint kivárni a te erőpróbát végét, és meggyőződni az eredményről. És nem is tehet mást. Ám az igazság az - ezt szerintem rengetegszer átélte már mindenki, ha nem kellett is külföldre költöznie -, hogy nem attól fog sikerülni valami, mert hisznek benned, csakis attól, hogy te ott és abban a helyzetben hogyan teljesítesz. Igen, ehhez hinni kell magadban, amit nagy mértékben segít, ha van, aki hisz benned, de van az a hatalmas feladat, van az a tét, amikor minden azon múlik, hogy te - egyedül te - sorsformáló döntések sokaságát egyenként hogyan hozod meg. És ezt neked tudnod kell, miközben hogyan is tudhatnád? Ilyenkor a hit már csak a motor, amely visz előre, de a végeredményt nem befolyásolja. A teljes ismeretlennel harcolsz, és tudod, hogy győznöd kell, miközben semmiféle bizonyosságra nem támaszkodhatsz.

A külföldre költözésnél pedig valóban az életed a tét. Igaz, az itt maradás esetében is pontosan erről van szó, de ha felismered is, hogy az erőfeszítéseid hasztalanok, és egy biztos: menni kell, az nem jelenti azt, hogy garantáltabb vagy könnyebb sikeressé tenni a vállalkozást. Főképp akkor, ha egyedül vágsz neki, és talán éppen azért is, hogy így majd társakra találj. Eközben pedig folyamatosan kétségek gyötörnek, hogy biztosan az országgal van-e a baj, ha nem találod a helyed, noha tényleg az életed maradt az egyetlen, ami feláldozható, és azt már nem akarod megtenni.

Garancia viszont nincs. Csak az az erős érzés, hogy ha gumilabdaként pattan vissza minden egyes próbálkozásod, akkor igenis hagyni kell a bezárt ajtót, keresni kell egy ablakot, és kimászni azon. Talán nem így képzeltük el korábban, de ez is egy megoldás, és adott körülmények - vagyis zárt ajtók - között az egyetlen, amely lehetséges, ha élni akarsz, nem pusztán létezni.

Igen, sokszor az ember magát győzködi, hitet, erőt próbál meríteni ahhoz a döntéshez, amelyre az egész életét felteszi, vagy ha már meghozta, akkor ahhoz, hogy ne kételkedjen benne: ez volt a helyes választás. És mindaddig nem lehet mit mondani, amíg beigazolódik, hogy igen, ez az új élet az, amelyre vágytál, szemben a hátrahagyottal, amelyben fulladoztál. És tényleg nem miattad volt így, mert máshol tudsz boldogulni. És boldogulni.

Szeretek arra gondolni, hogy ha ma gyakorlatilag valós időben eljut az információ a világ másik végére is, akkor a kapcsolattartás azon kevesekkel, akik fontosak számomra, egy másik országból is kitűnően fog működni, hiszen legyen már valami előnye is annak, hogy a 21. században élünk. Számomra ez mindig is inkább lehetőségnek tűnt, mint korlátnak, főként, ha arra gondolok, hogy jelenleg is a tömegkommunikációs eszközök segítségével történik a legtöbb interakció. Barátokat, társakat szerezni pedig máshol is lehet, hiszen ott is emberek élnek. Ráadásul azt kell mondanom, hogy ebből a szempontból nem kockáztatok túl sokat.

Az emigrálásról - például a kapcsolatok lehetőségének alakulásáról is - hallottam jókat-rosszakat egyaránt. A kedvencem az, hogy külföldön sincs kolbászból a kerítés. (Akik ezt írják, vélhetően elfelejtették, hogy anno milyen állapotban, milyen előzmények után vágtak neki a külföldi létnek. Ha már a mosogatást is méltóságteljesnek érzi az ember pusztán amiatt, hogy biztosíthatja a megélhetését a fizetéséből, és még félre is tud rakni, miközben ezt itthon például a tanárok vagy az orvosok közel sem mondhatják el magukról, akkor egyértelmű, hogy a többség nem kolbászkerítések fantazmagóriájával a fejében indul útnak.) Két dolgot azonban még a legpesszimistább posztban sem olvastam: egyrészt a legmorózusabb, erősen nacionalista beállítottságú nemzetekben is vannak olyan népcsoportok vagy máshonnan érkező bevándorlók, akik között nyitott, érdeklődő, a másikat elsősorban emberként, és csak sokadsorban a nemzetisége alapján megítélő egyének találhatók, így közöttük lehet barátokra lelni, másrészt - és ez a legfontosabb - aki használható nyelvtudással indult el, akár egyedül, akár párban/családdal, és akárhogyan kezdte, illetve bármire vitte is, visszafordulni senki nem kényszerült vagy szeretne. Ez pedig több mint beszédes egyenleg.