Semmi nem köt ide

(Figyelmeztetés: rémesen hosszú bejegyzés következik!)

Sajnálom, hogy nem tudok videót készíteni, szívesen összevágnám a saját verziómat arról, hogy milyen képek peregnek majd le a szemem előtt, amikor éppen a repülőtér felé tartok majd - mert hogy ez nemsokára így lesz, abban most már egészen biztos vagyok. Azt, hogy mennyire nem helytálló a videó, hogy milyen távol áll a mai fiatalok valóságától, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy soha nem hajtattam még taxival a reptérre, ha külföldre utaztam (igen, volt ilyen is, dolgozni mentem, vagy keményen kopogó fapados egy hetekre, amiért ezerszeresen megdolgoztam), de persze ez is csak egy olyan részlet, amely köszönő viszonyban sincs a tényekkel.

Arra is gondoltam, hogy nem fogom beilleszteni a posztba a kormányunk legújabb ötletéből készült és az emigrálni szándékozó fiatalokat itthon tartani kívánó klipet, nem fogok ingyenreklámot csinálni neki, de azután megnéztem, és egyértelművé vált, hogy az egyik legfajsúlyosabb ellenzéki szerveződés által használt, „a kontraproduktív kifejezés új értelmet nyert” megfogalmazás tökéletesen fedi a valóságot, és nincs az a külföldön komoly szándékkal tervező magyar fiatal, akit ezek a képek és sorok bármiről is lebeszélnek majd. Sőt, az a dilettantizmus, amellyel a kormány láthatóan kezelni kívánja a kivándorlási hullám problémáját, felháborító, és csak megerősíti az elhatározást. Az enyémet feltétlenül.

Itt tartom fontosnak megjegyezni, hogy két évvel ezelőtt én is arra a pártra szavaztam, amely az egyetlen reményem maradt arra, hogy európai, 21. századi, ésszerű és emberi változások történjenek végre az országban. Nem voltam naiv, számítottam arra, hogy lesznek nehézségek, de el tudtam hinni, hogy érdemes lesz vállalni azokat, mert előre vezetnek. Csakhogy akárhonnan nézem, az, ami két éve elkezdődött és folyamatosan tart, nem több, mint inkompetens ámokfutás, random vagdalkozás, és legfőképp teljességgel elavult, működésképtelen, sőt, hiteltelen ideológiák erőltetése, amelyeket azonban már egyszerűen képtelenség lenyomni a torkunkon, mert a szocializmus és a kommunizmus elszigeteltsége, a társadalmat közvetve és közvetlenül infantilizáló rendszere óta eltelt 22 évben azért láttunk annyit a világból, hogy mostanra köszönjük, de nem akarunk őskori pedagógiai módszerekkel büntetett, sarokba állított, utasításokat megkérdőjelezés nélkül végrehajtó gyerekek maradni. Márpedig a kormány rengeteg „látványintézkedése” ezt a célt kívánja megvalósítani, és ez az, ami elől az értelmes emberek kiállnak, és felismerik, hogy ez nekik nem jó, tehát nem kérnek belőle. Legalább félig már felnőttünk, sokan pedig egészen.

Ez a lényeg a videóval kapcsolatban is. Ki hiszi el a kormánytagok közül, de őszintén, hogy az általuk elérni kívánt bármilyen hatást fog gyakorolni ez a klip a fiatalokra? HÜLYÉNEK NÉZNEK bennünket, és már egy ideje hiába keresem a duplacsavart, amely miatt be kellene dőlnöm a demagógiának - hiszen biztosan van egy olyan részlet, amelyet intelligensen megracionálizálva pont azt kellene gondolnom, amit a kormány akar, hogy gondoljak -, mostanra rá kellett jönnöm, hogy ilyesmi nem létezik. A két lehetőség közül – „aljas manipuláció” kontra „ezek tényleg ennyire hülyék, és minket is ugyanolyan hülyének néznek” - ez utóbbi kétséget kizáróan bizonyítást nyert.

Például:

a) IMF-ellenes hirdetések a metróban

b) Abortuszellenes plakátok a magzat megszemélyesítésével

c) A fenti videó

De most tényleg? Egyértelmű, hogy ezt így önmagában senki nem veszi be. A taktikájuk mindössze annyi, hogy kiszemelnek egy jelenséget, döntést, lehetőséget, és azt mondják róla, hogy pontosan ellentétes hatású azzal, mint amilyen következményekkel valójában jár.

Magyarázat:

a) az IMF miatt nem lesz nyugdíjunk. (Pedig egyébként sem lesz, tehát ez félrevezetés, ez nem az IMF-en fog múlni, sajnos.)

b) Egy gyereknek mindenáron meg kell születnie, mert bármilyen élet jobb lesz neki, mint ha nem születne meg. (Hiszen, ahogy láttuk, a kormány 21. századi életről alkotott narratívájában a nem kívánt gyerekek bántalmazása sem létezik, tehát akármilyen szegénységbe, érzelmi terrorba, depresszióba érkezik is a baba, egyértelmű, hogy remek élete lesz.)

És végül c) Valójában tökéletesen jól érzed magad Magyarországon, az életed felhőtlen öröm, haverok, buli, Fanta, tehát minden ideköt, csak még nem vetted észre. (Az az ordítóan nyilvánvaló tény, hogy ezzel tulajdonképpen egy papucsállatka értelmi szintjét feltételezik a közönségről - és így nyeri el végül végső értelmét a "kontraproduktív" jelző -, és ez nem feltétlenül arat osztatlan sikert a köreinkben, barlangrajzhoz hasonlatos egyszerűségű logikával rendelkező honatyáink figyelmét sajnos elkerüli.

Nem beszélve arról, hogy ez pontosan a bántalmazó felnőtt gyerekre kényszerített erőszakos retorikájának mintapéldája, ami mutatja, hogy vezetőink gondolattalan és manipulálható gyermekként tekintenek a társadalomra, akinek meg lehet, és meg is kell mondani, hogy mitől is érzi jól magát és mit gondol valójában. Pedig nem véletlenül hívják ezt erőszakos kommunikációnak, hiszen már a gyerekek esetében is érvénytelen, és bűn. Na ez, ez tényleg az. Ilyet azok az emberek tesznek, akik nem képesek elviselni mások igazságának létjogosultságát, mert folyamatosan önigazolást kell találniuk a környezetük gondolkodásában, viselkedésében, választásaiban, világnézetében - ami pedig úgy érhető el legegyszerűbben, hogy a helyzetből eredő vagy kapott hatalmukkal élve - szülőként, felnőttként, országot irányító politikusként – rákényszerítik az akaratukat azokra, akik fölött jogosultak e hatalom gyakorlására. Csakhogy a társadalom tagjai a családon belül valóban kiszolgáltatott gyerekektől eltérően nem gyámoltalanok, és legfőképp nincsenek rászorulva arra, hogy a túléléshez engedelmeskedniük kelljen az agymosásnak. A gyerek nem lázadhat, mert szó szerinti túlélése függ a szülőktől - így utóbbiak óriási hatalomhoz jutnak, amellyel nagyon könnyű visszaélni -, de mi megtehetjük, hogy ha nem tetszik, ahogy a kormány bánik velünk, akkor félreállunk. És odébbállunk.

És akkor a klipről. Először csak a képeket néztem, már akkor ömlöttek belőlem a gondolatok, de amint elkezdődött a szöveg, megdöbbenéssel vegyes hitetlenkedő, kényszeredett vigyor fagyott az arcomra. Ez egy VICC! Soronként tudnám elemezni az egész szöveget, annyira demagóg, hogy szóhoz sem jutok. Ahogy az Úton blogon írják, az ilyen műfajt hagyjuk meg a bulizenekaroknak. És valóban, ha valaki így emlékszik a fiatalkorára, és úgy érzi, hogy ez az élete, ám legyen, öntse versbe, zenésítse meg, fejezze ki önmagát. De hogy így próbálják belém beszélni, hogy annak, amivel az elmúlt több mint 10 évben küzdök - és minden létező megoldást kipróbáltam már a helyzet javítására, ami itthon lehetséges -, éppen az ellenkezőjét ÉRZEM, hogy valójában ELÉGEDETT, SŐT BOLDOG VAGYOK, ez egyszerre vérlázító, kiábrándító és röhejes. Mert az igazság az, hogy egyetlen dolgot nem tettem meg ebben az elmúlt évtizedben: a testemet - klasszikus értelemben - még nem bocsátottam áruba. A lelkem ördögnek való eladásának a határán azonban már rengetegszer táncoltam, vagy éppen ennek elkerülése érdekében az egészségemet kockáztattam, testileg-lelkileg tönkrementem, és erre ezentúl nem vagyok hajlandó. Márpedig ezeket az élményeket egy ilyen szánalmasan demagóg, nosztalgiázni akaró - csak éppen a külföldöt megcélzók életéből egyetlen valós dolgot sem felvonultató - filmmel képtelenség az ellenkezőjükbe fordítani. Ahhoz túlságosan mély nyomot hagytak bennünk, sok szempontból megtörtek. Az ember önbecsülése nemhogy ilyen pillekönnyen, de ennél sokkal keményebb módszerek hatására sem eladó, bármilyen kényelmes lenne is ez politikuséknak.

Kép- és szövegrészletek

Fesztiválozás. Sosem fesztiváloztam, mert nem volt lehetőségem/pénzem rá, mivel/pedig több mint tíz éve, amióta egyetemre járok, állás(ok)ban dolgozom azért, hogy fenntartsam magam. Mindezt azért, mert még ilyen szintű támogatást sem kaptam otthonról. Amikor a klipen látható fiatalok a stégről ugráltak a Balatonba vagy csápoltak kedvenc zenekaruknak a Szigeten, én két végigtanult és végigdolgozott egyetemi év között külföldön dolgoztam 0-24 órás szolgálatban, majd onnan estem be a következő végigtanult, végigdolgozott évemre Magyarországon. A támogatás hiánya mellet a "hőn szeretett család" még a véremet is szívta, így pedig gyakorlatilag éppencsak ki tudtam termelni hónapról hónapra a megélhetésemet, és 10 éve gyakorlatilag nincs szabadidőm.

És ha azt hinné valaki, hogy egyedi az esetem, hát téved. Rengeteg hozzám hasonló fiatallal találkozom, olyanokkal is, akik most tapossák ezt a tíz évet, és ugyanilyen helyzetben vannak.

Azt pedig halkan hozzáteszem, hogy idén a Sziget belépőjegy 63.000 Ft-ba került, igaz a diákok „már” fél áron hozzájuthattak, a napijegy 14.000 Ft volt, és 1000 Ft alatt semmilyen ételhez nem juthattál hozzá. Ugye egyértelmű, hogy ez miért olyan rettenetesen fontos?!

 

„Félig felnőttem” – 17 éves korom óta csak magamra számíthatok, úgyhogy ezt a dumát hagyjuk. Nem csak anyagi szempontból vált ezerszeresen nehézzé a továbblépés úgy, hogy elment - és ezúttal nem külföldre, hanem örökre - az egyetlen felelős felnőtt ember a környezetemben; az egyetlen, aki valaha támogatott, akinek fontos volt a jövőm és aki dolgozott értem, és lelkileg is mellettem állt. Nincs családom, akiknek fontos vagyok, és akik fontosak nekem, mert egész életemben kihasználtak, vagy titkon megvetettek, mert az álmaim után mentem, ami tükröt tartott nekik, és nagyon kényelmetlen volt számukra az, amit abban láttak. Az elmúlt évek folyamatos hajtásában szó szerint nem volt időm arra, hogy baráti társaságot alakítsak ki, sokszor nem tudtam menni, ha hívtak, így mostanra elszórt barátságaim vannak, egy-egy ember egy-egy egyetemi csoportból, akikkel időről időre találkozom, de azt hozzá kell tennem, hogy közeli barátaim többnyire már maguk is külföldön élnek, vagy tervezik, hogy kimennek. Hogy párom nincs, az egy összetett kérdés, és erős függvénye annak, hogy mivel kellett foglalkoznom az elmúlt tíz évben, de hogy nincs, az is egy plusz ok arra, hogy ne maradjak, ha pedig lenne, akkor azon gondolkodnék el nagyon alaposan, hogy akarom-e, hogy a gyermekeim ilyen körülmények között nőjenek fel? Nem, már most nem akarom, mert sajnos nem hiszek már a javulásban. Az elmúlt két év után nem. És mindez egyáltalán nem könnyű.

Felhőtlen szórakozás. Ha ilyen, és ennyi lenne az életem (és a magyarországi élet), mint amelyet itt bemutatnak, eszem ágában nem lenne elmenni. Ha az elmúlt egy évben lett volna csak egyetlenegyszer olyan őszinte és felhőtelen mosoly az arcomon, mint amilyet a szereplők villantanak az egész klip során, talán elgondolkodnék. De egy sem volt. És az az igazság, hogy azzal a rengeteg negatívummal, amelyről egyszerűen nem vesznek tudomást a készítők, még ez sem lenne elég. Próbáltam mindenhogy, két állással, majd hárommal, a végén az alváson kívül csak dolgoztam, de az egyre nagyobb terhet jelentő körülmények (pl. az adózási rendszer újabb szigorítása) miatt most is éppen, hogy megvan a nullszaldó. Pedig viszonylag szerencsés vagyok a munkát illetően, amely így is csak a sokadik választásom, mert annak a megfelelően gondos művelését, ami a legfontosabb volt, amit a hivatásomnak éreztem, módszeresen ellehetetlenítették a kormány által előidézett körülmények. Tanárnak lenni pedig felületesen nincs értelme, mert akkor éppen azt nem tudom teljesíteni, amiért elsősorban fontos nekem, és ha politikusaink veszik is maguknak a bátorságot, hogy sértő megjegyzéseket tegyenek az érdekeikért kiálló pedagógusokra, tőlük eltérően én nem bírnék tükörbe nézni, ha tudnám, hogy pocsékul végzem a munkámat. A sors fintora, hogy egyetlen dolog volt az életemben, amely egészen eddig idekötött, és az éppen a tanítás volt. Most, hogy vége, mert képtelenség lett volna folytatni, semmilyen érvem nem maradt arra, hogy meggyőzzem magam a maradásról – bármennyire szeretném is megtenni ezt. A kormány nagyon magas labdát adott nekünk a ténykedésével, és még csak nem is értik, hogy nem bennünket kell győzködni, mert a hiba nem a mi hozzáállásunkban, hanem bennük van. Valójában egy végtelenül hálás és ragaszkodó nemzet fiataljainak bizalmát játszották el.

A készítők talán szeretnék hinni, hogy minden ideköt bennünket, de az már egyenesen sértő, hogy annyi intelligenciát sem feltételeznek a mai fiatalokról, hogy egy ilyen alibivideó után majd nem vonják fel a szemöldöküket és tárják szét a két kezüket – teljesen jogosan –, hogy most akkor mi is van? Mitől is kellene úgy éreznem, hogy hát az élet értelme ott volt az orrom előtt, csak nem vettem észre?

Felhívnám a kedves kormány figyelmét, hogy azok többsége, akik végül külföld mellett döntenek, hosszasan próbálkoznak azzal, hogy itt tudjanak maradni, hogy ne KELLJEN elmenniük. És az egyetlen, amit nem hajlandóak ezért feláldozni, az az emberhez méltó életük. Nem a luxusért mennek, nem azért, mert INDOKOLATLANUL SOKRA vágynak - egyébként sincs ilyen, hiszen ha valaki kitűz egy célt, akkor az számára nyilván indokolt, ebbe más ne szóljon bele, nem beszélve arról, hogy a magyarországi lehetőségek vajmi kevéssé versenyképesek ezen a téren -, hanem azért, mert azt, hogy biztonságban tudják érezni magukat az életben, semmilyen módon nem tudják itthon megvalósítani.Ha pedig az éjjel-nappal munkát, a két-három állást (továbbra) nem hajlandóak bevállalni, nem kárhoztathatók érte, és maguknak sem tehetnek szemrehányást, mivel egyrészt nem akarják, hogy csak munkával telve menjenek el mellettük a fiatal éveik, másrészt lehet, hogy már nem olyan fiatalok, és látják, hogy az elmúlt 5-10 évben sem történt előrelépés, sőt, illetve nem akarják, hogy a magánéletük rámenjen a hajtásra, vagy éppen gyereket akarnak vállalni, amihez minden erőfeszítésük ellenére egyáltalán nem biztosítottak a feltételek, esetleg pontosan az eddigi életkörülményeik miatt nincs is magánéletük, és ezen akarnak változtatni.

NEM, nem a repülőtérre menet gondolkodunk el először azon, hogy jaj, „mennyire szerencsés vagyok, „csak most éppen valami fáj”. Évekig, évtizedekig folyamatosan fájt, nem „most éppen”, és rengeteg vívódás eredménye az, amikor valaki a repülőtér felé hajt, hogy más országban kezdje elölről az egészet. Biztos vagyok benne, hogy meg leszek rendülve, hiszen már most is meg vagyok. Az, hogy ilyen döntésre kényszerül valaki, önmagában tragikus. Csakhogy nincsenek a további életem és lehetőségeim szempontjából sajnos egyébként is eltörpülő nosztalgikus emlékeim, amelyekkel egy percig is áltathatnám magam arról, hogy milyen jó is nekem, és „hálát adhatok, összeteszem a két kezem", mert „épp együtt állnak a csillagok, és az ég is felhőtlen”. Igen, „ideje élni, félni úgyis késő volna már", pontosabban már nem engedhetem meg magamnak, hogy féljek, mert csak magamra számíthatok; elsírtam a könnyeimet, és élni akarok, de azt itt nem lehet. „Talán többre vágyhatok, vagy jobbra éhezem”, csak el ne felejtsük, hogy minél többre, és minél jobbra? A több és jobb az emberhez méltó élet lehetősége; ennek a hiánya az, amiért felpakolunk, és megyünk. „Legalább melletted vagyok” – ismét egy átlátszó sor, tökéletes a megfogalmazás, hiszen ezen kívül semmi, de semmi nem maradt. És van, akinek ennyi sem. De ez önmagában akkor sem elég ahhoz, hogy egy méltatlan élet mellett döntsön valaki. Lehet társam, lehetnek barátaim másik országban is, és az esetek többségében ez történik. A kormány ezzel a videóval ugyanazt bizonyítja, amit eddig is éreztünk – semmi nem köt ide, nincsenek kézzelfogható érvek a maradásra, ami pedig itt tartana – a család és a barátok –, az olyasmi, amivel vagy szerencsénk volt, vagy csak magunknak köszönhetjük, ha találtunk társakat, ezt azonban máshol is megtehetjük, és ha átalakulnak is meglévő kapcsolataink, nem kell, hogy elveszítsük azokat.

Épp együtt állnak a csillagok – ahhoz, hogy tudjam, menni kell.