Talán annyira nem meglepő és annyira nem is új, de mindenképpen fontos, kimondott felismerés ez számomra. Igen, táncoltam, és a műfajomban az egyik legjobb voltam. Igaz, hogy világbajnokságon - nem olyanon, ahol egyedül mi indultunk, hanem igazin, 17 országból 20 csapattal - ötödikek lettünk. Mindazonáltal attól, hogy találtam egy műfajt, amelyet mintha az adottságaimra szabtak volna, amely én magam voltam, és így kiemelkedő teljesítményt nyújtottam benne, illetve attól, hogy tanultam sok más komoly, klasszikus és modern, vagy kortárs technikát, sosem voltam táncos.
Igaz, hogy ez a művészi kifejezésforma áll hozzám a legközelebb, vagy úgy is mondhatnám, hogy ez az egyetlen, amelyhez közöm van, de számomra táncos az, aki a mozdulatban él. Műfajtól függetlenül, illetve a műfaj "előtt" már alkot, kifejez, értelmez; mesterséges kategóriáktól, zenétől, közegtől függetlenül. Pina Bausch jut eszembe, aki hatalmas erővel mindig mesélt a koreográfiáin keresztül. Nem koreográfiát alkotott, hanem a mozdulatok nyelvére fordította mindazt, ami benne megszületett - pont úgy, ahogy a zeneszerző hangjegyeket ír egymás mellé, a szobrász formát ad az anyagnak vagy a festő az ecsetvonásokkal bánik.
Bennem ez csak olyan szinten volt meg, hogy ha inspiráló zenét hallottam, arra imádtam alkotni. De az én műfajom másról szólt, sok szempontból inkább kreatív és esztétikus sportteljesítmény volt. Találkoztam ma egy ismerősömmel, aki flamencóról hip-hopra váltott - bár mint kiderült, visszaváltott -, és egyszer csak összeállt bennem a végső következtetés, amely hallgatólagosan régóta bennem motoszkál, de csak az utóbbi idők változásával együtt nyert értelmet.
Számomra létezett egyetlen műfaj, és azon belül is bizonyos típusú zene, amelytől felforrt a vérem, amelytől éreztem, hogy élek, amelyben úgy tudtam létezni, mint a színpadon kívül soha. Borzasztóan hálás vagyok ezért a sorsfordító találkozásért. Mert tudtam, hogy ez a valódi önmagam, de teljesen elkülöníthető módon kizárólag itt tudott megnyilvánulni az egészséges magabiztosság, a magammal szembeni kétkedés teljes hiánya, az öröm, a merészség, sőt, vakmerőség, a pajkosság, a kezdeményezőkészség, és két nagyon fontos dolog: a máshol sosem tapasztalt boldogság, és én, a nő.
Sok mindent tanultam, képeztem magam, de semmilyen más táncműfaj nem jött belülről soha. Sőt, nemcsak hogy nem jött, de kifejezetten kényelmetlenül éreztem magam bennük, esetlennek, nem odaillőnek, és a megszokotthoz képest jóval szerényebb képességűnek is - ami igaz volt. Mert én nem vagyok táncos. Táncoltam, és az én műfajom a lényem elválaszthatatlan részévé vált, de ez nem a lényem magvát képezi, hanem egyfajta terápia, egyfajta csatorna volt számomra, amely ahhoz kellett, hogy a felsorolt és eredendően meglévő, de brutálisan földbe döngölt tulajdonságaimat integrálni tudjam a mindennapi életembe, énembe is.
Talán nem tűnik fontosnak, hogy kimondom-e ezt a felismerést, sőt, tiltakozni lehet a kategorizálás ellen is, hogy persze, azért mégiscsak táncos vagyok/voltam én, csak nem olyan. Pedig óriási jelentősége van. Mert azzal, hogy kimondom, mi nem voltam soha, és ezért nem is vagyok az, szembesülök egy olyan feladattal, amelyről azt hittem, alapjában már megoldottam: meg kell válaszolnom a kérdést, hogy ki is vagyok valójában. Lényegileg, mármint. Igaz, megszoktam már, hogy újraértékeljem az önértelmezésemet, de ez a mostani egyike a nagy változásoknak. Hinnem kell olyan tulajdonságaimban, amelyekről nem is gondoltam, hogy megvannak bennem, sőt, hogy akár elsődlegesen meghatározhatnak. Fel kell ismernem, hogy melyek az alapvetések, amelyekkel mostantól élnem kell, és melyek voltak csupán kompenzáló erejűek, amelyekre már nincs szükségem.
Az az érdekes, hogy semmiféle sokkot nem jelent ez a helyzet, bár kényelmetlen, az igaz, hiszen nehéz lemondani egy olyan képről, amelyben szívesen hinnék, ha képes lennék áltatni magam. De ez sosem ment, akkor sem, ha így volt nehezebb - és többnyire így történt -, ezért most meg kell szoknom magam egy új kontextusban, új alapokon.
Lehet, hogy egy egyetemi MSc "Basic Algebra" előadás angol bizonyításokkal talán nem feltétlenül a legkézenfekvőbb első lépés efelé, mindenesetre hatékony, és egyet kell értenem Mérő Lászlóval abban, hogy "mindig túl messzire kell mennünk ahhoz, hogy megtudjuk, milyen messzire mehetünk el". És igen, néha túl nagy fába is bele kell vágni a fejszénket ahhoz, hogy tudjuk, milyen nagy fát vagyunk hivatottak vagdalni. Különben lehet, hogy soha nem megyünk el a lehetőségeink határáig, és ezzel akár pótolhatatlan veszteségeket is szenvedhetünk. Neki kell menni, hogy aztán a valóság lehessen sokkal jobb, mint azt korábban el mertük képzelni.
U.i.: természetesen továbbra is imádom a táncot, de most egy darabig csak a közönség soraiból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése