Na, ezt nevezem sebességnek. Még el sem jutottam odáig, hogy végiggondoljam, találkozhatnék-e valaha személyesen az egyetlen olyan "közpszichológus" íróval, akiben maradéktalanul megbízom, már csak azon vettem észre magam, hogy ott ülök az előadásán, többszáz társammal együtt. Csak ekkor jöttem rá, hogy milyen fontos lehet ez a dolog nekem - hogy anélkül, hogy tudatosult volna bennem, valami lényeges fog történni. Feldmár András a félelemről tartott előadást, meghívott beszélgetőtársa pedig Dolák-Saly Róbert volt, akiről kiderült számomra, hogy rettenetesen értelmes, hogy az ezotériával szemben hozzám hasonlóan inkább a tudományhoz vonzódik (ám ennek ellenére a létezés bizonyosságán elmélkedik), és...juj, félelmetes, de olyan gyerekkori élményről, problémáról és ösztönös leküzdési mechanizmusról mesélt egy ponton, teljesen spontán asszociációként említve az esetet, amely velem is szó szerint megtörtént tizenegy-kétévesen. Volt tehát meglepetés rendesen.
A vágódeszka, a stopperóra és a cisztikus fibrózis magyar megfelelői olykor gondot okoztak - persze számomra a több évtizede külföldön élő, és gyakorlatilag akcentus nélkül beszélő, de ilyen esetekben mégis a szavakat kereső embert is lenyűgöző volt látni -, de továbbra is tartom, hogy A.-n kívül Feldmár az egyetlen, akiben bízom, akit nem félve hallgatok, mert tudom, hogy nem fog rám támadni a megmondókájával. És bár a könyveiben megszokott stílusnál kissé harsányabban indult az este, ismét volt néhány pillanat, amikor csoda történt; amikor rejtegetni kívánt, de véletlenül lelepleződő arrogancia helyett minden erőlködés nélkül és teljesen öntudatlanul megnyilvánult a hatalmas embersége - az, ami miatt tudom, hogy bízhatok benne.
A beszélgetés első részében Feldmár András osztotta meg a gondolatait a félelemről, majd Dolák-Saly Róberttel beszélgettek, leginkább szabad asszociációk útján, amiből viszont rettenetesen jó dolgok kerekedtek ki - élén a már említett élményre, amely szó szerint a sajátom is volt egykor. A befejező részben pedig kérdezhetett a közönség, és azt hiszem, a közönségek közül, amelyekben szeptember óta volt szerencsém részt venni, a ma esti állt hozzám a legközelebb. Elfuserált, önigazolást kereső, féléletű, önbecsülés-hiányos, neurotikus és depresszív emberek helyett itt okos, felvilágosult, kreatív, saját magukat és másokat is építő szándékkal érkező, pozitív hozzáállású és nyitott emberek gyűltek össze. Azon kívül pedig, hogy a facebookos regisztráció során éppen az egy évtizeddel ezelőtti párom egyik ismerősét követtem a sorban - akit aztán ma már nem láttam -, egy középiskolai tanáromat is felfedeztem a zsúfolásig megtelt előadóterem másik felében. Biológia tanáromat, hogy egész pontos legyek. Kicsi a világ.
Szóval ebben a harmadik részben lehetett kérdezni, és egy nagyon bátor úriember nagyon komoly személyes kérdéssel fordult Feldmárhoz, amire még a válasz előtt felhangzott egy kiáltás: "Ó, mindjárt sírok!" Érthetetlen volt ez mindenki számára, aki ott ült, hiszen ide láthatóan komoly szándékkal jöttek az emberek, nem fikázni, ami olyan divatos mostanában, hanem gondolkodni, nevetni, tanulni, gyógyulni. Feldmár persze nem hagyta annyiban a dolgot - miközben mi már tudtuk, hogy az illető részeg, sőt, még moderátor is akadt a közönség soraiban, aki igyekezett elsimítani a konfliktust, amelynek Feldmár ebben a pillanatban még nem lehetett tudatában. Úgyhogy ennek rendje és módja szerint rákérdezett, hogy "Miért?" Miért mond ilyet annak az embernek, aki ezzel a komoly kérdéssel fordult hozzá? És ha tőle kérdezné, nem Feldmártól, miért válaszolna neki ilyet? Mindegy volt, hogy az illető - immár nyilvánvalóan - totál részeg, Feldmár egyszerűen nem hagyta rá, hogy akár ilyen állapotban is megúszhatja, ha valamit fölöslegesen, értelmetlenül vagy ártó módon kimond. Ó-ri-á-si. Majd az illető pár akadó nyelvű, inkoherens megnyilvánulása után eljutott odáig, hogy közölte vele, ha mást nem tud mondani, akkor ezt inkább tartsa meg magának - mindezt "mert ezzel semmi konstruktívat nem tud hozzátenni a másik életéhez, ha pedig így van, akkor felesleges kinyitnia a száját" hanglejtéssel. Nem megalázóan, csupán érzékeltetve, hogy ez magától értetődő.
De még nem volt vége, ugyanis Feldmár ezután válaszolt a komoly kérdésre, hogy mit lehet tenni egy igen súlyos trauma esetében: "Ahogy ő mondja, csak megfordítom egy kicsit: sírni kell. El kell siratnod, meg kell gyászolnod. Vagy el kell mondanod valakinek, aki sírni fog rajta, és akkor fel tudod dolgozni."
BINGÓ. Ötös. Ezzel a megmozdulásával Feldmár alátámasztotta minden gondolatát, amelyeket valaha a könyveiben leírt vagy az előadásain kimondott. Ő az, aki vizet prédikál, és azt is iszik. Vagy bort, a lényeg az, hogy ugyanaz a kettő. Megmutatta, hogyan működik a gyakorlatban mindaz, amit hirdet, amiben hisz, és aminek nagy része az én életfilozófiám vaskos magját is képezi. Ilyen hitelességet pedig, ráadásul ilyen spontán megnyilvánulni nagyon, nagyon ritkán látok.
És persze elérkezett az én időm is. A félelemről, a számunkra pusztító helyzetek tűrésének határairól volt szó, és Feldmár elmesélte Otto Ranknek a születés időpontjával kapcsolatos elméletét. Eszerint kétféle félelem létezik: a halálfélelem és az életfélelem. A halálfélelem egyértelmű, az életfélelem pedig az ismeretlentől, az újtól való félelmet jelenti. Mindazt, ami a csecsemőre az anyja méhén kívül vár - és az életünk minden egyes következő pillanata, eseménye, amelybe belépünk. Mindaddig, amíg a magzat jól érzi magát a méhben, mert kap táplálékot, kap elég oxigént, úszkálhat kedvére, meleg van, hall hangokat és legfőképp biztonságban van, addig esze ágában sincs kimenni. Viszont ahogy növekszik, a méh nagyon barátságos helyből egyre barátságtalanabb környezetté válik, kevés az étel, az oxigén, és egyre kevesebb a mozgástér is. És noha az életfélelme és az aktuális helyzetének kényelme sokáig bent tartja a babát, egyre inkább érzi, hogy ha továbbra is marad abban a környezetben, amely immár szűkös és teljesen alkalmatlan, sőt, előbb-utóbb káros a számára, meg fog halni. Az életfélelem azt jelenti: félek az újtól, az ismeretlentől; félek kimenni oda, mert LEHET, hogy meghalok. Az egyre szorítóbb környezet azonban azzal fenyegeti a magzatot, hogy ha egy ponton túl is bent marad, BIZTOSAN meghal. Így a születés akkor következik be, amikor a halálfélelem felülkerekedik az életfélelmen, és a biztos halál helyett a lehetséges életet választja az ember.
Noha ez az egész talán a sejtszintű intelligencia függvénye, később, felnőtt korunkban is e két félelem dichotómiája határozza meg tetteinket, választásainkat. Feldmár sommásan érzékeltette is, milyen lehetséges formákban (a példái, a példái mindig csillagos ötösek):
"Lefordítva ezt a házasságra, amíg az ember nem döglik bele, marad, de amint a halálfélelme nagyobb lesz, mint a változástól való félelme, elválik.
...
Vagy kivándorol Magyarországról.
...
Vagy kilép egy helyzetből, amelynek a szorításában él."
Ezt így pont, együtt, mind, itt és most. Köszönöm, vettem, és értem. Egyre kevesebb az oxigén, tudom. Lépnem kell, tudom. Már nem sok. Meg fogom tenni. Mert én mindig az életet választom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése