Hamis őszinteség

A bocsánatkérésnek álcázott önmagasztalás arról, hogy mennyire figyelmes és nagylelkű vagyok. Elvileg érted aggódom, de valójában magamat éltetem, sőt, még sajnálom is, hogy mennyire tehetetlen vagyok és rossz most nekem - leginkább is a mindenhatóságomba vetett hitem csorbulása miatt. Én nem akarom hallani, hogy mit tettem veled; én nem akarom, hogy a könnyeid tükröt tartsanak nekem - magamat akarom megmenteni attól a kibírhatatlan érzéstől, hogy szembesülnöm kelljen a tettem következményeivel, a te szenvedéseddel, nem pedig azt akarom látni, hogy végre nem sírsz, és elmúlt a fájdalmad. És ha most én törtelek meg, azért persze az újjászületésedhez is csakis rajtam keresztül vezethet az út. Mert még a hiányom okozta szenvedésed leküzdésének is én vagyok a főszereplője. Mi sem természetesebb ennél.

Némán akarok állni, ha már ezt elmondtam Neked,
Megsüketülni gyorsan, ne halljam, mit tettem Veled.
Megvakulnék inkább, ne lássam könnyben a szemed,
Végül meghalnék, hogy visszaadjam újra az életed!

Valóban megtennéd mindezt? Rajta.

...

Na ugye. Mégsem fáj az annyira... Annyira nem. Legfeljebb az önsajnálat, hogy ezúttal nem tudsz istenként tetszelegni.

A tavalyi versenysorozatban mindenki őszintének titulálta ezt a srácot, de éppen az ebből a szövegből is áradó álszentség és kevéssé burkolt számadás arról, hogy én mennyire király vagyok, volt az, ami kezdettől taszított benne. A backhanded compliment. Hamis, csinált őszinteség. Igen, tudom, hogy ez oximoron.

És mielőtt elhamarkodott ítélkezéssel vádolna bárki, tudom, hogy miről beszélek, és azt is, amiről ez a dalszöveg mesél. Jól ismerem, túlságosan is jól. És mindkét oldalról, ami átfogó rálátást ad erre a meglehetősen egocentrikus megközelítésre. Fel kell nőni ahhoz, hogy szembesülni tudjunk a tetteink következményeivel, akkor is, ha abban saját tökéletlenségünket látjuk megtestesülni. És abból, amit látunk, lehet fejlődni, tanulni - önmagunkról - a jövőre. Ha viszont bezárjuk a fülünket, becsukjuk a szemünket, és inkább meg is szűnünk, csak ne kelljen tudni arról, ami ettől még úgyis valóság, az nem vezet sehová. Legfeljebb újabb hasonló, ugyanígy megismétlődő történetekhez.

Hatalmas ereje van a szavaknak. Óhatatlanul is pontosan fogalmaznak, még ha a szerzőjük nincs is tudatában annak, hogy milyen óriási különbség van aközött, amit mondani akar, és amit valójában mond. A szeretet fogalmának lényege, hogy a másikról szól, olyan mondatokban, amelyeknek a másik az alanya, és nem a tárgya. Persze ha megvan ez a felnőtt, érett érzés valakiben, akkor nem kell sokat gondolkodni a megfogalmazáson, az éppen úgy pontosan jön majd, mint a költőkből a jambikus pentameter. Ők sem számolgatják a szótagokat, egyszerűen bennük van a vers. Ehhez kell megérni. Ehhez kell fület, szemet és szívet nyitni éppen akkor, amikor az a legnehezebbnek tűnik. Bírni a valóságot, és jobbá tenni a jövőt - de nem a másikban, hanem magunkban. Mert ez az egyetlen terület, ahol istent játszhatunk, és véleményem szerint meg is kell tennünk azt.