„Szabó Réka kortárs táncos-koreográfus, egyben matematikus és egyetemi
tanár, teljes pompájában összekötötte élete két hivatását, (...)
művészetének két legfontosabb sarokköve, az okosság és a humor különös,
különc egyveleggé áll össze legújabb előadásában. (...) A Véletlen egy ragyogó egyetemi előadás és egy ragyogó táncjáték intarziája."
Halász Tamás tánckritikus szavai ezek a Tünet Együttes Véletlen című tudományos ismeretterjesztő táncelőadásáról, és ezzel csak egyetérteni tudok. Ma utoljára láthattunk a színpadon egy tízéves történetet, és nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy még időben rátaláltam. Véletlen? Nem hiszem :).
Meglepetésként egy kisfilmet készítettek az alkotók a darabban az elmúlt évtizedben megfordult táncosok és a két matematikus, Vancsó Ödön és Mérő László részvételével, ezt nézhette meg az utolsó előadás közönsége bevezetőként. Halász Tamás itt is kitért az "okosságra és szellemességre", a darab humorára, amelyet különösen a tíz évvel ezelőtti kortárs táncok repertoárjában hiánypótlónak érzett. Elképesztő számomra, hogy én mindössze egy hete hallottam először az előadásról, de azt tudom, hogy itt a számomra is két legfontosabb dolog találkozott, és hosszú órákon keresztül tudtam volna nézni még, inni minden szavát - mozdulatát. Agy és izom, intellektus és ösztön; és a véletlen, ami talán annyira nem is véletlen.
Bár nem ismerem a darab múltját, annyi talán kiderült a kisfilmből és az olvasott kritikákból, hogy volt még egy különlegessége a mai előadásnak. Mérő és Vancsó ugyanis váltva játszotta a matematikus előadó szerepét. Ez azért is különleges, mivel elmondásuk szerint mindkét tudós saját szöveget írt magának a szerephez, bár a koreográfia által megkövetelt fő pontok nyilvánvalóan megegyeztek. Vancsó profi színész módjára mozgott a táncosok között, Mérő pedig nagyon emberien és végtelen humorral mesélt a babiloni biztosítókról, akik már büntették a biztosítási csalást, majd Newtonról és Pascalról, a dobókockával páratlan sokszor kidobott számokról és Szindbád párválasztással kapcsolatos esélyeiről, vagy hagyta éppen, hogy egy csinos hölgy kizökkentse őt, elterelje a figyelmét és mondatát félbehagyva angolosan távozzon mondván, hogy egy kis dolga akadt.
Azon túl, hogy nem győztem még bőrlégzéssel is magamba szívni a látott-hallott élményeket, tanulni és elmerülni a kiváló és valóban végtelenül humoros tánc által teremtett esztétikumban, volt néhány számomra meglepő eleme az estének. Vancsó Ödön az előadás közepe tájékán a táncosok gyűrűjében megjegyezte: "a gödöllői HÉV után integetve eltűnődöm, vajon a szerelem is véletlen-e." Nekem pedig leesik, hát persze, hogy az a Vancsó. (A "véletlen-e a szerelem" gondolata pedig abbamaradt, pedig úgy vélem, megérne egy külön előadást. Lehet, hogy - sok más felvetéshez hasonlóan - éppen ezért maradt meg az este szövege végén három pontnak; utólagos eszmefuttatások tárgyának).
Szabó Réka példája egyébként igazán inspiráló. A tudomány tényleg csajos dolog. Az egyik legviccesebb jelenetről pedig így mesél a koreográfus egy interjúban: "...a matematikus kiszámolja, hogy mennyi annak az esélye, hogy 35
kockadobás alatt lesz egy olyan pillanat, amikor éppen minden szám
páratlan sokszor fordult addig elő." Ezt kétféle módon vezeti le a matematikus, miközben a táncosok bőszen ignorálják a meglehetősen tudományos fejtegetést, és teljesen elvonják a nézők figyelmét. Először egy törtes ábrázolás, majd egy 7x7-es mátrix /itt már egyáltalán nem tudtunk az előadásra figyelni a táncosoktól :)/ felrajzolásával az előadó eljut a végkövetkeztetésig, miszerint a tudósok ilyen módon kiszámolták, hogy a páratlan sokszori előfordulás valószínűsége 0,31. Hát persze. Természetesen. Véletlenül pont ennyi. Más példával illusztrálva: ha Szindbád a szultántól azt a lehetőséget kapja ajándékba, hogy háreme 100 hölgye közül kiválaszthatja magának a legszebbet, de csak egyenként nézheti meg őket, és ha egyet elengedett, őt már elveszítette, másikat kell választania, akkor - Mérő László elárulja -, matematikailag úgy jár a legjobban, ha az első 31-et elengedi, így ugyanis a legnagyobb a valószínűsége annak, hogy megtalálja a legszebbet. Persze előfordul, hogy a 31-ben elmegy a legszebb is, "de hát nem nyerhetünk mindig".
A jelenet összefoglalója azonban folytatódik, hiszen a 31-es számnál minden bizonnyal csak én csodálkoztam rá egy újabb "véletlenre" : "Ehhez kapcsolódva van egy olyan
jelenet, amelyben a hat táncos táncol és a matematikus minden magyarázat
nélkül dobálja a kockát, hangosan bemondva, hogy hányast dobott. Amikor
hármas jön, akkor mindig ugyanaz a szereplő esik össze, illetve ha
következőnek hármast dob, akkor feláll, és visszakapcsolódik a táncba:
egy olyan táncjelenet, ahol az emberek néha kihullnak, majd beállnak a
koreográfiába. Egy idő után az ember felfedezi, hogy minden táncosnak
van egy száma, és hogy az előadó akkor dobott minden számot páratlan
sokszor, ha éppen mindenki fekszik. A matematikus a végén levonja a
következtetést, hogy ma a kisebb vagy nagyobb valószínűségű esemény
következett be. Ez például egy olyan dolog, amit nem biztos, hogy
mindenki megért, de az biztos, hogy mindenki érzi, hogy a táncot a kocka
irányítja, és az egésznek van egy belső logikája, szabályrendszere." - Valóban, a végére összeállt bennem is a kép, hogy minden táncos egy adott számra mozdul, és ezek azok az összefüggések, amelyek miatt óriási élvezet a részese lenni az előadásnak, még akkor is, ha a legtöbbünk - ezen a ponton én is - inkább csak megsejti, mint pontosan megérti azt.
Középiskolai matematika tanárom másodikban egy háromszöges feladattal kapcsolatos levezetésemre - amelyre önmagamat meghazudtolva jelentkeztem, és a táblánál magyaráztam el - mondta azt, hogy inkább megérzés, mint racionális érvelés, de szerintem ez nem volt ellentmondás. Én is éreztem, hogy nem tudom kellően magyarázni a gondolataimat - azaz a megérzéseimet -, noha lépésről lépésre rendben volt minden a levezetéssel. Talán a magyarázathoz nem voltak kellő ismereteim, de a megérzésekre hivatkozni nem ellentmondás, hiszen maguk a felismerések mindig intuitívek, akárcsak Newton almája. Minden reveláció gyökereként először megérzi az ember, hogy egy adott jelenség mélyén van egy elemi összefüggés, amelyet egy még nem verbalizálható szinten valójában már ért, és ezekből a sejtésekből, erős érzetekből kerekednek aztán racionális szinten a felismerések, és továbbgondolkodás útján a tételek. Amelyek persze aztán megdőlhetnek, ahogy Newtonéi sem állták meg a helyüket az atomszerkezet, a részecskék felfedezését követően, de azért az világos, hogy valamiféle létező összefüggésre mutatnak rá, amelyek ha racionálisan nem teljesen megragadhatók is, intuitív csatornákon annál inkább azok. Én ezért tartom zseniálisnak a tánc és a matematika ötvözését. A tánc egy univerzális nyelv, amellyel nonverbális módon olyan régiók is hozzáférhetők, amelyek a verbális, minden jelenséget nyelvi módon megfogható kategóriákba beszuszakolni akaró önkifejezés során homokként szaladnak ki a kezünk közül. A kettő: az elmondható és a már szavakkal megfogalmazhatatlan együtt azonban tökéletesen megérteti, "megérezteti" velünk, mi is az a Véletlen.
Ma rengeteget tanultam, minden mondat és jelenet élénken él az emlékezetemben. Ezek után abban bízom, hogy ha feltételezzük, hogy 100 évet élek, akkor az első 31 elengedése után végre rátalálok a létező, élhető boldogságra. Az az egy biztos, hogy az elmúlt 31 évben nem láttam meg, de engedtem botor módon tova azt, tehát most kell következnie - minden racionális, tudományos és matematikai törvényszerűség szerint is. Vagy csak úgy. Véletlenül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése