Thunder, calm, serenity, lullaby, gentle

Imádom a nyelvi játékokat, legyen szó betűkről, szavakról, mondatokról. Pedig a szavak nem jönnek olyan maguktól értetődő természetességgel számomra, mint amilyen gyorsan benyomások vagy akár az azokat kifejező mozdulatok megszületnek bennem. Idegen nyelven pedig még nagyobb a kihívás, erre néhány éve két hónapos angliai tartózkodásom alatt jöttem rá, amikor a televízióban az ebédszünetet kitöltő - együgyűnek számító - telefonos játékok egész új értelmet nyertek az angol betűzésre építő feladatok fényében. Döbbenten vettem tudomásul, hogy messze alulteljesítek ezekben, ha nem magyarul kell megoldani őket, de annál inkább élveztem a kihívást, és próbálkoztam. Ez is mutatja, mennyire lázba hoznak a nyelvi feladatok - a kudarc miatti hatalmas frusztráció sem tudott eltántorítani a folytatástól.

5 szó, egy játék. Használjuk egy mondaton belül az összes szót, tanfolyami belépőt lehet vele nyerni. De nem is ez a lényeg. Amikor egymás mellett elolvastam ezt az öt szót, azonnal egy saját világot teremtettek. Nem tudom, mi volt a válogatás alapja, mennyire random vagy előre megfontolt módon kerültek a listába éppen ezek a szavak, de már önmagukban kifejeztek egy hangulatot, amelyet megpróbáltam megragadni egy mondatban. Számomra ez az:

The thunder had calmed down, the serenity of the night was palpable with gentle raindrops falling on the windowsill, whispering a sweet lullaby.

Nagyon érdekes volt olvasni a többi megoldást; hogy ki-ki mire asszociált ezekről a fogalmakról. Imádom felfedezni ezeket, játszani a lehetőségekkel. Hatalmas élmény, amikor egy megszülető érzést sikerül a lehető legjobban megközelíteni nyelvileg. Valami ilyesmi lehet a művészet alapja is, ha a kifejezendő élmény művészi értékű. Középiskolai irodalomtanárom mondta Keats Óda egy görög vázához című verse kapcsán, hogy a zene, a művészet, amely létrejön bennünk, csak tökéletlenebb lehet, amint anyagivá válik - bármilyen gyönyörű hangon, hangszerjátékkal, ecsetvonásokkal, illetve szavakkal próbáljuk is meg formába önteni azt. Akkor még nem egészen értettem ezt, vagy inkább egyet vele, de azóta megértettem, mire gondolt. Ahogy azt is, hogy mindennek ellenére milyen túláradó esztétikai élményt adhat, amikor a tökéleteshez nagyon közeli hangon, formában vagy nyelven szólal meg az a bizonyos belső tökéletesség.