Első utolsók

Ismét korszakalkotó élményben volt részem, amely már hónapok óta befészkelte magát a gondolataimba, és végül belépett az életembe is. Mint anno eddigi történetem legmeghatározóbb része, a tánc. Májusban belekóstoltam, és eldöntöttem, hogy ezt akarom csinálni, majd szeptembertől besétált az életembe a lehetőség. Kevés ilyesmiben volt részem, amikor engem talált meg az Élet, és nem nekem kellett futni utána.

Már régóta hallottam a londoni National Theatre világszerte mozitermekben közvetített élő előadásairól, majd nyáron az Uránia jóvoltából felvételről megnézhettük a Frankensteint, Jonny Lee Millerrel és Benedict Cumberbatchcsel a főszerepben. Azóta lesem a National honlapját, követem facebook oldalukat, hátha a 700 helyszín között végre felbukkan egy magyarországi is. Hátha az ismétlés után eszébe jut valakinek az élő adásokat is elhozni hozzánk. Főként, hogy megtudtam, az idei évadot Julie Walters egyik darabjával nyitják majd. Nem létezik, hogy csak engem érdekeljen ez ennyire. És ahogy 17 éve a tánc, úgy az ösztöneim most sem hagytak cserben. Egy "véletlen" folytán megtaláltam a Fidelióban, hogy az Örkény Színházban valóban elindulnak az élő közvetítések. Az utolsó 5 jegyből kettő villámgyors megvásárlásával biztos is lett a helyünk az első sorban. 

És eljött a nagy nap. Mácsai Pálnak köszönhetően megtudtuk, hogy az Örkény valójában úgy tért vissza eredeti  rendeltetéséhez - hiszen anno mozinak épült -, hogy soha nem működött filmszínházként. Ez a kifejezés csütörtök este (régi)új értelmet nyert.

Premier minden szinten. Az első mozi az Örkényben. Az első NT Live Magyarországon. Az első ilyen élmény számomra - Julie Walters élőben. Ááááá! És utolsó előadás is egyben - úgy tűnik, mostanában a búcsúelőadásokra specializálódom. A The Last of the Haussmans sorozata a Nationalben ezzel az alkalommal ért véget. Hogy átadja a helyét valami újnak. És ezt én is nagyon várom.

A három főszereplő lehengerlő alakítást nyújtott. Julie Walters bombaként robbant, és egy pillanatra sem veszített az energiáiból. Beleszögezett a székbe a feszültség, amelyet teremtettek néhányezer kilométerre innen. Rory Kinnear a meleg tékozló fiú szerepében "uproariously funny" volt, elképesztően vicces, anélkül, hogy egy pillanatra is a karikatúrává válás veszélyét rejtő szakadék szélére szédült volna. Számomra viszont az abszolút észvesztő élményt Helen McCrory Libby-je jelentette. Egy pillantásában benne volt az egész sorsa, ahogy mondani szokták. A darab szerzője, Stephen Beresford pedig gondoskodott róla, hogy bőven legyen miről árulkodnia annak a tekintetnek.

És ha már a darabról van szó, az biztos, hogy nagyon komoly témákat feszeget, ráadásul a családtagok közötti párbeszédeknek köszönhetően mindenféle felesleges udvariaskodás nélkül teszi mindezt. A 60-as évek hippinemzedéke gyerekeinek tragédiáján keresztül boncolgatja, hogy meddig terjed a szülő felelőssége, és honnantól felelnek a maguk is felnőttkorba lépő gyerekek saját életünk kisiklásáért, akármilyen fájdalmas volt is a gyerekkoruk. Bár végső igazságok kinyilatkoztatásától tartózkodik a szerző, néhány nagyon fontos gondolatot, érzést és élményt megfogalmaznak és kimondanak - vagyis legyünk pontosak, kiordítanak magukból - a szereplők. És talán ez az, ami kell ahhoz, hogy a régi sérelmek, az okozott kár, a keserűség, a fájdalom ne pusztítsa tovább a szenvedő gyereket. Illetve ő ne pusztítsa tovább ezek miatt magát. Ez kell ahhoz, hogy rájöjjön, ha valaha úgy volt is, de többé már senki nem akadályozza meg abban, hogy kiteljesítse az életét; hogy boldog legyen. Hogy megvalósítson minden benne rejlő lehetőséget.

Felvonások között. Így sikerült.

Jó volt látni, hogy a magyar színdarabok nagy része felveszi a versenyt ezzel a világhírű produkcióval. Én legalábbis ugyanilyen jól érzem magam a hazai színházi előadásokon, ugyanilyen hatást tudnak kiváltani belőlem. Ugyanúgy tudok nevetni egy magyar popkulturális utalás furcsán illetlennek tűnő poénján, mint David Dimbleby rózsaszín villájának emlegetésén, és ugyanúgy küzdök (azaz nem küzdök) a könnyeimmel Kováts Patrícia Joanna Kramerjének tragédiáján, mint Libby Haussman végtelen sebezhetőségén. Végre valami, amiben felvesszük a versenyt a világ legjobbjaival.

Az előadás után pogácsás-pezsgős állófogadást kaptunk a British Counciltól (csak a legjobbak), bár sajnos a hangulaton és a társaságon túl számomra ebből semmi nem volt fogyasztható (persze megpróbáltam...legközelebb nem fogom). A társaság viszont kárpótolt mindenért, hiszen számos művész jelent meg, illetve az angol szak oktatóinak gárdája is is képviseltette magát Nádasdy tanár úr és Zerkowitz tanárnő személyében. Ráadásul megismertek (vagy csak hozzászoktak, hogy ha valaki sokatmondó tekintettel rájuk köszön, úgy tegyenek, mintha emlékeznének, mert valószínűleg egykori tanítvány lehet az illető), ami olyan Remy-sen "villámos" élménynek hatott. Ez már inkább hasonlít egy olyan helyhez, ahol otthon érzem magam. Ezt keresem, és remélhetőleg jó úton járok.

Egy dolog nem tetszett, a meghajlás. Nem tudom, hogy a közvetítés miatt történt-e így, de nagyon rövid volt a tapsrend, csak együtt jött ki a szereplőgárda meghajolni, és néhány visszatapsolás után lekeverték őket. Ez olyan angol; ez a visszafogottság, ez a kötelező udvariasság nagyon nem kedvemre való akkor, amikor felrobban a színpad. Akkor a nézőtérnek is fel kell robbannia. El kellene jönniük egyszer vendégszerepelni Magyarországra, kiköszörülnénk a csorbát.

De az sem lenne rossz, ha kivetítőn bejátszanák a színészeknek a tapsoló közönséget a világ minden tájáról. Mert hogy tapsoltunk, és ezt különösen imádtam. Ahogy a mobilcsörgést, úgy az elismerésünket sem hallhatták a szereplők, de akkor is jelen volt az élmény, meg kellett élni. Tehát kikapcsoltuk a telefonokat, és tapsoltunk a felvonások végén. Mert színházat láttunk, a legjobbat.

London mindig vonzott. Korábban azt gondoltam, talán csak azért, mert annyival könnyebb volt nem odatartozóként ott létezni. De ma már tudom, hogy odatartozóként is lehetne ilyen jó. Hogy a darab elején minden sejtemet átjáró érzés, hogy ott vagyok, ahol minden fontos dolog történik, ahol a lényeg születik, ahol érdemes és lehet is élni, és ahol minden lehetőség nyitott számodra, az valóság. Csak nem helyfüggetlen valóság. Ahogy a darab fiatal szereplője mondja: azt gondoltam, hogy soha semmi nem fog sikerülni, hogy nem vághatok neki a világnak, ez nem lehetek én. És aztán rájött arra, amit ettől a gyerekeinek szörnyű fájdalmakat okozó, szabad szellemű nő, Judy Haussman adott, tanított neki. Hogy dehogynem! Dehogynem tehetem meg. Persze, hogy megtehetem, persze, hogy nem állít meg senki és semmi. És persze, hogy képes vagyok rá. Bármi lehetek, bármivé válhatok, bármi sikerülhet. Csak neki kell vágni.

És a székbe szögező, letaglózó drámaiság ellenére megszületett a katarzis.

Hát nekivágok.