A modern ember - nemspecifikus, tőkeigényes, felhasználóbarát... és tejcukor-érzékeny

Még sosem jártam a Bajcsy-ban, úgyhogy igencsak megörültem, amikor a 28-as villamos "Bajcsy-Zsilinszky úti Kórház" megállójánál népes tábor szállt le velem együtt, mivel feltételeztem, hogy ők is a kórházba igyekeznek. Nem is sejtettem, mennyire. A lámpa nélküli zebránál ugyanis a kígyózó autósor ellenére is gondolkodás nélkül indultak meg a gyalogosok, sőt, egy idős néni el sem fáradt az átkelőig, hanem a villamosról lelépve azzal a lendülettel az út kellős közepén próbált átjutni a túloldalra. Meglepődtem, mert persze közel a kórház, de ennyire azért nem kellene oda igyekezni.

A következő meglepetés már a rendelésen fogadott, amely a menetrendnél fél órával később kezdődött. Én a 4-es sorszámot kaptam. Az orvos határozottan és némileg türelmetlenül szólongatta a betegeket: 2-es! 3-as!, mígnem rám került a sor: 4-es! Bementem a laborleletemmel és a beutalómmal, mivel a telefonban azt mondták, ezeket vigyem. Az orvos szóra sem méltatott, a vérvételt némi tanulmányozás után félredobta, hogy "ez nem érdekes", megnézte a beutalómat (H-kilégzési tesztre), egy pillanatra átfutott az agyán, hogy esetleg kérdez valamit, de aztán nyilván győzött a félórás késés, tehát felpattant, átment a vizsgálóba, miközben még megérdeklődte, hogy éhgyomorra vagyok-e (negyed 11-kor). Persze éhgyomorra voltam - bár nem szándékosan, mivel azt is mondták, hogy ezúttal nem lesz vizsgálat, csak beszélgetés. Az azonban kiderült, hogy W. doktor Úrnak nem erőssége a "beszélgetés", úgyhogy átirányított a nővérekhez a vizsgálat elvégzésére. Ilyen bunkósággal régen nem találkoztam. Persze a nővérek annál kedvesebbek és figyelmesebbek, el is vesznének nélkülük az ilyen megélhetési orvosok (márpedig megélni nem nagyon lehet a fizetésükből, és mégis ez a legmotiválóbb tényező a munkájukban. Na ez az aggasztó.).

A vizsgálat 3 órás, amit természetesen nem mondtak nekem a telefonban (és mint kiderült, senkinek sem szokták), lelet nem kellett volna, viszont éhgyomor és 3 szabad óra igen. Ez utóbbim természetesen nem volt, úgyhogy mára visszarendeltem magam, felkészülve arra, hogy ha + a teszt, akkor mindenféle hasi panaszom lesz (értsd: "szétfosom az agyam", ahogy az egyik nővérke nagyon találóan megfogalmazta), és inkább egész nap számítsak hasonlókra, ha már a 3 óránál tartottunk. Ma aztán az összes stressz mellett még az osztályvezető főorvossal is volt szerencsém(?) megismerkedni, aki folyamatos mosolygásomat és egyetértésemet megelégelve addig próbált belém kötni, amíg aztán végül sikerült helyben hagynia. Miután látta, hogy nem igazán reagálom le a bunkózását, közölte, hogy csak a laikusok nem csodálkoznak azon, hogy minden elromlik (épp most a méregdrága H2-mérő készülék, így egy mérésem ki is maradt), és amikor még ez sem volt hatásos, hozzátette: "Abból a TB-ből, amennyit fizetnek, nem kellene csodálkozniuk." - és ezzel otthagyott. Kopp. Áll a földre. Immár hivatalos, hogy a Bajcsy gasztró ambulanciájának legalább két orvosa frusztrált, megkeseredett f*sz, akiknek elégtételt okoz, hogy a betegbe még bele is rúgjanak egyet. A nővérkék ugyan próbálkoztak narancsos Cote D'Or csokival, de lehet, hogy a főorvos is tejcukorérzékeny (mint megtudtam, a keserű csokiban is van laktóz), így nem jött be a kísérlet a lecsillapítására.

Természetesen minden teendőt, még a diagnózis felállítását és a szaktanácsadást is a nővérek végezték. Én határozottan jobban jártam így, de őket azért nem irigylem. És igen, a teszt pozitív, a "nagyon magas" 20-as érték helyett nekem sikerült 28-at produkálnom, úgyhogy hivatalosan is megkezdődött a laktózdiétám, legalább 2 évre. Aztán majd próbát teszek egy tejbegrízzel, és ha a már ismert szakkifejezéssel élve nem ***om tőle szét az agyam, akkor gyógyultnak nyilvánítanak. De tekintve, hogy a tejjel sosem voltam jó viszonyban, tartok tőle, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. Már ha a két éves laktózdiéta egyszerűnek tekinthető.

Modern ember lettem tehát, legalábbis George Carlin szerint: nemspecifikus, tőkeigényes, felhasználóbarát... és tejcukor-érzékeny. Lehet, hogy ez valóban civilizációs betegség? Viszont Carlin még mindig szenzációs:)))!

Hitting Nathaniel with My Best Shot(s) - Angels in America

Having realised that I actually saw the next item on the Film Experience game, I adore it and I even have the good fortune to have the DVD, I'm participating again.

Somebody has already pointed out that it's going to be very difficult to choose one shot from a 6-part miniseries and indeed, the abundance of opportunities made me stick with my favourite scene, otherwise this post would run endlessly.



1) The visuals are stunning throughout the six chapters and I picked this shot from the scene of the Black Angel's descent (Ch6) because it's so visually refreshing while quite surreal and absurd. Much to my surprise, not in an alienating way though.



2) I remember being completely shocked by this shot, for two reasons. First of all, this is the least Emma-Thompson-like character I have ever seen her play and it was very disturbing to watch. In a good way, of course. My second reason is part of the first one as this Angel is a very complex character, formidable and scary, not anything at all I would have expected an angel to be. Although that's not all she is, as it later turns out; I really love this cleverly written and sophisticated character.



3) I thought it was the expressions of rapidly changing and subtle emotions that would be worth capturing in this scene. Since they are more tangible in motion, I made two montages. I seem to be obsessed with the facial expressions of one particular actress lately, so this exercise was an overindulgence in those. I love how Emma Thompson's face consolidates as turning to Meryl Streep's character, she transfroms from a ferocious creature into the generous, redeeming angel. (That's more like it.) There is relatively little dialogue in this scene but what she can convey through her expressions is remarkable.



I certainly couldn't leave out Meryl Streep, as she is undoubtedly my favourite of the favourites, so I won't miss a chance to post shots from her films (I'm already counting down to The Devil Wears Prada.) I might have needed more pictures to really demonstrate how brilliantly Meryl expresses her complex inner changes with just a glint in her eye or a slight adjustment of her posture, in a nanosecond. The openness that comes forward with the widening of her eyes in the 3rd pic (from L to R) while still being terrified is priceless. Truly inimitable.



5) Finally, I didn't choose what may seem the most obvious shot in this scene, but one after that. Although I was really shocked first when that moment was approaching and fulfilled, the end of it had a more chatartic effect on me at second viewing. (I think it's due to Meryl's recent double acts with Sandra Bullock, Ralph Fiennes and others that resulted in me getting used to that kiss:).) I had never thought about what redemption would be like but it seems quite obviuos that it's a somewhat orgasmic experiece, the culmination of which is shown here, and its aftermath later with the radiating inner peace on Meryl's face is simply brilliant.

This scene was the most unexpected and memorable for me, there is so much going on inside each character's mind and soul that is represented only visually, and it even manages to be funny at some points. Love it.

"Enjoy walking over me!"

Emma Thompson csillagot kapott a Hollywood Walk of Fame-en. Végre!!! Hogy lehet ezt a hírt még fokozni? Úgy, hogy az átadáson Hugh Laurie és Maggie Gyllenhaal is méltatta őt, tehát megint számíthattunk pár perc minőségi szórakozásra. És valóban. Egyrészt hihetetlen, hogy Emma milyen spontán és megható beszédet tud előadni három percben úgy, hogy még vicces is közben, de nem is válik csöpögőssé. Hugh Laurie-nak igaza van, ő az egyik legnagyobb tehetség, szinte mindenben, de ami számomra a leglenyűgözőbb, az a kivételes intelligenciája és szellemessége, amellyel a beszéd végére ismét beszúrja nekünk a kegyelemdöfést: "enjoy walking over me!"

És én pontosan ezt szeretném tenni; ezért még L.A.-be is hajlandó lennék elmenni. Úgyhogy már kettőre emelkedett az USA-beli úticéljaim száma: N.Y. és L.A. Úgy látszik, az ilyen két betűre rövidíthető nevű városok különösen jók abban, ami engem vonz: kultúra, filmek, színház.

A képek is tanúskodnak arról, hogy Emma Thompson kivételes színészi képességekkel (is) rendelkezik, ahogy Á. fogalmazott, "nem lehetne ráhúzni Steven Segal érzelmi kifejezéseinek skáláját", és nagyon igaza van. Íme egy kisebb mozaik Emma Thompson arcairól:

És persze az elmaradhatatlan, mostanában oly divatos díjátadós (fél)csók:

Ez Emma és Hugh esetében persze talán megbocsátható, mivel korábban együtt jártak, ahogy azt mindenki tudja. Hugh emlékeztette is erre a tényre a közönséget, kiegészítve azzal az információval, hogy "mindaddig együtt voltunk, amíg Emma ki nem dobott egy pantomimesért". Hát igen. Nők:).

Go, Emma!

Munka ezerrel

Jesszus, már Alt+End-et nyomok Enter helyett...muszáj lefeküdnöm.

Pedig már majdnem nekikezdtem a szakdogáknak, de hogy így mi lesz a holnapból (mából), azt nem tudom. És főleg a keringési-és érrendszerem megtornáztatásából...erre még kevesebb esélyt látok. Mert a csillagok kitakarják. Na szundi.

Hitting Nathaniel with My Best Shot(s)

This time in English, as I managed to make the screen shots from Showgirls for the filmexperience game.

Quite typically of me, I couldn't pick just one shot. They are in chronological order.

1) I hope it doesn't sound shallow - since in the majority of screen time we see clothesless (is that a word?) bodies anyway - but I have to start with a tribute to Gina Gershon's perfect bone structure.


This may seem irrelevant, though slightly less so with this piece. I can never stop being amazed by such devine masterpieces of nature. IMO, the aestethics of the human body account significantly for the effect of a dance performance, so it may be just part of being fascinated by the art of it. It's just unbelieveable how a woman can look so aesthetically perfect, so more superior to anyone with the help of medical professionals:).

2) Another mention of the "superficialities". Having been a group dancer myself, I couldn't not include this shot about the elaborate make-up and hair for the "show-in-the-show"s.


I have never seen so much devotion on the part of the make-up and hair department even in films about stage performances. It's, "of course, a complete extravaganza", as Paul Verhoeven puts it, but still, make-up and hair are pitch-perfect and show the specific type of professionalism of the show-biz world and its unforgiveness with regard to any leniency in precision.

3) It may be cliché, but one of the most honest and credible moments of the film is the scene of Nomi eating a burger on a rooftop, looking down on Vegas.


I love the moment when she manages to free herself from her obsession that has backfired on her and gain the position of an outsider, a perspective on not just Vegas but maybe her own life as well. Character development may be sparse in the film, but this can mean that eventually, she will be able to keep (regain?) some of her integrity.

4) Kyle McLachlan says in the making-of that this story is about everybody manipulating everybody, so the relationship between Nomi and Molly is a revelation for me.


This shot so beautifully embodies this relationship, which is in sharp contrast with the overwhelming arrogance, violence and vulgar sexuality of the film. I love that this aspect of Nomi's life is finally not undermined and ultimately serves as her redemption.

5) Last but not least, just because I believe in girlpower, I must add "Showtime" to my favourite shots. Molly and Nomi's friendhip is only complete with the revenge. Here is the ritual of applying body paint before going to war.


Afterwards, something feels right in the universe again.

+1) Without a pic: the "Virsaas" scene is hilarious :):).

Bridget Jones 2.0

Minden két-három évben összeszedem magam, hogy jópofizzam egyet volt osztálytársam családjánál, tudva tudván, hogy már hazafelé a sírógörcs fog kerülgetni, és ha nem bukik ki belőlem azonnal, tuti, hogy valami apróság fogja kiborítani a bilit. Ma már majdnem eljutottam idáig, de még mindig nem pattant el a húr. Régen legalább azonnal kiadtam magamból a feszültséget, mostanában egyre tovább "ragad" bennem, ami nem jó. Valószínűleg azért, mert érzem, hogy a bőgés és átmeneti feszültségoldás sem változtat a kiakadás tárgyán. És nem amiatt van így, mert K.-nak már két (übercuki) gyereke van, nekem pedig esélyem sem arra, hogy valaha legyen akár egy (untercuki) is, és igazából semmi olyasmi nem felelős a frusztrációmért, amije neki van, nekem pedig nincs (szerető párja, saját otthona, normális diplomája (!), anyukája, nyugodt élete, felnőtt élete, stb.), bármennyire nyilvánvalónak tűnhetne is ez.

Hacsak az esetemben már eleve elvetélt esélyt egy boldog életre nem soroljuk ebbe a kategóriába. És emiatt nem használ a kiakadás, mert tudom, hogy nem lesz jobb tőle, hogy alapértelmezetten elcseszett vagyok, amit kozmetikázhatok életem végéig, magas funkcionalitást elérve a társadalomban, de ez egy "normális" élethez kevés. És persze K.-nak hiába mondom, nem érti meg, hogy ha már a kezdetek előtt kisiklik valami, az sosem kerül azonos dimenzióba a "normális" emberek gondjaival, amelyekre van valódi megoldás. Megette a bárány a virágot, és már nem tudom meggyőzni magam arról, hogy érdemben tudok változtatni a következményeken. Pedig olyan sokáig elhittem, tényleg. De most Scarlett O'Hara után (nem) szabadon már nem merek/vagyok képes sírni. A.-ban bízom, hogy észhez tud téríteni. És a tornában, hogy ha mást nem is tudok felmutatni majd az osztálytalálkozón, legalább külsőre I would be kicking ass. Igen, valóban úgy érzem, hogy ez az egyetlen területe az életemnek, amit a kedvemre való irányba vagyok képes mozdítani. Igen, mint az anorexia idején. De már nem úgy. Tehát mint 21. századi nemdohányzó, antialkoholista és gyerekszerető (igen, komolyan) Bridgit Jones 2.0, NEM fogok bánatomban leülni mogyorókrémet kanalazni, várva, hogy rám talál az élet. Mert ennyi kontrollom még van.