2011. február 24., csütörtök

Idiobürokrácia

Kétfős, meglehetősen kényelmes tempójú iroda (rajtam kívül egy ember volt ott, aztán másodszor csak én). Kizárólag kedden és csütörtökön van fogadóóra. Megérkezem kedden:

- Jó napot, sziasztok, hoztam az engedélyújításokat.
- Rendben, csütörtökre készen lesznek, legkorábban(!) akkor lehet értük jönni.
- Köszönöm, de lehet, hogy a csütörtök nem lesz jó, mert...
- Az nem gond, csak az a lényeg, hogy csütörtöknél előbb nem(!), de utána már bármikor lehet jönni.
- Rendben, köszönöm, sziasztok.

Következő kedden...

- Jó napot, sziasztok, jöttem az engedélyekért.
- Á, ti vagytok azok! Már azt hittem, nem is jöttök! Múlt csütörtökre készen voltak.

No comment...

2011. február 22., kedd

Panyizsuzsi ékszer - nem vész el, csak átalakul


Most, hogy megérkeztek az Karafiáth kollekció új, gyönyörűséges gyűrűi, én is új és biztonságos módszert találtam ki a panyizsuzsi ékszerszettjeim tárolásához: az olyan gyűrűimbe, amelyeken két lyuk található, tökéletesen illeszkednek a bogyó, illetve kocka fülbevalók...


...így biztosan nem veszítem el őket vagy a mindig könnyen eltűnő hátuljukat:

Mivel tőlem általában szöknek ezek az apró darabok, örülök, hogy rátaláltam erre a megoldásra. És ha jól látom, a Karafiáth gyűrűk is hasonló kiképzésűek, úgyhogy folytatódhat a színkavalkád bővítése :).

2011. február 20., vasárnap

Halovány alkonyat

Hú, ezek a Twilightos zenék szörnyűek. Majdnem mind nyomott, lagymatag, életunt emós nyekergés. Öngyilkossági kísérlethez kísérőzenének kiváló, de alig van egy-egy igazi rock and roll vagy szép lassú szám. Az első film hanganyagán a Muse Supermassive Black Hole c. száma egy dinamikus darab, a második kategóriára pedig Alexandre Desplat Újholdas főcímzenéje a példa, és ezzel, azt hiszem, ki is fújt.

2011. február 19., szombat

Mai napi hitetlenkedés 0_0

Hogy van az, hogy egy 24. héten abortusz során "eltávolított", majd "kidobott", de csodás módon életben maradt csecsemő agyvérzése miatt "a szülésvezetés során nem kellő gondossággal történő eljárás" miatt a "szülők" (?!?) pert indítanak a kórház ellen?


Az Austen paradoxon

Általánosan elismert igazság, hogy akárhogyan taktikázom is az egyben szállítandó darabok számának megadásakor, és az aktuális időszakot akármennyire meghazudtolóan jó idő van is a DVD csomagom összeállításának napja előtt, amikor végül el kell kutyagolnom értük, fagypont alá süllyed a hőmérséklet és/vagy zuhog az eső vagy erősen havazik.

2011. február 17., csütörtök

Pletykafészek

Moziőrület után színházőrület. Kár, hogy jelenleg egy mozijegy kb. 6-7-szereséért tudok színházjegyet venni, márpedig most nemhogy nullán, de iszonyú mínuszban vagyok, és iszonyatosan gyorsan ki kell találnom valamit, hogy pénz álljon a házhoz. Vagyis már kitaláltam, csak működésbe kell hozni a gépezetet.

Addig is nagyon örülök, hogy a Centrál Színház "tudjátokmelyik" közösségi oldalán nyertem egy belépőt a Pletykafészek c. előadásuk első nyilvános próbájára.

Azt hittem, hogy ez még olyan rendezős-instruálós, jelmezmentes próba lesz, de tévedtem (ha megnéztem volna a bemutató időpontját, előbb rájövök, hogy egy igazi előadást fogok látni, de ehhez még nincs kellő rutinom. Majd mostantól!) Vagyis egy teljes előadást láthattunk, kb. félig teli nézőtérrel. Amikor az első felvonást beharangozó zenét meghallottam, már megnyertek a darabnak. Bár fogalmam sincs, ki az előadója, imádom ezt a számot - régi versenyzene; egyike a '80-as évek nagyon csekély számú termékének, ami tetszik. A szereposztás szenzációs; Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter brillírozik (nekem Eszter játéka különösen tetszett), Simon Kornél méltó a hírnevéhez, Básti Juli, bár kis szerepet kapott, azzal a néhány tökéletesen időzített poénnal is helyben hagyja a nézőt, Scherer Péter figurája is hatalmas, és persze ott van Liptai Claudia.

Nyilván nagy a várakozás, hogy az elmúlt évek kereskedelmi televíziózása után mit tud nyújtani a "komoly műfajban" - még akkor is, ha itt egy mellesleg nagyon vicces Neil Simon vígjátékról van szó. Még nekem is, aki 5 éve nem néz TV-t, eleinte nehéz elvonatkoztatni a fejemben lévő információktól, és Claire-t Claire-ként, nem pedig Liptai Claudiaként megítélni a színpadon. Szerencsére azonban én nem látom őt nap mint nap a reggeli műsorban, így ez a probléma hamar megoldódik. Vagyis majdnem, mert éppen emiatt marad bennem némi bizonytalanság, hogy az igen csípős nyelvű, határozott véleményű és extrovertált karakter mennyiben Claire és mennyiben Liptai Claudia.

Az az igazság, hogy szerintem Liptai Claudia jó vígjátékszínésznő. Az időzítése hatalmas, nem beszélve a "physical comedy"-ről*, amiben brilliáns, mert azt tényleg mindenféle zavaró feszélyezettség (self-consciousness - hiába, néhány jelenségre angolul pontosabb kifejezések léteznek) nélkül tudja megvalósítani. A szövegnél ugyanis egy alkalommal, amikor valamelyik poénján nagyon nevettünk, felfedezni véltem egy amolyan Jack Donaghy-s kipillantást a közönségre egy halvány félmosoly kíséretében. És többször előfordult, hogy bár hősiesen küzdött, ő sem tudta visszatartani a mosolygást egy másik karakter vicces mondata miatt, így nem tudott karakterben maradni. Persze egyrészt ez még csak az első nyilvános próba volt, másrészt nem nagyon tudnám hibáztatni egyiküket sem, ha nevetésben törnének ki, mert tényleg annyira jó a darab (Básti Juli is erőteljes csücsörítésre kényszerült egy alkalommal, hogy elfojtsa a nevetését). Mégis, ettől végig volt egy olyan érzésem, hogy a karakter, akit látok, csak 70-80%-ban Claire, 20-30%-ban mindig Liptai Claudia, a kereskedelmi televíziós műsorvezető, aki most bizonyíthatja, hogy tehetséges színésznő, nem csak egy celeb. És szerintem az, úgyhogy nyugodtan koncentrálhatna teljesen a karakterére, akkor még meggyőzőbb lenne. Egyébként is úgy gondolom, hogy aki színházba megy, annak teljesen nyitott elmével és lélekkel kell beülnie a darabra, és amennyire lehet, levetkőzni az előítéleteit. Sokkal élvezhetőbb az előadás úgy, hogy nem folyamatosan önigazolást keresünk benne.

A darab másik nagy-nagy pozitívuma az volt, hogy nem éreztem: egy matinén ülök. A színészek fantasztikus energiával játszottak, beleadtak apait-anyait és nem érezték úgy, hogy csak mert a nézőtér fele üres, illetve a többiek is majdhogynem ingyen jutottak be (én biztosan:P), kevésbé kellene igyekezniük. A Vígszínházas (szintén matiné) Pán Péter és a Madách Színházas előadások tánckara miatti csalódások után nagyon élveztem az energiát, ami a színpadról áradt. A Cabaret-t követően ezúttal is egy nagyon színvonalas darabot láttam, és bár rendezői szempontból nem tudom megítélni, a színészek munkája minden elismerést megérdemel.

Csakúgy, mint a jelmeztervező Andó Ildikóé. Mivel a felső tízezer köreiben játszódik a darab, ráadásul egy házassági évfordulón, a ruhák is ennek megfelelően rendkívül elegánsak, de amitől leesett az állam, az az egyszerűségükben mégis hihetetlen látványosság. Ezért néztem meg a szünetben a szereposztás-táblán, hogy kinek köszönhető a jelmez, és akkor mindent megértettem, hiszen Andó Ildikó munkáját már a Megasztár 5-ben is nagyon-nagyon szerettem (és nem csak amiatt, hogy az ifjú tervezők által megalkotott borzalmak között mindig üdítő volt a letisztult, de figyelemfelkeltő styling). Különösen Nagy-Kálózy Eszter és Liptai Claudia ruhájától voltam elragadtatva, bár utóbbi abban a formájában, ahogyan én csütörtökön láttam, semelyik próbaképen nem szerepel. Egy szó mint száz, megyek még, menjetek Ti is, érdemes!

*magyarul fizikai komédia, ami szerintem nem létező kifejezés, viszont nem ismerem a helyes magyar megfelelőjét, mert a színházi zsargonban annyira nem vagyok otthon - legalábbis magyarul :P

2011. február 15., kedd

Az ápolt, jól szituált... és kéregető tini

Ma hazafelé megállított egy csinos fiatal lány - festett fekete haj, rajzolt szemöldök, szoláriumozott bőr, smink, fekete bőrdzseki, hosszú szárú lapos csizmába tűrt cigarettafarmer. Mindez nem azért fontos, mert előítéleteim vannak ezzel a típussal kapcsolatban – hiszen gyakorlatilag szinte minden fiatal lány így néz ma ki –, hanem mert ez az ápolt és divatos megjelenés számomra normális anyagi körülményeket feltételez. És mégis, megállít, hogy pénzt kérjen, mert senki nem akar segíteni, és neki tényleg nagyon kellene az apró, hogy felhívhassa az anyukáját Angliában. Jó, nem a szokványos "nincs mit ennem" szöveg – bár tény, hogy nem ismerem az "ipart" –, a 21. századi Magyarországon még hihető is, éppen annyira, hogy a pénztárcámban maradt összvagyon csekélységén felbuzdulva előhalásszam, amim van, és adjak neki belőle. És akkor felötlik bennem a nyilvánvaló kérdés, hogy mégis mennyi kellene, hiszen egy 20-as nem sokat fog segíteni rajta a külföldre telefonálás ügyében. Közli, hogy egy ezrest próbál összegyűjteni. Persze folyamatosan gyanakszom, hogy átvernek, de fizetek, mert minden észérvemet lefegyverzi, hogy nem tudom összeegyeztetni a kéregetést az előttem álló személlyel.

Mi történik? Nem ez az első eset, hogy ápolt, láthatóan normális anyagi körülmények között élő tinik leszólítanak pénzért. Úgy tűnik, hogy a hajléktalanokon és koldusokon, vagy még akár a nélkülöző kisgyerekes szülőn túl egy új kéregető csoport jelenik meg. Korábbi hatásra ilyenkor mindig beugrik, hogy ez talán valami fogadás, vagy szociológiai kísérlet; lehet, hogy az emberek reakcióját tesztelik, vagy megnézik, hányan írnak blogot az élmény hatására, de ezek persze inkább összeesküvés-elméletek (noha biztos vagyok abban, hogy ilyen is előfordul). Sokkal kézenfekvőbbnek - és egyúttal riasztóbbnak - tűnik az, hogy a tinik egyre inkább a zsebpénz-kiegészítésnek ezt a kevésbé elegáns módját választják.

Tudom, tudom, ott van még az a lehetőség, hogy igazat mondott a lány, és valóban az anyukáját szeretné hívni Angliában. De hogyhogy erre az utcán kell összekéregetnie ezer forintot? És igazából nem is az a lényeg, hogy mire fogja költeni a megszerzett pénzt, hanem az, hogy bármilyen célra gyűjt is – mert ha családi telefon helyett buliról vagy alkoholról van szó, akkor sem a túlélésre kell neki - miért ezt a módját választja a pénzkeresetnek? Ha nem elég a zsebpénze, miért nem osztja be jobban, ha tudja, hogy kelleni fog majd a külföldi hívásra (vagy bármi másra, amiért még koldulni is hajlandó)? Ha nem kap, vagy sosem elég a szükségleteire, miért nem vállal valamilyen diákmunkát? Hogy jut eszébe jó körülmények között élő, iskolázott fiataloknak, hogy más korukbeli vagy kicsit idősebb társaiktól kéregessenek, akik talán szintén zsebpénzből fedezik az extra kiadásokat, nota bene megdolgoznak azért a pénzért? Milyen kultúrába, erkölcsbe fér ez bele? Hol van az ilyen emberek tartása, méltósága? Hogyhogy nem érzik kellemetlenül magukat annyira, hogy más megoldást találjanak? Miért csak azt élik meg kudarcnak, ha nem járnak sikerrel, és ha szembesíteném őket a szövegük hiteltelenségével; ha számon kérném rajtuk, hogy miért akarnak átverni, még engem néznének hülyének?

A villamosmegállóban újabb „áldozatot” szed hősünk. Én még egyszer jól megnézem magamnak a divatos táskát, a mintaszerűen megrajzolt-kisminkelt arcot, és a kilenc-tizedikes forma lányt, aki döbbenetében gépiesen előveszi a pénztárcáját, fizet, és ugyanolyan hitetlenkedő arccal néz a lány után, mint ahogy én tettem. Furcsa dolgok történnek.