Klasszikus

Biztos voltam benne, hogy nem, idén nem leszek ott. Nincs helye, nincs tere, nincs ideje. Az elmúlt időszakban - talán a US Open miatt - sokszor eszembe jutott, és egyértelműen éreztem, ez egy határozott nem. Ma délelőtt aztán, azon a félreismerhetetlen módon bevillant: de mi történik, ha ellenállhatatlan szereplőgárdát szerveznek össze? Ha a körülmények ellenére, és éppen az esemény lényegéből fakadóan mégis menni akarok majd? Hiszen mostanra a saját jogán, teljes egészében, minden mástól függetlenül egyszerűen imádom. Az azonban, hogy kik lehetnének a meghívottak, nem tudatosult bennem, hiszen a tenisz szó hallatán a Rafát a salak királya - igen elismerő, de mégiscsak korlátozó - skatulyájából véglegesen kiemelő győzelem képe minden mást kiszorított a gondolataimból. Micsoda szívemnek kedves életkép. Még élénken élt bennem a pár órával korábbi élmény. Szeretem az igazságos helyzeteket. Szeretem, amikor a kemény munka, a megalkuvást nem ismerő állhatatosság, az alázat, a türelem, a hit és az önmagunkhoz való hűség elnyeri méltó jutalmát. Amikor a jobb győz. Bármennyire idealistának tűnik is, ez valójában egy végtelenül egyszerű és józan elvárás. És ezúttal így történt.

A villamos utolsó előtti megállójában, mindössze néhány perccel a hazaérkezésem előtt jelentkező csalhatatlan megérzés azonban - amelynek bizonyossága valahogy más, mint bármilyen egyéb ötleté; amelynek forrása valami erősebb, valami mélyebb, és számomra jó ideje tisztán felismerhető - semmi kétséget sem hagyott bennem afelől, hogy a gondolat megszületése nem volt véletlen. És mint olyan gyakran, most is beigazolódott: nem kell tudnom elképzelni valaminek a hogyanját ahhoz, hogy bekövetkezzen. Itthon, kedvenc kék közösségi oldalunkat megpillantva olyan illusztris társaság fogadott, hogy minden korábbi meggyőződésem a szöges ellentétébe fordult. Az idei, immár hatodik - esetemben pedig potenciálisan a második - Tennis Classics résztvevői között lesz a számomra - még további 5 percig - ismeretlen Pat Rafter; a játékbiztonsági mutató mértékegységének nevét adó Mats Wilander, akitől a párizsi kihagyás után most talán mégis fogok autogramot kérni; Marcos Baghdatis, a számomra - és André Agassi számára - 21 éves korából, görög istent idéző ifjú titánként, félelmet keltő vastag, göndör fürtjeiről emlékezetes ciprusi, és három, gyakorlatilag a világ élvonalába tartozó, jelenleg is aktív sztárjátékos: a Rafa mellett a "visszatérés királya" címért induló Tommy Haas, az őstehetségéről híres Jo-Wilfried Tsonga és igen, igen, igen, kedvenc spanyol gladiátorom, példaképem és inspirációm, David Ferrer!

Szó bennszakad, hang fennakad, jegyrendelés indít... 

EZAAAAZ! Így kell világszínvonalon szervezni.

Noha továbbra is hangosan kampányolok a női játékosok meghívása mellett, ez a lista önmagában óriási. A férfiak közül én sem tudtam volna jobban összeállítani, persze annak tudatában, hogy Rafára, Noléra vagy Rogerre valószínűleg még várnunk kell. Ezek után azonban már az ő felbukkanásukat sem tartom lehetetlennek.

Ezzel együtt azonban szeretném, ha női legendákat és aktív játékosokat is láthatnánk végre az Sportarénában, hiszen ők is méltán népszerű, hatalmas sportemberek, akiknek a teljesítményét, okos, variált, az ütőerő-demonstrációt intelligens megoldásokkal fűszerező játékát sokszor még lenyűgözőbbnek találom, mint a férfi mezőny meccseit. Nincs is annál megnyerőbb, mint látni, ahogy az aprócska Camila Giorgi százegyedik brutális erejű labdája százegyedszerre is pontosan a sarokba vágódik, vagy amint Li Na végtelenül hideg fejjel és hidegvérrel, hat mérkőzéslabdát hárítva újra és újra felülmúlja Serena Williamst.
Öt szó mint száz: női játékosokat a Tennis Classicsra! És addig is: ott leszünk!