Belém hasít a felismerés. Ismerem ezt a mindent elsöprő, felszabadító érzést. Most, hogy látom kívülről, meghatározó emlékeket idéz, amelyeket döbbenetes módon szinte már elfelejtettem. Emlékszem a hasonló győzelmekre, a sikerre; hogy valamiben a legjobb vagyok. Bár akkoriban nem tudtam teljes egészében megélni, a kudarctól való folyamatos félelem túlságosan átszőtte az alapvető létélményt, azért mélyen belém égett a tapasztalás. Az idegrendszerem nem engedi elfelejteni. Szeretném újra érezni, de ezúttal félelmek nélkül. Ehhez pedig az a legfontosabb, hogy sose felejtsem el, milyen érzés; és főleg azt, hogy lehetséges.
Lehetséges, mert már sokszor sikerült. Tudom, hogy hol tértem le az útról, amelyen a vágyaimat követtem, mert azt sulykolta belém az élet, hogy ez olyan luxus, amelyet nem engedhetek meg magamnak. És tudom, hogy ha vissza tudok lépni erre az útra - bármilyen hatalmas erőfeszítésbe kerül is - újra természetessé válik ez az érzés. Abban a dimenzióban a "szabad-e?", "lehet-e?", "van-e jogom hozzá?" kérdések értelmüket vesztik. Nincs más, csak a hazatalálás érzése - a kishitűség, megalkuvás és önfeladás helyett - ezúttal végleg - az önazonos életbe.
Ez az. Ismerem, mint a tenyeremet.
A legtisztább öröm áradása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése