A US Open tiszteletére, valamint az így újjáéledt, hihetetlenül egyoldalú rajongások és az ellentábor idoljának kollektív utálata közepette szeretnék legalább egy posztot szentelni annak, mennyire imádom, hogy a teniszben milyen könnyű rengeteg kedvencet begyűjteni. Az én kedvenceim köre egyre bővül, és ha vannak is olyan játékosok, akik nem különösebben szimpatikusak számomra, senkit nem kell gyűlölnöm ehhez a favoritarzenálhoz. Win-win, ugye? :)
A legújabbakkal kezdem. Például Francesca Schiavonéval, akivel szerintem a legnagyobb baj az, hogy kapkod. Más baj nincs is vele. Amikor pillanatokra megnyugszik, óriási a játéka. Bár élőben is volt szerencsém hozzá, ezeket a pillanatokat ott, a kedvenc borításán, a Roland Garroson nem láttam tőle. Most már értem, hogyan nyert Grand Slamet. Amúgy pedig hatalmas arc, nagyon szerethető, pedig elsőre talán nem látszik rajta. Nagyon szimpatikus volt a Serena elleni meccsen.
Philipp Kohlschreiber zseniális. Nem tudom, hogyan képes elakadni mindig úgy, hogy keveset látok belőle a nagy tornákon (jó, persze a Garroson a nyolcaddöntőben Djokovicba tört bele az ütője, ráadásul azt végignéztem, tehát láttam, hogyan - tipikusan olyan meccs volt, ahol egyikük sem érdemelte meg, hogy veszítsen), de gyönyörű, és végtelenül okos teniszt játszik. Jó lenne többet láni.




És ha már David Ferrer, ő igazán nagy kedvencem. A titkos szívem csücske. Éppen azért, mert ő is 100%-osan kiaknázta az adottságait, amelyek talán nem olyan messzire mutatóak, mint egy-két - akár a ranglistán mögötte álló - másik játékosé, viszont ő az, aki ennek a maximumát tudja hozni minden egyes meccsen. Nem is véletlen, hogy harmincon felül ért be, mert ez a munka időt igényel. És mutatja, hogy nem csak a tinédzserként az élvonalba berobbanás a sikerhez vezető egyetlen út. Nagyon szeretem látni a különböző karrierutakat, és nagyon becsülöm az elért eredményeket, még ha nem is olyan nyilvánvalóan kézzelfoghatók, mint a csodagyerekek esetében. Emellett pedig van rengeteg igazán tehetséges sportoló, akiknek sérülés töri derékba a pályafutását, vagy éppen emiatt küszködnek az eredménytelenséggel. Az ő potenciáljukat is fel lehet ismerni, ha odafigyelünk, és nem kényelmesedünk bele a Rafák, Djokovicok, Federerek vagy Serenák által számunkra felszolgált tökéletességbe. Andy Murray jut eszembe, akihez sok türelemre és előzékenységre volt szükségem, hogy bebizonyíthassa számomra, helye van a legnagyobbak között, és mostanra talán már sikerült neki. A tökéletességnek sok formája létezik, különösen a teniszben, amiért én végtelenül hálás vagyok.

Roger Federer szereplése a listán biztosan nem meglepő, bár én akkor kapcsolódtam be a tenisz követésébe, amikor ő már eléggé megbízhatatlanul, sok hibával játszott, és mozdulatainak könnyedsége mellett ez akár érdektelenségnek vagy lustaságnak is tűnhetett, ám a tavalyi Wimbledoni tornán hamar kiderült számomra, hogy milyen is a hamisítatlan Roger Federer-féle tenisz. Kétségtelenül a leggyönyörűbb technikával rendelkezik, azt pedig különösen szeretem, amikor az arisztokratikus elegancia mellett odavágja az ütéseket, hogy csak úgy nyekken. Én ugyan nem értek a teniszhez - még másfél év után is vannak olyan mélységei a játéknak, amelyeket egyszerűen nem látok, és amíg nem játszom, valószínűleg nem is fogom -, de ez a technikai fölény eltéveszthetetlen. Valóban művészi és esztétikai élmény, akár sok ki nem kényszerített hibával együtt is, bár azért egy "sistergős" "monster forehand", vagy az ellenfél mellett elsüvítő fonák mégiscsak szívet melengetőbb.
És végül, de nem utolsó sorban Rafael Nadal - mert ő maga a zsenialitás. Igen, OCD-s, de ez a tünetegyüttes ilyen pozitív kimenetet még soha nem talált. Óriási a visszatérése, és bár erre senki nem számíthatott, én utólag nem lepődtem meg. Nagyon-nagyon örülök neki, de igaz, ami igaz, teljesen illik a profiljába; abba, amit a könyvéből megtudtam róla - még ha tudom is, hogy neki ezért az eredményért minden egyes pontnál meg kellett harcolnia, és az eredmény sok esetben nem volt egyértelmű. És anélkül, hogy eszembe jutna hozzá hasonlítani magam, az edzésmódszereket illetően mégis azt hiszem, tudom, hogy mi történt vele. Tudom, hogy a 7 kihagyott hónap minden napján úgy ment le az edzőterembe, mintha pályára lépne. Mert a fejében ő a térdrehabilitáció közben is meccseket vívott, a legjobbakkal. Ahogy én is minden edzés minden egyes mozdulatát úgy hajtottam végre, mintha színpadon lennék. Minden mozdulattal törekedtem arra, hogy egyre jobbá váljak, egyetlen egyszer nem próbáltam csak megúszni vagy túlélni a feladatot. Minden lábemeléssel, minden karmozdulattal fejlődni akartam, tökéletessé válni. Ez hozzáállás, motiváció és edzésmódszer kérdése. Nem Rafa-specifikus, de rá kétségkívül jellemző - és ez az, ami kivételes sebességgel emel ki valakit a tehetséges tömegekből, a legjobbá. Megjegyzem, hogy szerintem ez a mentális erő a tehetség egy óriási összetevője, még ha kevésbé látványos is, mint egy Federer-féle egykezes fonák, és rendkívül ritka.
Ráadásul úgy érzem, hogy Rafa ezzel a hét hónappal kapott időt arra, hogy megerősítse a játéka kevésbé erős elemeit is, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy ilyen lehengerlően tudott visszatérni. Korábban tökélyre fejlesztette az erősségeit, amelyeket most már kisebb energiával tud szinten tartani és még tovább tökéletesíteni, emellett azonban kiművelte a szerváját, kicsit bátrabb a hálónál, és - ha ez lehetséges - még pontosabban üti a labdát. Mértani pontossággal céloz a vonal mellé, és 15-ből 15-ször eltalálja azt. A meccsei 99,9%-ában 100%-os teljesítménnyel dolgozik - ezt is ismerem, óriási energiát és motivációt igényel, sőt, talán leginkább koncentrációt, ami nekem például mindig nagyon jól ment, ha egyébként adottságaikat tekintve voltak nálam tehetségesebb táncosok - mint ahogy Federer fölényét sem lehet elvitatni ebből a szempontból, mégis, Rafa az, aki képes a 100%-ot szinte pillanatnyi visszaesés nélkül hozni több órán keresztül. Intuitív és konyhakész jellegéből adódóan a természetes tehetség nehezebben fenntartható, ha a fizikai erőnlét csökken (például amikor az ember eléri a 32 éves kort :)), és azt hiszem, ezért kényszerül most Roger újra felzárkózni saját maga legjobbjához. Mostanra többet kell dolgoznia azért, hogy minden együtt tudjon érvényesülni a tehetségéből a pályán, míg Rafa gyakorlatilag egész pályafutása során erre kényszerült. Mindenesetre mindkettőjük óriási, és mindkettőjüket nagyon szeretem nézni, akár nyernek, akár veszítenek, mert tudom, hogy mindig maximális elkötelezettséggel és alázattal dolgoznak. És ez bizony látszik.
Akik annyira nem állnak közel a szívemhez, de akiket nagyon elismerek:
Novak Djokovic - mindent nagyon tud, és egyébként emberként nagyra becsülöm, no meg persze sportolóként is, mert végtelenül sportszerű a meccsek során, de az utóbbi idők negatív sajtója valahogy elbizonytalanított. Kétségtelenül az egyik legsokoldalúbban tehetséges teniszező, csak nekem az arcából néha túl sok :).
Victoria Azarenka - egyszerűen el kell ismerni, amit csinál, hiszen az önmagáért beszél. Ezzel együtt több mint ellentmondásos a viselkedése számomra, és ő a legsportszerűtlenebb versenyző, akit valaha láttam. Emiatt szerintem sosem fogom kedvelni, de igaz, ami igaz, remek a játéka.
Maria Sharapova - ahogy már említettem, nem tudom kedvelni, és nem tudom, mi ennek az oka. Talán a metakommunikációja következetlensége, és az egydimenziós játéka. Az eredményei elvitathatatlanok, ráadásul féltékeny sem vagyok a szőkeségére és száznyolcvancentiméterségére, de ha valaki minden egyes pontért élet-halál harcot vív a pályán, majd egy (két, három) meglepő kiesés után - azáltal, hogy szóra sem méltatja, ami történt - azt kommunikálja a világ felé, mintha mindez egyáltalán nem számítana, számomra gyanús.
Novak Djokovic - mindent nagyon tud, és egyébként emberként nagyra becsülöm, no meg persze sportolóként is, mert végtelenül sportszerű a meccsek során, de az utóbbi idők negatív sajtója valahogy elbizonytalanított. Kétségtelenül az egyik legsokoldalúbban tehetséges teniszező, csak nekem az arcából néha túl sok :).
Victoria Azarenka - egyszerűen el kell ismerni, amit csinál, hiszen az önmagáért beszél. Ezzel együtt több mint ellentmondásos a viselkedése számomra, és ő a legsportszerűtlenebb versenyző, akit valaha láttam. Emiatt szerintem sosem fogom kedvelni, de igaz, ami igaz, remek a játéka.
Maria Sharapova - ahogy már említettem, nem tudom kedvelni, és nem tudom, mi ennek az oka. Talán a metakommunikációja következetlensége, és az egydimenziós játéka. Az eredményei elvitathatatlanok, ráadásul féltékeny sem vagyok a szőkeségére és száznyolcvancentiméterségére, de ha valaki minden egyes pontért élet-halál harcot vív a pályán, majd egy (két, három) meglepő kiesés után - azáltal, hogy szóra sem méltatja, ami történt - azt kommunikálja a világ felé, mintha mindez egyáltalán nem számítana, számomra gyanús.
Ennek ellenére sosem mondanám egyikükre sem, hogy nem érdemli meg az eredményeit, vagy azt, hogy kiváló sportolónak tartsák. A teniszközönség igen elkényelmesedett, mert soha nem kell a tökéletesnél kevesebbel beérniük. Ha azután mégis kiderül, hogy a legnagyobbak is emberből vannak, hajlamosak olyan villámgyorsan odadobni, ahogyan piedesztálra emelték őket. De ez itt nem a celebvilág, hanem kőkemény profik kőkemény munkája, mi pedig hálásak lehetünk ezért a soha meg alkuvó színvonalért. Én biztosan az vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése