Szabad egy táncra?

Nos, az attól függ. Mert ha számomra az a feladat, hogy megtanuljam hagyni magam vezetni, akkor az a másik oldalon nyilván olyan férfiakat feltételez, akik vezetnek, akiket így lehet követni, és akik kezdeményező lépésére lehet reagálni.

Mert hogy a "társas" tánc igazi lényege erről szól. És sokakkal ellentétben nekem nem a lépések elsajátítása okozza a legnagyobb kihívást, hanem éppen ez a társas jelleg. Nagyon nem véletlen, hogy miért most jutottam el odáig, hogy bele mertem vágni, és talán az sem, hogy óráról órára jobban szeretném, és hatványozottan nő a lelkesedem. Ahhoz képest, hogy ez olyasmi, amiről azt gondoltam, hogy soha nem akarom majd csinálni, ez egy örömteli változás, és amilyen lehetetlennek tűnt korábban, most éppen olyan természetes számomra. Sokszor átéltem már ezt az élményt, de a legfontosabb kérdésekben mindig hihetetlennek tűnik a változás lehetősége. Mindenesetre most egy újabb ilyen történt, ám nagyon hamar egy komoly problémába ütköztem. Ennek előzménye pedig messzire nyúlik vissza. Nyilvánvalóan.

Kisgyerekkoromtól emlékszem arra az élményre, hogy folyamatosan vissza kellett fognom magam. A megnyilvánulásaim, a lelkesedésem és a világ csodáira nyitó elmém újra és újra falakba ütközött. Mindaz, amit puszta érdeklődésből tudtam, amire emlékeztem, amit megjegyeztem, amit összekötöttem és amire képes voltam magamtól azért, mert gyorsan fejlődtem és - ahogy normális esetben ezt értelmeznék, és ahogy ma már értem - a környezetemhez képest kiemelkedő képességeim voltak, nem tudtak, illetve sokszor nem akartak velem mit kezdeni, így időről-időre jobbnak láttam elhallgatni, nehogy megint kínossá váljon a helyzet, nehogy megint ne tudják, éppen miről beszélek, és megpróbáljanak lehurrogni vagy azt éreztetni velem, hogy nem érdekes, amit mondok. Vagy még inkább azt, hogy nem ezt kellene gondolnom, észlelnem, megjegyeznem; nem ilyen összefüggéseket kellene felismernem, nem ilyen asszociációkat alkotnom. Ahelyett, hogy dicsértek és bátorítottak volna, ahogy minden normális esetben teszik a gyerekekkel, akik felfedezik a világot. Nem kell persze mindenért ajnározni a kicsiket (és nagyobbakat), de különösen akkor, ha kiemelkedő tehetséget mutatnak valamiben, igenis támogatni kell őket, különben szépen lassan a saját hibájuknak, furcsaságuknak fogják érezni azt, ami erőfeszítés nélkül, a saját lényegükből fakadóan jön létre bennük, és inkább magukba fojtják eredeti gondolataikat, majd a lelki stabilitásukat és túlélésüket biztosító elfogadás érdekében megtanulnak azok helyett megfelelni a környezetük elvárásainak.

Ehhez jön még a világ iránti bizalom hiánya és annak szintén nagyon korai és mélyreható okai, amelyekre az eddigi, már tudatos fejjel átélt tapasztalataim is jócskán ráerősítettek, úgyhogy egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy a sejtjeim első számú szabályként azt jegyezték meg, hogy akkor vagyok a legnagyobb biztonságban, ha magamra számítok. Ez ugyanis nem csupán illúzió, az esetek túlnyomó többségében sajnos igaznak bizonyult, így a kis (bár mostanra egyre növekvő) számú, de kivételes esetben is óhatatlanul bekapcsol az önellátó-mód, és ez a gond. Mindazonáltal régóta igyekszem a világ iránti bizalmam megteremtésén, és most először, azt hiszem, már stabil, visszafordíthatatlan szintű sikerrel.

Így aztán pár alkalom és néhány megfelelő időben a megfelelő helyen történő jelenlétnek köszönhetően megtanultam a táncban a számomra feladott leckét, hogy hogyan kell hagyni magam vezetni. Ez persze egyáltalán nem zökkenőmentes, a megvalósítás nem megy csettintésre, hiszen számos berögződött, régesrégi, automatikusan lefutó idegrendszeri programot kell felülírni a mozgásomban - ami a mozgásformáim átalakításánál nyilvánvalóan jóval messzebbre mutat -, de a leckét megtanultam. A gyakorlatba átültetés következne, és itt jön a gond. Mert ismét előkerült a túl gyorsan fejlődöm, túl sok vagyok, vissza kellene fogni magam problémája. Ennek orvoslására merült fel a haladó csoporthoz való felzárkózás lehetősége, és az első kósza gondolattól villámgyorsan eljutottunk odáig, hogy a visszaút már elképzelhetetlen.

A külön felzárkóztató kiképzésen azonban megkaptam az instrukciót, miszerint konkrét figurák gyakorlásánál lépjek magamtól úgy, haladjak magamtól addig, ahogy és ameddig akkor tenném, ha vezetnének, és induljak el zenére magamtól időben, hogy a fiúnak erre ne kelljen már figyelnie, nekik ugyanis eleinte sokkal nehezebb, annyi mindenre kell egyszerre figyelniük, a szabad táncnál azonban tegyem azt, amit ő akar, azaz ne találjam ki magamtól, hogy mit lépek, addig menjek, ameddig ő meg nem állít, és ne induljak el hamarabb, mint ahogy a partneremtől erre jelzés érkezik. Tehát hagyjam magam irányítani. Csakhogy az az igazság, hogy ha a követés nehezemre esik is, a társastánccal való viszonyom és az ilyen téren szerzett "szerteágazó" tapasztalataim ellenére bárkit bárhol levezetek, akár egy "társas táncban" is. Mert nem társastáncolni nem tudok, hanem vezetni hagyni magam, a vezetés ellenben minden körülmények között kiválóan megy. Korábban is dobó- és tartóember voltam, sziklaszilárd alapot biztosítottam, akire lehet támaszkodni, akiben lehet bízni. És lehetett is, kivétel nélkül mindig. Mert egész életemben ezt gyakoroltam, és bár nem túl "nőies", de ezen a helyen éreztem kényelmesen magam, ebben vagyok jó. Így bár megértem, de nem igazán tudok azonosulni a vezetés nehézségének problémájával, mert úgy gondolom, hogy ez - a követéshez hasonlóan - nem elsősorban tánctechnikai kérdés, hanem hatalmas és kíméletlen személyiségteszt, ahol a tettetés szó szerint lehetetlen. Tehát ha nem vagy elég magabiztos a vezetéshez, akkor nem tudod eljátszani, és ha nem bízol a téged vezető partneredben, az is pillanatok alatt kiütközik az ütközésekben. Én mostanra felkészültem arra, hogy át merjem engedni az irányítást, de gyorsan ott találtam magam, hogy hiába hagyatkoznék a páromra, a legtöbb esetben nincs kire-mire. Ugyanis nincsenek határozott kiállású férfiak, akik ha bénáznak is a lépéssel, de magabiztosan állnak velem szemben, tudva, hogy nyilván nem a világbajnokságra készülünk, és senki nem fogja a rontásért leharapni a fejüket.

És ez az egyik, amit nem értek. Hogy miért azon aggódnak, hogy esetleg elrontják a lépést, amiben a lányok - szinte mindegyikünk, még a kevésbé ügyesek is - valóban ügyesebbek náluk? Hogy miért nem értik a lényeget? Nem érdekel, ha elrontja valaki a lépést. Előfordul, kezdők vagyunk, nekem is új, én is rontok, még akkor is, ha igen, nekem táncos múlttal ez kevésbé gond, tehát türelmesen megvárom, amíg belejönnek. Ha azonban azzal szembesülök, hogy nem bízhatok a másikban, ugyanis nincs vezetés a részéről, amit követhetnék, miközben nekem azt kellene megtanulnom, hogy hagyjam magam irányítani, és a köztünk lévő jóérzés megint azon múlik, hogy én ügyetlenebbnek tettetem magam a valóságosnál, csakhogy ne ijesszem el a másikat örökre (azzal, hogy az elmondott és megmutatott feladatott jól végrehajtottam...) és ne rögzüljön benne az, hogy nem lehet megfelelni az elvárásaimnak, akkor hirtelen felforr a vérem.

Mert ha újra csak az a tapasztalatom, az élményem, hogy saját magamnak kell eljátszani, hogy hagyom magam vezetni, miközben valójában én irányítok, akkor elég jogtalan elvárni tőlem, hogy 10 perccel később, esetleg egy órán belül többször váltakozva rá tudjam bízni magam a másikra. És itt hirtelen újra eszembe jut, hogy miért is nem tudtam bízni soha senkiben. Mert nem lehetett. A táncóra ilyen szempontból az élet kicsiny mása, és éppúgy, mint a gyerekekkel való kommunikációban, a személyiségeink itt is meztelenül állnak egymással szemben, a tettetés leghalványabb esélye nélkül. Mert itt a valódi lényegedet kell adni, kéreg alatti szintről, márpedig ott a téged alapvetően meghatározó, öntudatlan programok fognak végigfutni, méghozzá az előtt, hogy megpróbálhatnál elgondolkodni róluk.

Arra jöttem rá, hogy igenis tudom én hagyni magam vezetni. Kétségtelenül új jelenség ez az életemben, amiért rengeteget dolgoztam, és amelynek egy részét a táncórán tanultam meg - egyetlen jól célzott gondolat, és megvilágosodtam -, de hogy a beégett programokat felülírhassam, ahhoz belső változásra volt szükség. Ez megtörtént, de közben azt is látom már, hogy a világ, az élet, a létezés és a túlélés bizonyosságába vetett ősbizalmat lehetetlen egyedi élményekre és emberekre alapozva összetákolni. Nem véletlenül kellene csecsemőkorban, a szülői gondoskodás teljes bizonyosságának hatására kialakulnia. A felnőtt élet ugyanis nem kímél csak azért, mert nincs meg az alapom ahhoz, hogy a támadásokat visszaverjem, hogy ami káros számomra, az elől kitérjek, míg ami jó nekem, azt beengedjem az életembe. Az élet random (vagy nem, de ebbe most nem megyek bele) fogja rám is szórni a számomra kedvező vagy éppen kihívást jelentő, adott esetben engem kifejezetten bántó, károsító helyzeteket, így az ősbizalom hiánya helyett nem találhatok önigazolást abban, hogy egyesével mindenkiről bebizonyosodik: bízhatok benne. Most azonban, hogy ezt a hiányzó alapot több, mint egy évtizednyi munkával kikőműveskedtem, már látom, hogy nem gond, ha nem mindenkiben bízom; ha nem feltétlenül vagyok képes bárkire rábízni magam.

Mert van, akire nem lehet. Sőt, a többségre, mint a példa mutatja, nem lehet. És ilyen esetben nem az én hibám, ha bekapcsol a válogatott helyzetekben hasznos, de önvédelmi kényszerből kialakult és ezért alapvető létezési móddá vált "önvezérlő"-mód, egyúttal azonban nem is elvárható, hogy ilyen körülmények között képes legyek megtanulni hagyni magam vezetni. Abban, hogy a háttérből én mozgassam a szálakat és közben úgy tegyek, mintha a másik irányítana, profi vagyok, de erre egyrészt már nem vagyok hajlandó, másrészt pedig ez a szerep éppen a másik iránti bizalom lehetőségének hiányából fakad.

A kontroll átengedéséhez olyan társ kell, akire - szó szerint - lehet támaszkodni, akire lehet hagyatkozni. Akinek a férfiasságát nem kell azzal erősítenem, hogy hülyének tettetem magam, és aki éppen ezért elég magabiztos ahhoz, hogy olykor hagyja, hogy én irányítsak. Akivel párbeszéd, és igazi, összehangolt tánc alakul ki köztünk. Aki mellett lehetek nő, de ez nem kell, hogy egyet jelentsen a gondolattalansággal, az alárendeltséggel, az önfeladással, a megalkuvással. Aki vezet; aki ura a saját lépéseinek, de aki figyelembe veszi, hogy mi a jó nekem és annak érdekében is cselekszik - tehát akit bátran követhetek, mert bízhatok benne. Ilyen férfit pedig egyelőre nem találtam. Sem a táncban, sem az életben. Még.