2012. július 2., hétfő

Keleti remény - nem (csak) időseknek


Először akkor láttam, amikor éppen óriási szükségem volt arra, hogy újra hinni tudjak. Úgy általában az életben. Hogy érdemes tovább csinálni. Nem az volt a kérdés, folytatom-e, ez igazából sosem kérdés, az ellentétes lenne az életösztönnel, de hogy érdemes-e folytatni, az akkor először alapjaiban kérdőjeleződött meg bennem. Pedig a remény abban, hogy lesz jobb - ez volt az egyetlen, ami korábban sosem hagyott el, még akkor sem, amikor minden mást elveszítettem.
Ebben az állapotban rettenetesen felkavartak és beleégtek az gondolataimba azok a mondatok, amelyek gyomron találtak, és amelyekről legbelül éreztem, önigazolást várok tőlük, ezért ezt a szempontot tudatosan igyekeztem távol tartani magamtól. Mégis, ezek a mondatok megmaradtak, és másodszorra, már kitisztult elmével és elcsendesedett lélekkel nézve is kiemelkedtek a történetből. Újra, saját jogon, és nem a külső megerősítésbe kapaszkodni kívánó szándékaim fényében is bebizonyították létjogosultságukat. Ezek tükrözik mindazt, amiben korábban hinni tudtam, ami a saját, önálló, hosszú évek alatt kiforrott meggyőződésem lett, és ami a vetítés előtti félévben alapjaiban megrendült. Az élet próbára tette az egész létezésemet, és most rajtam volt a sor, hogy megküzdjek a túlélő, maradandó, tehát valódi értékekért. A film gondolatai segítettek a tájékozódásban.

Emellett pedig olyan humor, életigenlés és a puszta túléléssel szemben a minőségi élet iránti vágy, igény és elvárás árad az egész műből, amilyennel már nagyon régen találkoztam, és amire nagyon nagy szükség van. Mindenkor, de ilyenkor különösen.

Initially, you're overwhelmed. But gradually, you realise it's like a wave. Resist and you'll be knocked over. Dive into it, and you'll swim out the other side. This is a new and different world. The challenge is to cope with it. And not just cope, but thrive.
Miután ezer meg egy kritikát elolvastam, és még a kedvező hangvételűek sem tudták elkerülni a közhelyet, miszerint ez a film az idős korosztálynak szól, csupán azért, mert a főszereplői idős emberek, hangosan is fel kell tennem a kérdést: tényleg csak én érteném, hogy ez a történet éppen nem az öregségről, és főképp nem elsősorban az időseknek szól? Hogy az lenne a legnagyszerűbb, ha minden fiatal látná (és nem, számukra sem az ifjú szerelmespár történetszála az érdekes, éppen ebben található az egyetlen közhely, és a film egyetlen gyenge pontja - bár ettől még aranyos, szimpatikus és humoros), és megértené, hogy minél korábban ismeri fel valaki a film fontos gondolatainak igazságát, annál nagyobb esélye van teljes életet élni? Hogy az először talán közhelyesnek tűnő mondatok félelmetes ítéletekké válnak, amint rájövünk: pontosan ez történik velünk is, és csak hisszük, hogy kivételek vagyunk? Hogy éppen az a lényeg, hogy ne életünk alkonyán döbbenjünk rá: elrontottuk az egészet, és a vég előtt ne csupán annyi esélyt kapjunk, ha egyáltalán, hogy megbékéljünk önmagunkkal? Hogy ne kelljen 20-30-40 évnek eltelnie ahhoz, hogy esélyt adjunk magunknak a valódi boldogságra? Bár az idős emberek problémái jelennek meg a történetben, igen változatos szempontokból megvilágítva, hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ezek nem is csupán az idős emberek problémái - sokkal inkább arról az univerzális bölcsességről van szó, hogy nem szabad túl öregnek érezni magunkat az újrakezdéshez, bármit mutat is a naptár, a tükör, vagy a szülinapi torta gyertyáinak száma. Arról, hogy még idős korban sincs késő ahhoz, hogy megpróbáljunk boldogok lenni, tehát soha nincs késő hozzá, és pláne fiatalon, vagy fiatalabban nincs késő ehhez (egyébként is, hogy mennyire érezzük öregnek és bármiről lekésve magunkat, arról szubjektíven - már meglepően fiatalon - sokkal negatívabb kép él bennünk, mint azt a valóság indokolná), és hogy a tapasztalatainkat, megszerzett bölcsességünket és önismeretünket időben állítsuk - és állítsuk! - annak szolgálatába, hogy boldogabbá tegyük magunkat - és ezáltal azok életét, akikére hatással vagyunk.

A főszereplők többségéhez képest feleannyi idősen, és azzal együtt is, hogy egész életemben hittem ebben, amikor élesben történik minden, amikor először érzi magát valóban túl idősnek valamihez az ember, lemaradva ahhoz képest, amit várna magától és az életétől az adott korban, és amikor először szembesül azzal, hogy ez így nem fog működni, hogy vissza kell mennie oda, ahol minden elromlott, elölről kell kezdenie mindent, amiről azt hitte, részben vagy egészben már megoldódott - nos, akkor még engem is bénító félelem fog el, nevetségesnek érzem magam, és elképzelhetetlennek tűnik, hogy akkor én most onnan, nagyon messziről, nagyon az elejéről, nagyon a korommal és a mögöttem maradt évtizedekkel skizofrén viszonyban álló kezdetektől felépítsek valamit, aminek a mögöttem maradt évtizedekben kellett volna megtörténnie. 

Magától, vagyis bizonyos emberek által biztosítva, mert úgy lett volna természetes. Úgy lett volna normális. Ahogy normális lett volna nem vakon bízni 40 évig a házastársamban, hanem olykor őszintén beszélni, megkérdőjelezni, amit tesz vagy mond. Talán neki is jobb lett volna, ha nem hiszem el örökké, hogy nem akarja megosztani velem a gondjait; ha érzi, hogy érzékelem a benne zajló változásokat, akkor is, ha látszólag titkolni akarja előttem. És ahogy jobb lett volna nem a tudatom börtönébe zárni magam évtizedekre egy lélekfagyasztó meggyőződés miatt, ami megakadályozott abban, hogy szembenézzek a valósággal, ami végül nem is volt olyan szörnyű, hogy ezért fel kellett volna áldoznom az egész életemet a félelem oltárán. És ahogy megkerülhetetlenül, lehetőleg minél előbb, el kell fogadni, hogy ha vége van valaminek, akkor vége van. Akkor is, ha nemeslelkűségből ragaszkodni próbálunk ahhoz, ami már nem létezik. Mert már nem létezik.


Ezeket a gondolatokat gyakran bélyegzik közhelynek, pedig az igazság az, hogy rettentően kevesen értik meg: a felismerés önmagában nem eredményezi az élet lényegi megváltozását, ez csakis akkor valósul meg, ha a felismerések szerint cselekszünk. Ami persze borzasztó nehéz. Miközben már a felismerés sem egyszerű, ahhoz is rengeteg bátorságra, lelkierőre és az önmagunk iránti őszinteségre van szükség, hiszen sorsdöntő. De ennél is jóval nehezebb valóban kimondani és megtenni azt, ami a felismerés egyenes következménye. Nem tovább folytatni a régit, immár az ismeret birtokában, tudva tudván, hogy nem magunkhoz hűen cselekszünk, hanem ténylegesen lépni. Valóban azt az életet élni, amely kiteljesít. Mert csak így teljesíthetek ki mást is, aki velem együtt halad az úton, és akivel én együtt haladok.


Az őszinteség - magunkkal és azokkal szemben, akikre hatással van az életünk - elengedhetetlen. Ehhez persze meg nem alkuvó következetességre van szükség. És mivel az önismeret, a tudás, a bölcsesség visszamenőleg nem alkalmazható, a következetességet kizárólag az önmagunkhoz és a másokhoz való, mindenkori legjobb tudásunk szerinti őszinteséggel vállalhatjuk. Ilyenkor van lehetőség azt mondani, hogy sajnálom, tévedtem, de mivel soha nem hazudtam, sem önmagamnak, sem másnak, így továbbra is a legjobb meggyőződésem szerint élek, még ha ez a meggyőződés változik is. Az ilyen döntések mindig fájdalmasak, de egyben felszabadítóak is, és a lelkiismeretünk csalhatatlanul jelzi, ha helyesek. Akkor pedig a fájdalom nem tántoríthat el. Sem az elszenvedése, sem az okozása. Ettől persze még nehezebb az elfogadás, és még nehezebb lépni. De ha 60-70 évesen is az dönt a hátralévő évek minőségéről, hogy hisz-e magában valaki vagy lemond önmagáról (márpedig ez így van, ha elmesélik filmen, ha nem), akkor feleannyi idősen végképp igaz ez. Mert ha az élet matematikai alkonyán van remény, akkor feleannyi idősen kutya kötelességem hinni és mindent megtennem azért, hogy boldog legyek. Különösen akkor, ha végre rátaláltam ennek a nyitjára. Amikor már tudom, mit kell tennem, és nincs több kifogás. A változtatás, ami korábban lehetetlennek, majd valószínűtlennek tűnt, immár elkerülhetetlen. És ez így van jól.

The only real failure is the failure to try. And the measure of success is how we cope with disappoitment. As we always must. We came here, and we tried. All of us, in our different ways. Can we be blamed for feeling that we are too old to change? Too scared of disappointment to start it all again? We get up in the morning. We do our best. Nothing else matters...

Most előttem áll a feladat, hogy megtegyem azt, amit egész életemben hirdettem. És ezúttal, a végtelenül embert (azaz engem) próbáló körülmények ellenére, az egész életemet új alapokra helyezve, meg is teszem. Mert nincs tegnap és nincs holnap. A tegnap már elmúlt, a holnap mindig csak lesz. Ami van, az a ma, a jelen; ez az egyetlen időpont, amikor befolyásolhatom, mi történjen velem, amikor változtathatok a későbbi jelenjeim minőségén. Rettenetesen félek, de az a lehetőség, hogy úgy kelljen tovább élnem, ahogy eddig, hogy hagyjam, hogy ugyanaz megtörténjen velem, mint korábban már olyan sokszor, ezerszer riasztóbb. Így nincs az a félelem, ami visszatarthat a változtatástól. Mert változás csak akkor lesz, ha előbb mi változunk, és változtatunk. Erről szól a film is. Bármennyi idős is valaki. És arról, hogy csak így érdemes.
 
...But it's also true that the person who risks nothing, does nothing...has nothing. All we know about the future is that it will be different... But perhaps what we fear is that it would be the same. So we must celebrate the changes. Because, as someone once said, everything will be all right in the end. And if it's not all right, then trust me... it's not yet the end.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése