Egy újjászületés margójára

Van barátod? – mind közül ezt a kérdést gyűlölte leginkább. Vagy talán nem is gyűlölte már, egyszerűen csak belefáradt a tehetetlenségbe, hogy bárhányszor próbálta meg szavakba önteni, mi történik vele, az élete ilyen szempontból értelmezhetetlen volt. Mit mondjon? Annyi minden történt vele – más egész életében a töredékét éli át – mégis, mindebből semmi nem volt kimondható. Mert nem volt kézzelfogható. Három évtizedet töltött azzal, hogy embert faragjon magából, akinek legalább esélye van a boldogságra. Ahonnan ő indult, ez már önmagában óriási feladat. De a sok szenvedés és bántás ellenére egy dologban mindig biztos volt, amióta csak ráeszmélt a világra: tudta, hogy képes rá, hogy tud és akar – mindennél jobban akar – boldog lenni. Hogy valahol, valami nagyon korán, nagyon elromlott, de muszáj, hogy helyrehozható legyen; nincs más lehetőség, és erről soha nem fog lemondani. Nem adja meg önmagát egy olyan életnek, amelyet mások erőltettek rá, amelybe nem volt beleszólása. Az erő, amely kéretlenül is életre hívta, ott munkált benne, mindig egy teljes élet felé, akárhogy próbálták is mások megakadályozni ezt.

Genetikusan kódolt igazságérzete egészen pici korától csalhatatlanul vezette, és olyan ambíciói voltak, amelyeket sokan el sem mernek képzelni. Szó szerint álmodni sem mernek róluk. Így aztán nem mondhatta el senkinek, hogy annak ellenére, ahonnan indult, nem alkuszik meg, és nem fogja beérni kevesebbel, mint amire lelke és elméje, tehetsége és hite képessé tenné – bármilyen sok démonnal kell is megküzdenie az út során.

De eddig virtuális életet élt; felkészült, feladatokat teljesített, edzette önmagát. A születésre készült, a valódira – most már tisztán látta ezt. Három évtized. Hatalmas érzelmi mélységeket és magasságokat járt meg, és ezek mindegyikét arra használta, hogy építse önmagát, hogy megteremtse magának mindazt, amit elvettek tőle. Egyfelől persze élt, sokat, keményen, harcolva, de nem a saját életét. Mások által ráhagyott és ráterhelt problémákkal küzdött, hogy azokat megoldva megtalálja önmagát, a saját gondolatait, a saját vágyait, és megszabaduljon mások belévetített elvárásaitól, és a kudarcra ítéltség szükségességétől, amelyet a környezete hipnotizált belé.

Persze az egyszerű válasz a kérdésre – azon a már-már szürrealitásba vesző, bár akkor az új élet reményét ígérő 10 hónapon kívül, 10 évvel ezelőtt – mindig is „nem” volt. 31 éves, és nem, nincs barátja. Nemhogy párja, vőlegénye, férje, családja, de még „barátja” sincs. Ennyit lehet elmondani a világnak, és valójában ez a lényeg. Hogy időközben, sokszor kiszolgáltatott lelkiállapotban és bölcsebb, tapasztaltabb iránymutatás hiányában minden végletet kipróbált, hogy megtudja, mit lehet és mit nem kell megtennie, hogy olyan kompromisszumokat vállalt, amelyekkel a szerzett további sérülések talán kicsivel emberibb korábbi bánásmód mellett elkerülhetőek lettek volna; hogy bántotta magát és – bár felfoghatatlan volt számára a lehetőség, hogy fontosabb lehet más számára, mint más neki, – megbántott másokat; hogy 28 évesen először élhette át, hogy őt is szeretik, szerethetik, ez mégis kevés volt, és hogy igen, ebben a pillanatban van valahol a világon valaki, akiben megtalálta mindazt, amit eddig keresett, aki annyira szereti, és akit annyira szeret, ahogy azt mindig is elképzelte – mindez kimondhatatlan. Mert mindez most is kevés. Ezúttal is kevés a hatalmas érzés és mély kapcsolódás ahhoz, hogy elég fontossá tegye őt a nehéz döntésekhez. Hogy a másik őt tekintse saját világa értelmének. Ahhoz, hogy olyan boldogságot jelentsen ő, amelyről nem lehet lemondani.

Igen, tudja, és nagyon fontos számára, hogy szeretik, hogy vágynak rá, hogy szeretnének vele lenni és menni bárhová, vállalni őt az életben. De mindez feltételes módban – végtelenül lesújtó módon – a valóságban csak alig érkezik messzebb attól, mintha mindez nem létezne. Mert a nap végén ő az, aki nem sétálhat kéz a kézben az utcán azzal, akit szeret, és aki szereti őt. Ő az, aki egyedül ül le vacsorázni, aki egyedül alszik el a kétszemélyes ágyban, akit nem érint meg az, akit szeret, és aki szereti őt. Akinek egész lényében nem merül el, akivel nem forr egybe az, akinek teste az övére vágyik, és akinek hiánya szinte fizikai fájdalommal tölti el őt. Mert ő az, aki nincs. És ő az, akinek azzal a tudattal kell élnie minden pillanatban, hogy most még fiatal, életteli testének és lelkének vonzereje talán észrevétlenül múlik majd el. Pedig mennyit tudna adni.

Így hát nem, nincs barátja. (Hogy gyűlöli ezt a szót, olyan, de olyan keveset mond arról, mit jelent számára egy párkapcsolat. Nem is akar „barátot”, „bojfrendet”. Sosem akart. 12 éves kora óta tudja, milyen érzelmi mélységet vár egy kapcsolattól, milyen az igazi. Nem tehet róla, érzékeny lelki és szellemi antennákkal született. Átok és áldás is volt ez egyben. Átok, mert kiszolgáltatottá tette a fájdalomnak, amelyet akkor okoztak neki, amikor még nem tudott védekezni. És áldás, mert lézerpontossággal bízhatott benne, hogy amerre életösztöne vezérli, az a nehézségek – de még milyen nehézségek – ellenére is a helyes irány.)

De nem adja fel. Nem elég az elégedett tudat, hogy mindent megtett, kell az áttörés, a valódi változás. Különben nem lenne értelme küzdeni. Furcsa, hogy éppen most, amikor egész életében elvileg a legközelebb került ahhoz, hogy esélye legyen megvalósítani, amire vágyik, szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy lehet ennél jobb. Pedig kell, hogy lehessen. Lehet mindez valóság, csak hinnie kell tovább a lehetetlennek tűnőben, ahogy eddig is. Ha mások hitetlenségével szemben sosem tört meg, nem gáncsolhatja el saját magát saját bizonytalanságával éppen most, a célegyenesben. De ez rettenetesen nehéz. Minden pillanatban képesnek kell lennie meggyőznie magát erről, ami hatalmas munka. Nem mintha ez valaha elriasztotta volna bármitől is. 

Most azonban már tényleg csak magára számíthat. Nincs több kifogás, nincs több állomás, nincs több feladat; most már meg kell történnie. És ehhez neki kell hinnie abban, hogy ezúttal az elképzelt forgatókönyv következik, a valóság. Mert nem mindegy, hogy csak álom-e, vagy valóság, hogy ígéret-e, vagy létezik. Minden ezen múlik. Ettől függ, hogy boldog lesz-e. Mert minden érzékével felfogva a hiányt, a zsigerekig hatolóan megértve, hogy mit veszít, képtelen lenne folytatni. Egész életében ezért küzdött. Ígéretekből állt az elmúlt 31 év, az első, fél-születésétől fogva, és ebből elég volt. Ha eddig működött, muszáj, hogy ezek után még inkább segítse a hite, még ha most a valódi sorsfordulatról van is szó.

Mert nem mindegy, hogy lehet, vagy van. Csak a valóság tehet boldoggá. Hinni kell, mindig.