Rendezvous - 2., és egyben záró felvonás

Gondolkodtam. És felhívtam, hogy elmondjam, mennyire jólestek a szavai, az érdeklődése, az őszintesége, de úgy érzem, kibékíthetetlen, összeegyeztethetetlen ellentétek vannak közöttünk, és mivel egyikünk sem szeretné már az idejét pazarolni, én nem hiszem, hogy ez hosszú távon működne. És akkor kapok egy kioktató kiselőadást arról, hogy az én liberális világnézetem a mai, főleg egyetemeken végzett agymosás következménye, és a diplomás tömeghez hasonlóan valószínűleg én is ilyen befolyásolható és saját gondolatokat nélkülöző ember vagyok, aki engedte, hogy gonosz intelligenciák csúnyán manipulálják. Miután én nem ítélkezni akartam a másik enyémmel gyökeresen ellentétes - és hát igen, véleményem szerint beszűkült - világnézetéről, ezt szóvá tettem és visszatértem arra, hogy amiért mi találkoztunk, azt ezek a fejlemények hogyan befolyásolják.

Kicsit elkeserít, hogy rendre olyan emberekkel találkozom, akik ki is mondják azt, amibe beletörik a logikájuk bicskája, mégsem fogják fel az önellentmondást, a kimondott szavak igazságának jelentőségét. Mert ő adott volna még egy esélyt annak, hogy közeledhessenek az álláspontjaink. Csak az a baj, hogy nem veszi észre, hogy ezalatt azt érti, hogy ő meggyőz engem, azaz én elfogadom az ő gondolatait és megváltoztatom az enyéimet, mert ő a saját igaznak hitt véleményét semmilyen módon nem óhajtja formálni engedni - miután meg van győződve annak kizárólagos létjogosultságáról. Azt remélte, hogy idővel majd megértem, amit mond - a végső igazságot. Mintha én nem érteném...

De már nem követem el azt a hibát, hogy azt gondolom, ők jobban tudják nálam. Nem. Soha többet. Ebből volt egy utolsó alkalom, amelyből egy életre megtanultam a leckét, sejtszinten belém égett a tanulság, hogy én tudom a legjobban, és nem is akárhogyan, így nem fordul elő többé. Ahogy most sem fordult.

Mindazonáltal még a találkozónkon ülve és a tét nélküli szexen gondolkodva két felismerés született meg bennem. Az egyik, hogy igen, meg tudnám tenni, és nem érezném rosszul tőle magam. Ez új volt, és erről már beszéltem. A másik viszont az, hogy ha ez így van is, akkor sem vállalkozhatok ilyesmire, akár megbeszélés alapján sem, mert már számtalanszor - és minden alkalommal - megtapasztaltam, hogy ennek elkerülhetetlenül sérülés a vége. Engem ezúttal nem fenyegetett ez a lehetőség, akkorra már biztos voltam benne, hiszen az ember pontosan tudja, amikor valakitől nem akar és nem is fog többet akarni. De a másik félnél igen, mert éreztem rajta, hogy szimpatikus vagyok neki, és bár az is nyilvánvaló, hogy nem tetszik neki a világlátásom, és ő sem akarja vesztegetni az idejét, és látom, mert nem rejti véka alá, hogy nem egészen azt kapta, akit várt, még akkor is kockáztatnám, hogy fölöslegesen fájdalmat okozok neki. Mert ő meg akarja győzni magát arról, hogy ez formálható, hogy olyanná tudna tenni, amilyennek látni szeretne. Így sosem lehet tudni...azaz másfelől pontosan lehet tudni, hogy csalódás érné. És ezért – bármennyit változott is az én hozzáállásom a témához, és bármennyire úgy gondolja is ő, hogy ha a hosszú táv nem működik, rövidtávról még lehet szó - nem tehetem meg, hogy belemegyek egy egyezménybe.

Mert elmesélte a legnagyobb csalódását, amely kísértetiesen hasonlított az én saját, eddigi legméltatlanabb csalódásomhoz, és amelyből pillanatok alatt kiderült, hogy mennyire érzékeny. Majd a telefonban elmondta, hogy sajnálja, hogy így alakult, mert úgy érezte, talán lehetnék én az, akiért megdobban a szíve… Hát EZÉRT nem, mert már most egyenlőtlen a helyzet, amikor pedig azt hittem, hogy még nagyon is egyenlők vagyunk, hiszen mindkét oldalon vannak pozitívumok és felismert, kvázi válóokok. Mert én tényleg csak annyit akarok, és nem fogok többet. Mert minek húzzam bele olyanba, ami nem vezet oda, ahová tudom, hogy ő majd jutni szeretne, még ha ez a helyzet és a másikban rejlő lehetőségek félreértésén alapul is? Az esély erre legalábbis már most nyilvánvaló, és az én életemben az ilyen helyzet - amelyből jóval több volt, mint amire a magánéletem dinamikájából következtetnék, vagy mint amennyit meglepetésemre sokan mások átélnek -, bármelyik oldalon álltam is, és bármilyen megfontolt körítéssel támasztotta is alá más vagy én azt, 100%-ban fölösleges fájdalommal ért véget.

Nem. Ennél mindenki többet érdemel. Megérdemli, hogy olyan nő legyen vele, aki szeretni és tisztelni tudja. Én pedig nem vagyok ilyen. És én is megérdemlem, hogy szeressenek és tiszteljenek azért, aki vagyok, ne pedig megvessenek vagy komplexuskompenzáció gyanánt megpróbálják a szárnyamat szegni - és pont most, amikor éppen csak megtanultam repülni. Úgy nem tudok az arcom tükörkompatibilitását megőrizve együtt lenni valakivel, hogy közben magamban megvan róla a véleményem - és ezért nem is akarok. Úgy nem lehet adni, főképp nem a legmélyebb intimitás keretein belül. Mert magamnak sem hazudok, bármennyire szerettem volna is. De így van ez rendjén. Mert már most biztos, hogy nem csak az időt lehetne veszíteni, márpedig abból sincs vesztegetni való. Szárnyalunk tovább.

Rendezvous - 1. felvonás

Amikor a randevú csúcspontja hajnali fél 1-kor a dupla mekis óriás sültkrumpli, egyedül az étterem egyik csendes sarkában, az elég sokat elmond. Mindent azonban nem, úgyhogy a többit már én teszem hozzá.

Gondolkodom, hogy is kezdjem a bemutatást. Ha már úgyis kiderült, hogy a „szinglik” kategóriájába tartozom, és annak is az ezt a minőséget nem életformaként gyakorló, csak éppen az optimálisnak hosszabb ideje átmenetileg ebben az állapotban leledző – noha a kelleténél talán karrieristább, ambiciózusabb és határozottabb (!) – nőtagja vagyok, akkor jöjjön amolyan Bridget Jonesos stílusban: „Y. (a kezdőbetűt megváltoztattuk), kicsit idősebb, és azt hiszi, a cigányság túlszaporodása akadályozza abban, hogy ő szaporodni tudjon, miközben például én is a saját korlátoltsága miatt nem fogok lefeküdni vele"… Pedig….

De ne szaladjunk ennyire előre. Vágás. A történet kezdetén találkozom a vonzó, kicsit idősebb - majd későbbi felismerés szerint: a kora által indokoltnál jóval idősebb lelkű – „fiatalemberrel”, teázunk, beszélgetünk. Persze én éreztem már szilveszterkor is, hogy ő nem Ő, közben azonban valamiért tudom, hogy mennem kell, hogy nem mondhatom le látatlanban a randevút. Így aztán megyek, teázunk, beszélgetünk, és addig, amíg a kezdeti ismeretcsere tart, egész kellemesen alakul az este. Ellentétek felbukkannak itt-ott, azonban bókol és dicsér, és sejtelmes a mosolya, és úgy érzem, hogy az általa felvetett két forgatókönyv – a hosszú távú kapcsolat (amelyet elsősorban ő is szeretne), és a rövidtávú, "sok mindent el tudnék képzelni" - megkülönböztetése ellen nekem sincs kifogásom. Mármint az elsőt már az ismételt találkozás előtt egyértelműen ki tudtam zárni, de most a második lehetőség is reálisnak tűnt.

Mert ebben a második esetben – ha lenne ilyen – nem számít, hogy már most arról beszél, hogy a kor előrehaladtával alább adja az ember, mintha ő már kifelé menne ebből az egészből, amelyet életnek hívunk. Hogy szerinte én a korom miatt „még” vagyok lelkes, holott életemben először tudok igazán hinni a lehetőségekben, és eszem ágában sincs ennél kevésbé lelkesedni az életért, nagyon idős koromban sem. Ebben az esetben nem számít, hogy elborzaszt, ha arra gondolok, hogy akár 60 évesen úgy tekintsek magamra, mint ő, 40 és 50 között most teszi. Vagy az, hogy nem veszi észre, hogy a lényeges részletekre nem kérdez rá. Akkor sem számít, ha tudom, hogy erről mesél a Kis Herceg, amikor azt mondja, hogy az embereknek már nincs idejük arra, hogy barátokat szerezzenek. Hogy megismerjék a másikat. Csak rögtön tudni akarja, h lehet-e ebből család, vagy legalább rövidtávú öröm. Nem számít, mert nem várom el tőle, hogy jobban figyeljen, mert tőle, illetve e lehetőség megvalósításához nem hiányzik.

Így hát egy ideig azt hiszem, tét nélküli szex lesz az, de ismét bebizonyosodik, h általában többet feltételezek a férfiakról, vagy arról, hogy mit mitől vagyok képes elválasztani, mint kellene. Nagyon hízelgő dolgokat mond. Alig néz 23-nak, és tényleg végtelenül fiatalnak érzem magam, illetve ráébredek, hogy az vagyok, ez nem pusztán illúzió. Tetszik neki a mosolyom, a hangom, a bőröm, a vállam, a nyakam (Zagabo rulez!), és mindezt (is) őszintén hozza tudomásomra. Rendkívül jólesik, mert újra érzem azt a fájdalom által régen elhomályosított érzést, hogy valaki szépnek látja a lényemet, és ez színtiszta örömet okoz számomra.

És amikor befejezzük a teát, magamban azt kívánom, hogy ne álljunk tovább még beszélgetni, mert érzem, hogy rezeg a léc; ha tovább beszél, kipukkad majd a lufi. Pedig ha 11-kor befejezzük, ha nem ragaszkodik még a két sörhöz, és a következményes egy óra okításhoz arról, hogy a magyarok történelmét idegenszívűek írják, én pedig gyűlöletes liberális eszméket vallok… De nem így történik, és hiába hiszem azt, képes leszek pusztán testi kapcsolat kialakítására, mindkettőnk örömére, a sumér őshaza létjogosultságának és az idegen invázió káros hatásának elvakult bizonygatása végzetesen libidórombolónak bizonyul.

Egyszer akarom szánt szándékkal becsapni magam úgy, hogy egyszerűen nem veszek tudomást a valóságról, amelyről érzem, hogy ha kiderül, pusztító hatású lesz, mégsincs rá lehetőségem. Mivel ha már ismerem, és nem csak sejtem a valóságot, azzal minden tudatosan vállalt öncsalásnak vagy félreértésből eredő hitnek vége. Vége volt eddig is, egy pillanat alatt, és vége van ezúttal is.

Mert az elől, hogy engem néz beszűkültnek, hogy szerinte én vagyok az, aki nem érti, és majd ő elmagyarázza nekem az igazságot…na az elől már nem tudom homokba dugni a fejem.

És még valami, ami szintén hosszú távon probléma, de ha őszinte vagyok magamhoz, akkor alapértelmezetten az. (Mi minden kiderül pár órában, ha az emberek őszinték egymással…) Hátrahőköl az ambícióim, a határozottságom, a képzettségem és a további céljaimtól, és szerinte talán eddig is az volt a probléma – velem –, hogy ez megijeszti a pasikat, mert hát ha én PhD-t akarok, akkor a pasinak legalább kettővel kell rendelkeznie...

Micsoda félreértés…micsoda komplexusok. Olyan „férfit” biztos nem szeretnék, aki megijed tőlem, hiszen akkor hogy érezném mellette biztonságban magam? Nem értem, hogy miért ijesztő, ha egy nő gondolkodik, ha van saját véleménye, ha van kialakult, saját személyisége - végre -, ha nem ijed meg a saját árnyékától. Igen, az élet szívóssá tett, nem volt más választásom, mint hogy céltudatosan és keményen haladjak előre, de mit jelent az, hogy „tudok-e én gyenge nő is lenni"???

A kérdés már önmagában sértő, olyan értékrendről tanúskodik, amely alapvetően ellentétes a meggyőződésemmel. Fizikailag gyenge, gyengeelméjű, vagy gyenge jellemű? Vagy ha az a kérdés, hogy át tudom-e engedni a gyeplőt másnak, akkor köszönöm, igen, jelentem, hogy ez nem okoz problémát, de ha az ember csak magára számíthat, akkor nincs kinek átengedni a gyeplőt, és nem hiszem, hogy ebből messzemenő következtetéseket kellene levonni arra vonatkozóan, hogy egy párkapcsolatban hogyan viselkedem. Már nem. Ahogy attól sem karrierista valaki, ha muszáj dolgoznia, hogy fenntartsa magát.

 Néha nem értem a férfiakat (a férfiak ugyanezt mondják a nőkre, így gyanítom, hogy nem nemfüggő a "nem is tudja, mit akar" kérdése). Ha rájuk akaszkodik valaki és bundáért, ékszerekért nyaggatja őket, és ingyen él, és soha semmi nem lehet elég, akkor az a baj, de ha egy nő önálló egzisztenciáért dolgozik, attól máris bigott feminista, aki a férfiakat csak lábtörlőnek használja. Csak kellene egy kis önbecsülés, úgy érzem. És ha valaki, én tudom, miről beszélek.

Ha valaki azzal kezdi, hogy anyukám, próbálj már meg, légy oly szíves, bután nézni ki a fejedből és tág szemekkel, lentről felfelé irányuló tekintettel bólogatni mindenre, amit mondok, hogy én nagy, okos, erős és mindenható férfinak érezhessem magam melletted, az egészen biztosan nem jó pont. Akkor garantált, hogy előtör belőlem a félelmetesebb énem – van ilyen, ezt elismerem –, bár ilyesmire most még nem került sor. De hadd ne kelljen már hülyének tettetnem magam azért, hogy mást ne kínozzanak az adott terhelés hatására rendre kiújuló kisebbségi komplexusai. Én is megküzdöttem a sajátjaimmal, másét pedig nem az én dolgom megoldani – sőt, nem is megoldani, hanem csillapítani, a saját káromra. Nem, soha többet.

A végére hagytam a találkozó legnagyobb pozitívumát, ami miatt mégis fontos volt elmenni, ha a vége úgyis az, amit már szilveszterkor tudtam. Mert szemben ült velem egy ember, akinek valódi céljai vannak, aki tényleg társat keres, nem játszmázni akar, és ehhez - a közelebbi kontaktus elvesztésének lehetősége mellett - nem fél bevallani magának sem azt, ha minden reménye ellenére nem az ül vele szemben, akit várt. Őszintén beszélt, nem próbál másnak látszani, mint aki csak azért, hogy jó pontot szerezzen nálam annak reményében, hogy a sok mindenből, amit elképzel velem, biztosan legyen valami, és ez felüdülés volt számomra. Én sem alakoskodtam, és végre nem éreztem azt, hogy pontokat veszítek, ha óriási világnézeti különbségekre derül fény. És derült, jócskán, ami miatt az oly hőn áhított tét nélküli közösség sem jöhet létre, nemhogy bármi komolyabb, de a kibékíthetetlen ellentétek ellenére őrzök fontos pluszokat ebből a pár órából: a szépnek, vonzónak látott és akart nőnek levés ősinte örömét, és a megerősítést, hogy igen, az a normális, hogy - bármilyen idősen, de ennyi idősen pláne - nem pazaroljuk egymás idejét, ahogy ő is megköszönte nekem, ha nem teszem ezt, és én is neki, hogy nem tette velem. Még ha olyan nagyon, igazán szerettem is volna, hogy ne beszéljen tovább...

Napos oldal

Igen, igen, igen, igen.

Az a Hemingway-elemzés csillagos ötös. Bradley Cooper tökéletes a valódi pszichés problémával küzdő, és még az élet által is megpróbált - a.k.a. nem csak a gyenge jelleme miatt nyavalygó -, döntő módon erős lelkű ember szerepében. A személyiségfejlődése olyan út, amelyet belülről ismerek - amelynek során olyasmivel találkozunk, amit talán csak mi tudunk: Pat, Tiffany, Danny, én és még sokan mások, akik megjárják ezeket a poklokat. Elemi, sejtszinten ismerős, miközben figyelmeztetően meglepő is, hogy a filmvásznon látom vissza ilyen pontos valójában. (Még ha az előzetes ebből vajmi keveset mutat is...)

Jennifer Lawrence egy istennő. Az az utolsó előtti jelenet Oscart ér, annyira hiteles minden pillanata.

"Oh, she is a mess, you gotta be careful, she does a lot of therapy."

" I do a lot of therapy, am I messed up?"

This is what I believe to be true. You have to do everything you can and if you stay positive, you have a shot at a silver lining.

I have worked hard, done everything humanly possible, and now I know I have a shot at it. And guess what. Sunday really is my favourite day again.

Swing forever! Excelsior!

Semmire többet nem

Mától nálam a labda. Lehet, hogy nem lesz minden gém az enyém, de egy biztos: semmire többé nem veszítem el az adogatásomat.

Mutasd a változást, az új rezgést, és az univerzum elhozza a csodát. Innen nézve már annyira egyértelmű, csak hinni addig, amíg átlépsz a napos oldalra, az az iszonyú nagy munka. Kitárul a világ. Hát legyen így.

Enough...

...Enough now.

2012 Szilveszter, avagy ...

...miért érte meg mégis nem otthon maradni és vastag plédbe burkolózva sorozatot nézni.

A vicces:
"Hát, nekem olyan tinilányos érzésem van nagyon, szerintem olyan 22-23 lehetsz, egyetemista vagy éppenhogy végzett..." (ami persze igaz, de ez a koromról az égvilágon semmit nem árul el)

A frenetokomikus: (most alkottam ezt a szót, érzésem szerint ez illett legjobban a helyzetre)
"Persze, nálad ez nem gond, mert te vékony vagy...."

És a megdöbbentő, de nagyon jó:
"Persze, szemügyre vettük a jelenlévőket, a nagy átlagot, ami rendben is volt, de téged már az elején kiszúrtunk; láttunk egy nagyon csinos fiatal hölgyet, aki valahogy különlegesebb volt, mint a többiek."

...

Továbbra is úgy érzem viszont, hogy ha végig számomra lelkesítő dalokat szeretnék hallgatni egy partin, akkor nekem kell házibulit szerveznem, viszont mostanra az is bizonyított tény, hogy a dalszövegek ismeretének hiánya legalább olyan mértékben járul hozzá az általános hangulatcsökkentéshez, mint a '90-es évek Balatoni nyár című "megaslágere" vagy a '80-as évek bármely darabja (de különösen a Cheri, Cheri Lady című Modern Talking remekmű) , tehát még nekem is van teendőm. Mert az mégsem járja, hogy az ember még a Hit the Road Jacket sem tudja végigénekelni.

Na jó, egy szám azért ment, szövegestől, dallamostól, koreográfiástól...

Yes, I was, finally, I really was.

Újévi fogadalom

„…amíg félünk, addig nem a jövőt látjuk, addig csak azt, amit a félelmeinken keresztül a jövőnek gondolunk…”

2013-tól nem fogok félni. Ígérem.