Djoker

Djokovic a 2012-es Francia Nyílt Teniszbajnokság döntőjében, élete első Roland Garros fináléjában, a naptári Grand Slam lehetőségétől egy meccsre és jelentős hátrányban egy hibás vonalbírói döntést követően megadta a pontot Nadalnak. Abban a pillanatban világgá akartam kürtölni, amit akkor éreztem, de nem voltak rá szavaim, és bár azóta is próbáltam megfogalmazni, mi minden lett úrrá rajtam Djokovic arckifejezését látva, nem sikerült.

Igazán sosem tudtam megértetni senkivel a sportolói környezetemben, hogy számomra az első hely csak akkor értékes, ha tényleg én vagyok a legjobb. Tudom, hogy a gyerekeknek kell a sikerélmény, de a mások hibája vagy balszerencséje okán kapott lehetőség sosem vonzott, gyerekként sem. Mert tudtam, hogy hazugság, játékszabály ide vagy oda. És ez akkor is így lenne, ha nem kellett volna egész életemben a létezésem jogosságát is bizonyítani különféle kiváló teljesítményekkel. Az igényesség, az önmagunkkal szembeni elvárások nemcsak kényszerből, erőszakból eredhetnek. Ez ugyanúgy egy igazi, vérbeli sportember sajátja is, amilyen - a mostani viselkedése után ezt bármikor, bárhol kijelentem - Novak Djokovic. Ő is tudja, hogy nem a rekordbeállítás a fontos, hanem hogy valóban jobban teljesítsen Nadalnál, azt pedig, hogy Nadal ismét jót ütött, semmilyen (számára) szerencsés vonalbírói döntés nem írja felül. Mindegy, hogy milyen lélektani hátrányba kerülne Rafa, ha elveszik tőle a pontot, Nole tudja, hogy attól ő nem játszik jobban. Márpedig neki ez a fontos, hogy valóban legyőzze a háló másik oldalán álló ellenfelét, méghozzá a saját "királyságában", vörös salakon. Ez az igazi bravúr, nem a papíron szereplő rekordok. Ettől pedig a jelentős ponthátrányban kapható, ám jogtalan (vagyis szabályszerű, de nem jogos) pont teljesen független. Ha Nole jobb Rafánál, a megadott ponttal együtt is győzni fog. Ha nem, akkor úgysem azon az egy ponton fog múlni, amit a másik valójában amúgy is megszerzett. 

És különösen másfél évtized után egy pontozásos, ennek megfelelően szubjektív és a személyes érdekekkel meglehetősen átszőtt sportágban, ahol edzők, szülők, sportolók egymás torkának esnek, és mindenki ölne azért, hogy bármilyen előnyhöz jusson, így mindenki hazapontoz, mert a többiek is azt teszik, tehát muszáj, ez a pillanat számomra olyan volt, mint egy megvilágosodás. Mit keresek én itt? Még mindig? Miért hagyom, hogy szűklátókörű emberek rendszeresen beszóljanak nekem, mert könnyebb azt gondolni, hogy az a valóság, amit hiszünk, mint szembenézni az igazsággal? Miért hagyom, hogy ők diktáljanak, még akkor is, ha értelmesen érvelni nekik lehetetlenség, tehát már az is bölcs döntés, hogy nem próbálkozom. Miért pazarolom ilyen emberekre az időmet? És az a vicc, hogy nincs erre válaszom. Már nincs. Semmi nem maradt abból, amiért ezt valaha elkezdtem, amiért részt vettem benne, amiért hagytam, hogy így történjen.

Djokovic talán nem mindig viselkedik a legpéldamutatóbban a pályán, de nyilván óriási rajta a nyomás, amivel nem könnyű megbirkózni. Az ütőodacsapást, a kellékek összetörését a magyar közönség szerintem hajlamos - tévesen - a külvilág, az ellenfél, sz időjárás, az ütő :), egyszóval mindenki más ellen irányuló düh-ként értelmezni, pedig ilyenkor csakis magára dühös a sportoló, mert nem tudja teljesíteni azt, amiről tudja, hogy egyébként képes. Ezt tudni kell. A magyar kommentátornak volt igaza, amikor azt mondta, csak az ítélkezhet, aki tudja, min megy keresztül Nole. Tehát Federer és Rafa. A lényeget kell látni. Az pedig ott volt Djokó arckifejezésében, amikor megadta a pontot Rafának, mintha ez lenne a világon a leginkább magától értetődőbb dolog. És az is, hiszen Rafáé volt a pont. Az a valóság, Nole pedig valóban szeretne győzni.

Ezúttal nem sikerült, de ha valaki ilyen alázattal küzd azért, hogy jobb legyen, annak meglesz az eredménye. Mindig.