Én ezt még soha, senkitől nem hallottam ilyen világosan és lényegretörően. Zseniális.

Charlie Chaplin a 70. születésnapján írta az alábbiakat:

1. Amikor elkezdtem szeretni önmagam, észrevettem, hogy a kínok, a szenvedések és érzelmi fájdalmak csak figyelmeztető jelei annak, hogy a saját igazságom ellenében élem az életem. Ma már tudom, hogy ez: HITELESSÉG.

2. Amikor elkezdtem szeretni önmagam, megértettem, hogy mennyire tud bántani valakit az, ha rá akarom erőltetni a vágyaimat, miközben az idő még nem jött el erre, illetve az adott személy még nem állt készen rá, még akkor is, ha ez a személy én magam voltam. Ma ezt úgy hívom: TISZTELET.

3. Amikor elkezdtem szeretni önmagam, felhagytam azzal, hogy másfajta élet után vágyakozzak, és láttam, hogy minden, ami körülvesz, az valójában egy lehetőség arra, hogy fejlődjek. Ma ezt úgy hívom: ÉRETTSÉG.

4. Amikor elkezdtem szeretni önmagam, megértettem, hogy minden körülmények között a megfelelő helyen és időben vagyok, és minden a megfelelő pillanatban történik. Így nyugodt lehetek. Ma ezt úgy hívom: ÖNBIZALOM.

5. Amikor elkezdtem szeretni önmagam, felhagytam azzal, hogy raboljam a saját időmet, és abbahagytam a jövőre vonatkozó nagy tervek gyártását. Ma csak olyan dolgokat cselekszem, amik örömet okoznak nekem és boldoggá tesznek. Olyan dolgokat, amik felvidítják a szívemet. Mindezt a magam módján csinálom, a saját ritmusomban. Ma ezt úgy hívom: EGYSZERŰSÉG.

6. Amikor elkezdtem szeretni önmagam, felszabadítottam magam azok alól a dolgok alól, amik nem tettek jót az egészségemnek - ételek, emberek, dolgok, helyzetek és minden, ami elvitt önmagamtól. Először ezt a hozzáállást egészséges egoizmusnak tartottam. Ma már tudom, hogy ez: ÖNMAGAM SZERETETE. 

7. Amikor elkezdtem szeretni önmagam, felhagytam azzal a próbálkozással, hogy mindig igazam legyen, és azóta sokkal kevesebb alkalommal tévedtem. Ma ezt úgy hívom: SZERÉNYSÉG.

8. Amikor elkezdtem szeretni önmagam, elutasítottam, hogy a múltban éljek és a jövő miatt aggódjak. Most, csak a pillanatnak élek, ahol MINDEN történik. Ma napról napra élem az életem és úgy hívom: BETELJESEDÉS.

9. Amikor elkezdtem szeretni önmagam, észrevettem, hogy az elmém képes arra, hogy zavarjon és beteggé tegyen. De ahogy összekapcsoltam a szívemmel, az elmém nagyon hasznos szövetségessé vált. Ma ezt úgy hívom: A SZÍV BÖLCSESSÉGE.

10. Nem kell, hogy féljünk a vitáktól, összekülönbözésektől vagy bármilyen problémától önmagunkkal vagy másokkal. Még a csillagok is összeütköznek néha, és a találkozásukból új világok születnek. Ma már tudom, hogy EZ AZ ÉLET.

...

A feketével szedett gondolat egy hete fogalmazódott meg bennem, szinte szó szerint így. Egy hét pedig nagy idő, bőven elég ahhoz, hogy eldöntsük, elindulunk-e az immár nyilvánvalóan saját utunkon, vagy sem. Én el. 

Djoker

Djokovic a 2012-es Francia Nyílt Teniszbajnokság döntőjében, élete első Roland Garros fináléjában, a naptári Grand Slam lehetőségétől egy meccsre és jelentős hátrányban egy hibás vonalbírói döntést követően megadta a pontot Nadalnak. Abban a pillanatban világgá akartam kürtölni, amit akkor éreztem, de nem voltak rá szavaim, és bár azóta is próbáltam megfogalmazni, mi minden lett úrrá rajtam Djokovic arckifejezését látva, nem sikerült.

Igazán sosem tudtam megértetni senkivel a sportolói környezetemben, hogy számomra az első hely csak akkor értékes, ha tényleg én vagyok a legjobb. Tudom, hogy a gyerekeknek kell a sikerélmény, de a mások hibája vagy balszerencséje okán kapott lehetőség sosem vonzott, gyerekként sem. Mert tudtam, hogy hazugság, játékszabály ide vagy oda. És ez akkor is így lenne, ha nem kellett volna egész életemben a létezésem jogosságát is bizonyítani különféle kiváló teljesítményekkel. Az igényesség, az önmagunkkal szembeni elvárások nemcsak kényszerből, erőszakból eredhetnek. Ez ugyanúgy egy igazi, vérbeli sportember sajátja is, amilyen - a mostani viselkedése után ezt bármikor, bárhol kijelentem - Novak Djokovic. Ő is tudja, hogy nem a rekordbeállítás a fontos, hanem hogy valóban jobban teljesítsen Nadalnál, azt pedig, hogy Nadal ismét jót ütött, semmilyen (számára) szerencsés vonalbírói döntés nem írja felül. Mindegy, hogy milyen lélektani hátrányba kerülne Rafa, ha elveszik tőle a pontot, Nole tudja, hogy attól ő nem játszik jobban. Márpedig neki ez a fontos, hogy valóban legyőzze a háló másik oldalán álló ellenfelét, méghozzá a saját "királyságában", vörös salakon. Ez az igazi bravúr, nem a papíron szereplő rekordok. Ettől pedig a jelentős ponthátrányban kapható, ám jogtalan (vagyis szabályszerű, de nem jogos) pont teljesen független. Ha Nole jobb Rafánál, a megadott ponttal együtt is győzni fog. Ha nem, akkor úgysem azon az egy ponton fog múlni, amit a másik valójában amúgy is megszerzett. 

És különösen másfél évtized után egy pontozásos, ennek megfelelően szubjektív és a személyes érdekekkel meglehetősen átszőtt sportágban, ahol edzők, szülők, sportolók egymás torkának esnek, és mindenki ölne azért, hogy bármilyen előnyhöz jusson, így mindenki hazapontoz, mert a többiek is azt teszik, tehát muszáj, ez a pillanat számomra olyan volt, mint egy megvilágosodás. Mit keresek én itt? Még mindig? Miért hagyom, hogy szűklátókörű emberek rendszeresen beszóljanak nekem, mert könnyebb azt gondolni, hogy az a valóság, amit hiszünk, mint szembenézni az igazsággal? Miért hagyom, hogy ők diktáljanak, még akkor is, ha értelmesen érvelni nekik lehetetlenség, tehát már az is bölcs döntés, hogy nem próbálkozom. Miért pazarolom ilyen emberekre az időmet? És az a vicc, hogy nincs erre válaszom. Már nincs. Semmi nem maradt abból, amiért ezt valaha elkezdtem, amiért részt vettem benne, amiért hagytam, hogy így történjen.

Djokovic talán nem mindig viselkedik a legpéldamutatóbban a pályán, de nyilván óriási rajta a nyomás, amivel nem könnyű megbirkózni. Az ütőodacsapást, a kellékek összetörését a magyar közönség szerintem hajlamos - tévesen - a külvilág, az ellenfél, sz időjárás, az ütő :), egyszóval mindenki más ellen irányuló düh-ként értelmezni, pedig ilyenkor csakis magára dühös a sportoló, mert nem tudja teljesíteni azt, amiről tudja, hogy egyébként képes. Ezt tudni kell. A magyar kommentátornak volt igaza, amikor azt mondta, csak az ítélkezhet, aki tudja, min megy keresztül Nole. Tehát Federer és Rafa. A lényeget kell látni. Az pedig ott volt Djokó arckifejezésében, amikor megadta a pontot Rafának, mintha ez lenne a világon a leginkább magától értetődőbb dolog. És az is, hiszen Rafáé volt a pont. Az a valóság, Nole pedig valóban szeretne győzni.

Ezúttal nem sikerült, de ha valaki ilyen alázattal küzd azért, hogy jobb legyen, annak meglesz az eredménye. Mindig.

Highly Strung

Virtoso maestro of my favourite string instrument :)

Back, then forward

You know what? There is a whole world out there in which people do not self-destruct, they do not think they have to punish themselves and believe that love happens in order to make us happy, that is, so that we can make ourselves happy by it. I choose them. From now on, I'm not looking back. Never. Once, almost a year ago I felt that for the first time in more than 30 years, my life, my life had eventually begun. I had a sense of expectation, such an unknown feeling, so unlikely, but it was there. I can still recall the memory of it, that is how I know it happened. Now I want to recreate that sensation, I want to live it, not just know it has happened to me. I want to be able to feel again.

How could this happen? How could all that optimism which was almost happiness evaporate without a trace? How did I end up here, yet again, and even more so than ever before, bitter, disappointed, full of hatred? Fighting for a speck of hope, trying to find the remains of love somewhere deep down in myself, if it is still possible. Remains of love for myself, for another human being, and most importantly, for life. How did this happen after the end of last summer? That experience almost a year ago must mean what I thought it would back then. This is the only unfailing sensation, it could not have betrayed me this time either. But it is my task to make sense of it, to utilise it for my advancement, for reaching what I have always believed in, though I might have relied on external justification for it a little too much. That is definitely not going to happen again.

If you believe in it, live it. And I will, I certainly will. There is a whole world of people out there who know that we are supposed to be happy. From this moment on, I am one of them, entering their universe.