Élni, 3D-ben

Újra Titanic őrület, ezúttal 3D-ben. Igaz, én az előző körről lemaradtam, így túl a harmadik X-en először látva a filmet úgy vélem, egészen mást jelent számomra, mint a sírig (sőt, a síron túl is) tartó szerelem ódájaként érte rajongó vagy a filmet éppen emiatt ki nem állható tömegek számára.

Rose a záró jelenetek egyikében azt mondja, most már tudjuk, hogy élt egyszer egy Jack nevű férfi, aki megmentette őt, minden lehetséges módon, ahogy csak egy embert meg lehet menteni. Az igazság azonban az, hogy Rose saját maga döntött az élet mellett, méghozzá több alkalommal is. Sőt, egyszer - nem kis kockázatot vállalva - ő is megmentette Jack életét, és éppen akkor, amikor az avatatlan szemlélődő számára úgy tűnhetett, a vesztébe rohan.

Addigra azonban a korabeli, és az ő helyzetében lévő nőkre jellemző béklyói ellenére nagyon sok sorsfordító döntést hozott - rendkívül kényes helyzetbe került, hatalmas nyomás nehezedett rá, így számtalan módon megracionalizálhatta volna magának a konfliktusokat nem vállaló út választását. Amit érthető módon először meg is tett (17 évesen miből gondolta volna, hogy "ő tudja jobban", pedig... A tanulság: soha nem szabad lebecsülnöd magad, soha), de aztán - igen, egy másik ember, egy külső nézőpont hatására, de - képes volt átértékelni mindent, és bátran, és az egyetlen igazán érdemes módon dönteni. 

Számomra a film legnagyobb érdeme ennek bemutatása. A legfontosabb párbeszéd akkor hangzik el kettőjük között, amikor Jack félrehúzza őt a fedélzeten, és elmondja neki, hogy véleménye szerint hiába áltatja magát Rose, csapdában van, és bele fog pusztulni ebbe az életbe - abba, amelynek a lehetősége annyira felzaklatta korábban, hogy a tengerbe akart ugrani. Talán nem azonnal hal majd bele, hiszen erős - ez viszont épp azért aggasztó, mert kevésbé érzékelhető a lélek kiüresedésének veszélye -, de végül az a tűz, amely benne ég, kihuny majd, ha nem a szívére hallgat. Erre Rose azt feleli, hogy nem Jack dolga őt megmenteni (elismerve ezzel, hogy valóban menekülésre késztető helyzetben van).  

Jack válasza az, amit egy állhatatos embernek, akármennyire szereti is a másikat, mindig képesnek kellene lennie kimondania: 

 

"Valóban. Ezt csak te teheted meg."

Igaz, hogy kell hozzá segítség, de hány és hány ember kap nap mint nap fenékberúgást - nem is kicsit - az élettől, és megy el mellette mégis anélkül, hogy komolyan megfontolná - és megvalósítaná - a változtatás lehetőségét? Hogy Rose-ban megfordítottak valamit Jack szavai, azt saját intelligenciájának, belső tartásának, önbecsülésének köszönhette. Számomra a filmnek két "legfontosabb" mondata van. Az egyik az, amikor a kis arisztokrata csemete modoros viselkedését látva Rose ráébred, hogy semmi nem lesz más az ő esetében; hogy ha marad, pontosan ez vár majd rá, nincs alternatíva. Így aztán felmegy a fedélzetre és megkeresi Jack-et, hogy közölje vele:

"Meggondoltam magam."

És ezzel életre szóló döntést hoz. Olyat, amellyel kiszabadítja magát a börtönből, amelybe egy mások által rákényszerített - egy önálló döntéseket megtagadó - élet zárná.  Ahogy az anyja mondja, ez akkoriban a női sors velejárója volt. A társadalmi szabályok értelmében egy arisztokrata nőnek - látszólag kiváltságos helyzete ellenére - nem volt beleszólása abba, kit szerethet, kivel vagy hogyan éljen. Furcsa módon manapság is rengetegen magukra kényszerítik ezt a kilátástalan sorsot, holott a száz évvel ezelőttihez képest sok minden nyitottá vált a nők számára. Hogy sokan mégis képtelenek kilépni ebből az ördögi körből, annak gyökere generációk átörökített sorsproblémáiban keresendő. Ez egyáltalán nem annyira vudu, mint amilyennek hangzik. Az ilyen személyiségmintákat tanuljuk meg leggyorsabban, halálos precizitással - persze tudat alatt. Ha már beszélünk róla, felismerjük és kimondjuk, hogy ez nincs így rendjén, nem kell így lennie, az az első lépés a változtatás lehetősége felé.

Amikor a Carpathián megkérdezik Rose-tól a nevét, és a szemében tükröződő végtelen elszántsággal Rose Dawsonként mutatkozik be, elhangzik a második legfontosabb mondat. Ott és akkor végleg választ, és megszakít minden kapcsolatot azokkal, akik a vesztét okoznák, akik olyan életre kényszerítenék amelyről tudják, hogy tönkreteszi majd őt. Mélységes megvetése Cal iránt leolvasható az arcáról, amikor utoljára látja őt, amint a férfi a fedélköz túlélői között éppen utána kutat, de aztán már csak előre tekint. Csak ő számít. Mert minden itt kezdődik. Nem lehetsz boldog, amíg magadat háttérbe szorítod. És nem vállalhatsz felelősséget úgy az életedért, hogy tudva tudván lemondasz a reményről. Jack megtanította Rose-nak, hogy saját magát kell megmentenie. Annyit tehetett, és ezt meg is kellett tennie, hogy megpróbálta felnyitni a szemét, ennél többet azonban nem tehetünk másokért. Gaál Viktor idézete jut eszembe: "Nem lehet tanítani másokat, Orin. Nem attól értesz meg dolgokat, hogy nagyon bölcs emberek elmondják neked, hanem, hogy ott benn az elmédben saját magad összeilleszted a kirakó darabjait." Én ezt azzal egészíteném ki, hogy de, kellenek a külső impulzusok, a tanítás viszont csak akkor éri el a célját, ha a tanítvány nyitott rá. Hogy Rose tényleg meglátta a lényeget, az rajta múlott.

" Dawson. Rose Dawson."

A forgatókönyvírók vélhetően nem ezeket a mondatokat szánták a legnagyobb szenzációnak, számukra mindez talán természetes is, és a hangsúly az örökké tartó szerelem erején van. A lényeg azonban mégis az önbecsülés ereje. Ez az, aminek köszönhetően Jack rá tudja bízni Rose-ra a döntést, akkor is, ha tudja, elveszítheti őt (pontosabban: a lány addig úgysem tartozik hozzá valójában, amíg nem mellette dönt, amíg nem őt választja, hiába érzi Jack, hogy Rose is szerelmes belé - addig pedig nincs közös történetük),  és amellyel Rose képes a saját értékítéletét a tudatába sulykolt tradíciók és társadalmi elvárások sűrű szövedékén is átküzdeni. Hiszen rengetegen képtelenek ilyen mértékben kiállni a saját boldogságukért, márpedig e nélkül nincs is tovább élet. Főképp nem onnan, ahonnan Rose tér vissza.

És noha ez csak egy "fiktív történet", az élet pontosan ugyanígy működik. Talán nem egy luxus óceánjáró jeges vízbe süllyedése fenyeget azonnali halállal; lehetséges, hogy ennél triviálisabb körülmények lehetetlenítenek el valakit lassan és alattomosan, de az biztos, hogy a döntés a mi kezünkben van. Amikor Rose visszaugrik a mentőcsónakból a fedélzetre, nem a vesztébe rohan. Ez a jelenet arról szól, hogy az egyetlen, számára valóságos és értelemmel teli életet választja, bármilyen hosszú (vagy rövid) legyen is az. Hiszen hány ember él úgy, hogy belül valójában már régen eltemette magát és lemondott a boldogság lehetőségéről? És mi értelme van úgy akár csak egyetlen percet is eltölteni?