1

Egyik nagyon kedves - és mellesleg boldog párkapcsolatban élő fiatal anyuka - ismerősöm mondta: "hülyeség az, hogy a párodon kívül sosem érdekelhet más; a monogámia egy döntés". 

Mindig meglepődöm, amikor valaki ezt mondja... Szerintem az olyan egymásra találás esetében, amikor két ember kölcsönösen annyira boldoggá teszi egymást, hogy összekötik az életüket, az 1 meglehetősen nagy szám. Ennél kevesebb pedig nem elég egy ilyen döntéshez. De több nem kell, csak legyen ez a kapcsolat alapja, és akkor igen, akkor megéri küzdeni érte. Értem én, hogy egy hosszú párkapcsolatban felbukkanhatnak újabb férfiak és nők, de olyanból 1 valóságos...igen, az óriási teljesítmény. És én addig nem állok meg.

Sosem hittem a tündérmesékben. A legnehezebb rész ott kezdődik, hogy ... boldogan éltek, míg meg nem haltak... Ez nem magától értetődő. Talán közhelynek tűnik, de csak addig, amíg rá nem jövünk, hogy szinte senki nem veszi komolyan ezt a gondolatot, amíg a saját kárán meg nem tanulja, mennyire lényegien igaz. Nagy munka, hogy az a boldogság fennmaradjon, hogy működjön egy kapcsolat, ami annyival ezerarcúbb, mint maga a szerelem. Ezzel azóta tisztában vagyok, amióta az eszemet tudom, bár fogalmam sincs, honnan jön ez a tudás. De bennem van, és a - minden irányú - tapasztalataim csak megerősítették, ahogy azt is, hogy az őszinte szeretetben és a kölcsönös boldogságban hiszek, és már tudom, teljesen biztos vagyok abban, hogy ez nem illúzió. 

Az alternatívát éltem 31 évig, és minden szempontból állíthatom, nem, semmiképpen sem éri meg. Nincs az a körülmény, amivel megindokolhatnám magamnak, hogy a saját gyermekemet valaha olyan életre kényszerítsem, mint amilyen az enyém volt. Nem. Nem jobb lenni, mint nem lenni, bármilyen is az az élet, és szülőként kötelességem felkészültnek lenni arra, hogy boldogságra tudjam nevelni a gyerekemet. Egy szülő nem mentheti fel magát azzal, hogy ő nem jó szülő, miközben mégiscsak gyereket vállal. Ha nem elég jó, váljon jobbá, de valóban jobbá. Adni, boldogságra nevelni viszont csak akkor lehet, ha az ember maga is boldog. Nem jobb hazugságban élni csak azért, mert az ilyen élet látszatra jobban hasonlít az elfogadott normához, amivel magunkat is meggyőzzük arról, hogy ez így van rendjén, mert az igazsággal képtelenek vagyunk szembenézni. Nem, nem jobb egy akármilyen apa, csak legyen. Nem, nem jobb, ha apa marad, bár minden sejtje elkívánkozik, nagyon, nagyon messzire. Nem, nem jobb egy olyan családban felnőni, ami csak azért marad együtt, mert "felnőtt" tagjainak az a meggyőződése, ennek így kell lennie, miközben életre szóló traumákat okoznak vele egy (vagy több) kiszolgáltatott léleknek. Semmit nem kell. Semmit nem kényszerít ránk az élet, amivel tönkretesszük magunkat és másokat, és mi sem kényszeríthetünk magunkra - és ezzel másokra, akik még csak tenni sem tudnak ellene - egy egyre nagyobb hazugsághálóba bonyolódó életet. Amit aztán majd nekik kell kibogozni. Amiben azt tanulja meg egy gyerek, az lesz az alapélménye, hogy nem szabad élni, és a valódi, felszabadító boldogság lehetetlen; hogy az ő létébe a szüleinek bele kell halnia, hogy a szülőnek a gyerek életébe bele kell halnia, és szükségszerűen ez a valóság. Csak mert én gyereket akartam, hogy értelmet adjak az életemnek. Vagy mert ő gyereket akart. Nem.

Most már biztos, hogy akkor lesz családom, amikor megtalálom azt az embert, aki ugyanannyira akarja ezt tőlem, mint én tőle. Aki boldoggá tesz, és akit én is boldoggá teszek, akkor is, ha elvárom tőle, hogy boldog legyen mellettem, és tudni akarom, hogy így van, máskülönben nem leszek a társa. Hiszen csak emiatt dönthet úgy, hogy hozzám köti az életét, másképp mit keresne mellettem? Ha érzelmileg és fizikailag is elköteleződik mellettem. Ha én vagyok neki az egyetlen, és nekem is ő az. Akiért vállaljuk, hogy dolgozni fogunk a közös boldogságunkért, és évek múlva is tudni fogjuk, miért akarunk összetartozni. És lesz merszünk bevallani magunknak és a másiknak, ha már - akár egyoldalúan is - nem érezzük ezt; ha mindent megtettünk értünk, de kiderült, hogy az útjaink eltávolodtak egymástól, ezért megtiszteljük magunkat és a másikat azzal, hogy esélyt adunk magunknak és egymásnak is az igazi boldogságra, ha együtt ilyen minőségben már nem tudjuk ezt megtalálni. Mert nincs olyan, hogy tenni kell valamit, ami bezár a saját életünkbe. 31 év után kitörtem ebből a tévhitből, és amit tovább szeretnék adni, az kizárólag a végtelen lehetőségek élménye, a magunkkal és a másokkal szembeni őszinteségből eredő szabadság és a boldogság esélye.

Ennél pontosabban már nem lehet fogalmazni. Most már az élet jön. Az 1 nagy szám. Ha szabadabb vagy vele, mint nélküle, a monogámiával valójában kitárul a világ.