Never letting go

My name is Katia C. I am thirty-one and a half years old and I have just been born. To live.

31

Már legalább egy hete szinte minden órában 31-kor ránézek az órára. Vagy 21-kor. Eleinte megdöbbentett, de mostanra csak hátradőlök és élvezem, nem lepődöm meg azon, hogy nem akar múlni. Érzem, hogy ilyenkor történik valami, ami egy másik dimenzióval áll összeköttetésben. Vagy talán kisbolygóval. Csak érzem, az egyetlen bizonyossággal, ami csalhatatlan.

És soha, egyetlen fölnőtt sem fogja megérteni, hogy ez milyen rettentően fontos...

1

Egyik nagyon kedves - és mellesleg boldog párkapcsolatban élő fiatal anyuka - ismerősöm mondta: "hülyeség az, hogy a párodon kívül sosem érdekelhet más; a monogámia egy döntés". 

Mindig meglepődöm, amikor valaki ezt mondja... Szerintem az olyan egymásra találás esetében, amikor két ember kölcsönösen annyira boldoggá teszi egymást, hogy összekötik az életüket, az 1 meglehetősen nagy szám. Ennél kevesebb pedig nem elég egy ilyen döntéshez. De több nem kell, csak legyen ez a kapcsolat alapja, és akkor igen, akkor megéri küzdeni érte. Értem én, hogy egy hosszú párkapcsolatban felbukkanhatnak újabb férfiak és nők, de olyanból 1 valóságos...igen, az óriási teljesítmény. És én addig nem állok meg.

Sosem hittem a tündérmesékben. A legnehezebb rész ott kezdődik, hogy ... boldogan éltek, míg meg nem haltak... Ez nem magától értetődő. Talán közhelynek tűnik, de csak addig, amíg rá nem jövünk, hogy szinte senki nem veszi komolyan ezt a gondolatot, amíg a saját kárán meg nem tanulja, mennyire lényegien igaz. Nagy munka, hogy az a boldogság fennmaradjon, hogy működjön egy kapcsolat, ami annyival ezerarcúbb, mint maga a szerelem. Ezzel azóta tisztában vagyok, amióta az eszemet tudom, bár fogalmam sincs, honnan jön ez a tudás. De bennem van, és a - minden irányú - tapasztalataim csak megerősítették, ahogy azt is, hogy az őszinte szeretetben és a kölcsönös boldogságban hiszek, és már tudom, teljesen biztos vagyok abban, hogy ez nem illúzió. 

Az alternatívát éltem 31 évig, és minden szempontból állíthatom, nem, semmiképpen sem éri meg. Nincs az a körülmény, amivel megindokolhatnám magamnak, hogy a saját gyermekemet valaha olyan életre kényszerítsem, mint amilyen az enyém volt. Nem. Nem jobb lenni, mint nem lenni, bármilyen is az az élet, és szülőként kötelességem felkészültnek lenni arra, hogy boldogságra tudjam nevelni a gyerekemet. Egy szülő nem mentheti fel magát azzal, hogy ő nem jó szülő, miközben mégiscsak gyereket vállal. Ha nem elég jó, váljon jobbá, de valóban jobbá. Adni, boldogságra nevelni viszont csak akkor lehet, ha az ember maga is boldog. Nem jobb hazugságban élni csak azért, mert az ilyen élet látszatra jobban hasonlít az elfogadott normához, amivel magunkat is meggyőzzük arról, hogy ez így van rendjén, mert az igazsággal képtelenek vagyunk szembenézni. Nem, nem jobb egy akármilyen apa, csak legyen. Nem, nem jobb, ha apa marad, bár minden sejtje elkívánkozik, nagyon, nagyon messzire. Nem, nem jobb egy olyan családban felnőni, ami csak azért marad együtt, mert "felnőtt" tagjainak az a meggyőződése, ennek így kell lennie, miközben életre szóló traumákat okoznak vele egy (vagy több) kiszolgáltatott léleknek. Semmit nem kell. Semmit nem kényszerít ránk az élet, amivel tönkretesszük magunkat és másokat, és mi sem kényszeríthetünk magunkra - és ezzel másokra, akik még csak tenni sem tudnak ellene - egy egyre nagyobb hazugsághálóba bonyolódó életet. Amit aztán majd nekik kell kibogozni. Amiben azt tanulja meg egy gyerek, az lesz az alapélménye, hogy nem szabad élni, és a valódi, felszabadító boldogság lehetetlen; hogy az ő létébe a szüleinek bele kell halnia, hogy a szülőnek a gyerek életébe bele kell halnia, és szükségszerűen ez a valóság. Csak mert én gyereket akartam, hogy értelmet adjak az életemnek. Vagy mert ő gyereket akart. Nem.

Most már biztos, hogy akkor lesz családom, amikor megtalálom azt az embert, aki ugyanannyira akarja ezt tőlem, mint én tőle. Aki boldoggá tesz, és akit én is boldoggá teszek, akkor is, ha elvárom tőle, hogy boldog legyen mellettem, és tudni akarom, hogy így van, máskülönben nem leszek a társa. Hiszen csak emiatt dönthet úgy, hogy hozzám köti az életét, másképp mit keresne mellettem? Ha érzelmileg és fizikailag is elköteleződik mellettem. Ha én vagyok neki az egyetlen, és nekem is ő az. Akiért vállaljuk, hogy dolgozni fogunk a közös boldogságunkért, és évek múlva is tudni fogjuk, miért akarunk összetartozni. És lesz merszünk bevallani magunknak és a másiknak, ha már - akár egyoldalúan is - nem érezzük ezt; ha mindent megtettünk értünk, de kiderült, hogy az útjaink eltávolodtak egymástól, ezért megtiszteljük magunkat és a másikat azzal, hogy esélyt adunk magunknak és egymásnak is az igazi boldogságra, ha együtt ilyen minőségben már nem tudjuk ezt megtalálni. Mert nincs olyan, hogy tenni kell valamit, ami bezár a saját életünkbe. 31 év után kitörtem ebből a tévhitből, és amit tovább szeretnék adni, az kizárólag a végtelen lehetőségek élménye, a magunkkal és a másokkal szembeni őszinteségből eredő szabadság és a boldogság esélye.

Ennél pontosabban már nem lehet fogalmazni. Most már az élet jön. Az 1 nagy szám. Ha szabadabb vagy vele, mint nélküle, a monogámiával valójában kitárul a világ.

Élni, 3D-ben

Újra Titanic őrület, ezúttal 3D-ben. Igaz, én az előző körről lemaradtam, így túl a harmadik X-en először látva a filmet úgy vélem, egészen mást jelent számomra, mint a sírig (sőt, a síron túl is) tartó szerelem ódájaként érte rajongó vagy a filmet éppen emiatt ki nem állható tömegek számára.

Rose a záró jelenetek egyikében azt mondja, most már tudjuk, hogy élt egyszer egy Jack nevű férfi, aki megmentette őt, minden lehetséges módon, ahogy csak egy embert meg lehet menteni. Az igazság azonban az, hogy Rose saját maga döntött az élet mellett, méghozzá több alkalommal is. Sőt, egyszer - nem kis kockázatot vállalva - ő is megmentette Jack életét, és éppen akkor, amikor az avatatlan szemlélődő számára úgy tűnhetett, a vesztébe rohan.

Addigra azonban a korabeli, és az ő helyzetében lévő nőkre jellemző béklyói ellenére nagyon sok sorsfordító döntést hozott - rendkívül kényes helyzetbe került, hatalmas nyomás nehezedett rá, így számtalan módon megracionalizálhatta volna magának a konfliktusokat nem vállaló út választását. Amit érthető módon először meg is tett (17 évesen miből gondolta volna, hogy "ő tudja jobban", pedig... A tanulság: soha nem szabad lebecsülnöd magad, soha), de aztán - igen, egy másik ember, egy külső nézőpont hatására, de - képes volt átértékelni mindent, és bátran, és az egyetlen igazán érdemes módon dönteni. 

Számomra a film legnagyobb érdeme ennek bemutatása. A legfontosabb párbeszéd akkor hangzik el kettőjük között, amikor Jack félrehúzza őt a fedélzeten, és elmondja neki, hogy véleménye szerint hiába áltatja magát Rose, csapdában van, és bele fog pusztulni ebbe az életbe - abba, amelynek a lehetősége annyira felzaklatta korábban, hogy a tengerbe akart ugrani. Talán nem azonnal hal majd bele, hiszen erős - ez viszont épp azért aggasztó, mert kevésbé érzékelhető a lélek kiüresedésének veszélye -, de végül az a tűz, amely benne ég, kihuny majd, ha nem a szívére hallgat. Erre Rose azt feleli, hogy nem Jack dolga őt megmenteni (elismerve ezzel, hogy valóban menekülésre késztető helyzetben van).  

Jack válasza az, amit egy állhatatos embernek, akármennyire szereti is a másikat, mindig képesnek kellene lennie kimondania: 

 

"Valóban. Ezt csak te teheted meg."

Igaz, hogy kell hozzá segítség, de hány és hány ember kap nap mint nap fenékberúgást - nem is kicsit - az élettől, és megy el mellette mégis anélkül, hogy komolyan megfontolná - és megvalósítaná - a változtatás lehetőségét? Hogy Rose-ban megfordítottak valamit Jack szavai, azt saját intelligenciájának, belső tartásának, önbecsülésének köszönhette. Számomra a filmnek két "legfontosabb" mondata van. Az egyik az, amikor a kis arisztokrata csemete modoros viselkedését látva Rose ráébred, hogy semmi nem lesz más az ő esetében; hogy ha marad, pontosan ez vár majd rá, nincs alternatíva. Így aztán felmegy a fedélzetre és megkeresi Jack-et, hogy közölje vele:

"Meggondoltam magam."

És ezzel életre szóló döntést hoz. Olyat, amellyel kiszabadítja magát a börtönből, amelybe egy mások által rákényszerített - egy önálló döntéseket megtagadó - élet zárná.  Ahogy az anyja mondja, ez akkoriban a női sors velejárója volt. A társadalmi szabályok értelmében egy arisztokrata nőnek - látszólag kiváltságos helyzete ellenére - nem volt beleszólása abba, kit szerethet, kivel vagy hogyan éljen. Furcsa módon manapság is rengetegen magukra kényszerítik ezt a kilátástalan sorsot, holott a száz évvel ezelőttihez képest sok minden nyitottá vált a nők számára. Hogy sokan mégis képtelenek kilépni ebből az ördögi körből, annak gyökere generációk átörökített sorsproblémáiban keresendő. Ez egyáltalán nem annyira vudu, mint amilyennek hangzik. Az ilyen személyiségmintákat tanuljuk meg leggyorsabban, halálos precizitással - persze tudat alatt. Ha már beszélünk róla, felismerjük és kimondjuk, hogy ez nincs így rendjén, nem kell így lennie, az az első lépés a változtatás lehetősége felé.

Amikor a Carpathián megkérdezik Rose-tól a nevét, és a szemében tükröződő végtelen elszántsággal Rose Dawsonként mutatkozik be, elhangzik a második legfontosabb mondat. Ott és akkor végleg választ, és megszakít minden kapcsolatot azokkal, akik a vesztét okoznák, akik olyan életre kényszerítenék amelyről tudják, hogy tönkreteszi majd őt. Mélységes megvetése Cal iránt leolvasható az arcáról, amikor utoljára látja őt, amint a férfi a fedélköz túlélői között éppen utána kutat, de aztán már csak előre tekint. Csak ő számít. Mert minden itt kezdődik. Nem lehetsz boldog, amíg magadat háttérbe szorítod. És nem vállalhatsz felelősséget úgy az életedért, hogy tudva tudván lemondasz a reményről. Jack megtanította Rose-nak, hogy saját magát kell megmentenie. Annyit tehetett, és ezt meg is kellett tennie, hogy megpróbálta felnyitni a szemét, ennél többet azonban nem tehetünk másokért. Gaál Viktor idézete jut eszembe: "Nem lehet tanítani másokat, Orin. Nem attól értesz meg dolgokat, hogy nagyon bölcs emberek elmondják neked, hanem, hogy ott benn az elmédben saját magad összeilleszted a kirakó darabjait." Én ezt azzal egészíteném ki, hogy de, kellenek a külső impulzusok, a tanítás viszont csak akkor éri el a célját, ha a tanítvány nyitott rá. Hogy Rose tényleg meglátta a lényeget, az rajta múlott.

" Dawson. Rose Dawson."

A forgatókönyvírók vélhetően nem ezeket a mondatokat szánták a legnagyobb szenzációnak, számukra mindez talán természetes is, és a hangsúly az örökké tartó szerelem erején van. A lényeg azonban mégis az önbecsülés ereje. Ez az, aminek köszönhetően Jack rá tudja bízni Rose-ra a döntést, akkor is, ha tudja, elveszítheti őt (pontosabban: a lány addig úgysem tartozik hozzá valójában, amíg nem mellette dönt, amíg nem őt választja, hiába érzi Jack, hogy Rose is szerelmes belé - addig pedig nincs közös történetük),  és amellyel Rose képes a saját értékítéletét a tudatába sulykolt tradíciók és társadalmi elvárások sűrű szövedékén is átküzdeni. Hiszen rengetegen képtelenek ilyen mértékben kiállni a saját boldogságukért, márpedig e nélkül nincs is tovább élet. Főképp nem onnan, ahonnan Rose tér vissza.

És noha ez csak egy "fiktív történet", az élet pontosan ugyanígy működik. Talán nem egy luxus óceánjáró jeges vízbe süllyedése fenyeget azonnali halállal; lehetséges, hogy ennél triviálisabb körülmények lehetetlenítenek el valakit lassan és alattomosan, de az biztos, hogy a döntés a mi kezünkben van. Amikor Rose visszaugrik a mentőcsónakból a fedélzetre, nem a vesztébe rohan. Ez a jelenet arról szól, hogy az egyetlen, számára valóságos és értelemmel teli életet választja, bármilyen hosszú (vagy rövid) legyen is az. Hiszen hány ember él úgy, hogy belül valójában már régen eltemette magát és lemondott a boldogság lehetőségéről? És mi értelme van úgy akár csak egyetlen percet is eltölteni?